„A vének bujaságra, a leánykák erszényre néznek” – özvegysorsok a XVIII. században

Egészen a közelmúltig az élet természetes rendjének az számított, hogy a férfi és a nő kapcsolata a házasságkötéssel teljesedik be. Ideális esetben a házasság intézménye mindkét fél számára érzelmi, anyagi és társadalmi biztonságot nyújtott, természetesen kinek-kinek a nemi szerepek által meghatározott módon. Ugyanakkor a magas halandóság következtében elődeinknek a megözvegyülést is az élet velejárójaként kellett elfogadniuk. A házastárs, a szülő halála alapjaiban változtatta meg a család mindennapjait: az életben maradt félnek meg kellett találnia a maga és gyermekei boldogulásának új útját. Nem mutatnak mást a Gömör megyei Csetnek evangélikus és katolikus anyakönyveinek feljegyzései sem.

Csetnek és lakói

A házastárs elhalálozását követően egy özvegy nő vagy férfi több lehetőség közül választhatott. Dönthetett amellett, hogy nem házasodik újra. A pár nélkül maradt nő ilyenkor továbbra is viselte férje nevét, birtokolhatta javait; ő lett a háztartás feje, de a gazdasági feladatok ellátásához családi körből kérhetett férfisegítséget is.

Amennyiben újabb házasságkötés mellett döntött, a saját, az esetleg az új házastárs által hozott, valamint a közös gyermekek mozaikcsaládot alkottak. Az idősebb korban egyedül maradt ember feladhatta az önálló háztartást, és a már családos gyermekéhez költözhetett, ahol segíthetett a mindennapokban és a gyermeknevelésben.

Az újraházasodáshoz természetesen nem volt elég az özvegy szándéka. Az újabb frigy esélyeit több tényező is befolyásolta: a „házassági piacra” újra belépő személy neme, életkora, vagyoni helyzete, hogy van-e gyermeke, és ha igen, az milyen korú és így tovább.

A kiskorú gyermek felnevelésének kényszere általában az újraházasodás felé terelte az özvegy gondolatait, míg a nagyobb, de még a szülővel élő gyermek inkább az önállóság őrzése felé billentette a mérleget. A gyermek azért is ronthatta a nők újraházasodási esélyeit, mert a mostohagyerek – a férfi családja szempontjából – veszélyeztethette a javak családon belüli öröklését.

A Felvidék középső részén, a Gömör megyében fekvő Csetnek mezőváros jó minőségű vasércének bányászatáról és az abból nyert fém megmunkálásáról vált ismertté. A XVIII. században katolikusok és evangélikusok vegyesen lakták. Mindkét felekezet anyaegyházzal rendelkezett a városban, s ezekhez összesen 11 fiókegyház (filia) tartozott a környékbeli falvakban. Az evangélikus anyakönyvek 1684-től maradtak fenn, a katolikus hívek adatait 1735-től regisztrálta az újraéledő egyház plébánosa.

A II. József által elrendelt népszámlálás idején, 1787-ben Csetneken 2011 lakos élt. A 930 férfiből 140-en voltak nemesi származásúak. A városlakók között magas volt az iparűzők és kereskedők aránya, míg a falusi filiákban földművelők éltek. Az egykorú egyházi források szerint az evangélikusok száma körülbelül 2400, a katolikusoké pedig 1000-1200 lehetett a fiókegyházakkal együtt.

Az újraházasodás esélyei

Az egyházközségekben magas volt az újraházasodások aránya: a XVIII. században nagyjából minden harmadik házasságkötés esetében legalább az egyik fél özvegy volt. A férfiak – ahogy a korban általában – itt is nagyobb arányban házasodtak újra. A megözvegyült nők – leszámítva az 1710. évi pestisjárványt követő évtizedet – kevésbé voltak kelendők.

Nem volt ritka a kétszeri-háromszori újraházasodás sem, mindkét nemben akadtak „csúcstartók”: az evangélikus Kalay Judit és Németh Katalin például négyszer ment férjhez, a katolikus Gracza István szintén négyszer házasodott, az evangélikus Getzeg István pedig ötször járult az oltár elé.

A férfiak előnyösebb helyzete több területen is megmutatkozott. Nekik nemcsak gyakrabban, hanem gyorsabban is sikerült újraházasodniuk. Idősebb korukban is nagyobb eséllyel találtak maguknak párt, aki legtöbbször fiatalabb volt náluk – és nem is feltétlenül özvegy nőt választottak.

A 40 év alatt megözvegyült férfiak 80 százaléka újraházasodott, de még a negyvenes éveikben járó férfiak fele is új családot alapított. Voltak persze akik azért nem nősültek újra, mert egyszerűen nem maradt rá idejük: maguk is hamarosan elhaláloztak.

A katolikus Zoller János például 1806. szeptember 10-én temette el feleségét, és október 29-én már az ő neve is bekerült a halotti anyakönyvbe – a másfél hónapos özvegyet a plébános egyébként már „vőlegényként” jegyezte be. A társ nélkül maradt ötven fölötti férfiak nagy többsége már a gyermekeire támaszkodva élte le hátralévő éveit, de azért 30 százalékuk még újranősült.

A nők esetében gyorsabban és drasztikusabban csökkentek az új házasság esélyei. A húszas éveikben megözvegyült feleségeknek még a kétharmadát, a harmincasoknak nagyjából a felét vezették újra oltár elé. A 40 éves kor fölött egyedül maradt csetneki nőknek viszont már csupán 15 százaléka talált új házastársat magának.

Egyedül, de meddig?

Nem számított ritkaságnak az sem, ha házastársuk halála után a nők és a férfiak a végleges özvegységet választották, akár még termékeny életkorban is, ha a megélhetésükhöz nem volt szükségük új házasságra. A nők esetében vonzó kilátás lehetett, hogy az özvegyasszonyok olyan tág jogkörrel rendelkeztek gyermekeik és vagyonuk felett, amilyenről férjes asszonyként nem is álmodozhattak.

A katolikus Lendaczky János például 37 éves korában temette el feleségét, majd 21 évig viselte az özvegységet. 25 évig élt házastárs nélkül a 39 évesen megözvegyült, evangélikus vallású Kompanik János. Bodó Eszter 32 éves korában vesztette el férjét, nemes Lány Jakabot, és utána 28 évig élt egyedül. Húga, Rebeka, aki Lány Sámuel felesége volt, 29 évesen temette el urát, és 26 évig élt házastárs nélkül.

A régi házastárs elvesztése és az új frigy megkötése között eltelt idő igen különböző lehetett. A csetneki evangélikus férfiak általában betartották a „gyászévet”, míg katolikus társaik átlagosan csak kilenc hónapig éltek feleség nélkül.

Az evangélikus nők ezzel szemben átlagosan 2,6 évig, a katolikus nők pedig 3,4 évig viselték az özvegységet. Az özvegy nők csupán az 1710. évi pestisjárvány után kerültek feltűnően jó pozícióba a házassági piacon: a következő évtizedben átlagosan egy éven belül „elkeltek”.

Nem meglepő, hogy leggyorsabban a fiatalabbak kötöttek új házasságot. A feleségüket 35 éves koruk előtt elvesztő férfiak kétharmada egy éven belül újra családot alapított.

Mivel a kisgyermekekről való gondoskodás és a háztartás ellátása teljesen idegen volt a férfiszerepekről alkotott korabeli felfogástól, szükségszerű is volt a mielőbbi újranősülés. Ezt még sürgetőbbé tette az, ha nem volt idősebb lánygyermek vagy nőrokon, aki legalább átmenetileg ellátta volna az anyai feladatokat.

Az evangélikus Szpisak Mária 1777. július 9-én, 20 éves kora előtt halt meg, férje, Majoros Mihály és nyolc hónapos fia gyászolta. Az apa már augusztus 5-én, azaz 27 nap (!) múltán oltárhoz vezette a szintén özvegy Galló Máriát, aki bizonyára segítségére volt a csöppség ellátásában.

Idősebb férfiak, hajadon lányok

A már említett négyszer házasodó Gracza István csetneki sörfőző az első frigyét a korban késeinek számító módon, 27 évesen kötötte. Választása később is mindig 20-25 év közötti hajadonokra esett, az utolsó házasságkötésekor az 59 éves férfi a nála 34 évvel fiatalabb Kolisch Máriát vezette oltárhoz. Gracza első és második házasságából két-két 10 év alatti gyermekkel özvegyült meg, ami megmagyarázza, hogy 2-4 hónapon belül mindig új asszonyt, anyát hozott a házhoz.

Gracza István választásait tipikusnak tarthatjuk: az özvegy férfiak – korra való tekintet nélkül – szívesebben választottak hajadon leányokat új házastársuknak. Ez persze gyakran a felek nagy korkülönbségét eredményezte. A 61 éves özvegyember, nemes Tubel Jakab 1736 januárjában állt oltár elé a 18 éves Umbehauen Erzsébet nemes hajadonnal.

A megözvegyült csetneki nők döntő többsége viszont özvegy férfi oldalán lépett újra házasságra. Ritkán, de előfordult azért, hogy akár 15-20 évvel fiatalabb, nőtlen ifjakkal kötöttek házasságot. Belicza Marina 50 év feletti özvegyasszonyt a nőtlen Ziman András vette el, aki majd’ 24 évvel volt fiatalabb; az özvegyasszonynak nem volt árvája az első férjétől, és a másodiktól sem született gyermeke. A 40 éves evangélikus özvegy Hartman Zsuzsanna 1792-ben lépett a katolikus oltárhoz a 22 éves Kánya Mihállyal.

A katolikus özvegyasszonyok kisebb arányban léptek házasságra fiatalabb férfival, illetve a házastársak életkori különbségei sem voltak ennyire eltérőek. A protestáns egyházi kútfők is újra és újra tiltották a jelentős korkülönbséggel kötött házasságokat, hiszen „ezek a házasságok magukban hordozzák a várható gyermekáldás iránti reménytelenséget”. Az ilyen frigyekből ráadásul nagyobb valószínűséggel maradtak ellátatlan árvák, akik a gyülekezet számára terhet jelentettek.

„A vének bujaságra – a leánykák erszényre néznek” – írta Bod Péter a „Synopsis juris connubialis” című, 1763-ban megjelent, a házassági jognak, valamint a házassággal kapcsolatos kérdéseknek szentelt művében. A tudós erdélyi református prédikátor szerint a házastársak közötti viszálykodás sok esetben a felek nagy korkülönbségére volt visszavezethető.

Szabados özvegyek

A magas csecsemő- és gyermekhalandóság minden családot érintett, így a mozaikcsaládokba átlagosan csak egy-két gyermeket vitt az özvegy fél. Mivel az özvegy nők általában szültek már, bizonyítottan termékenyek voltak, és ugyanez érvényes a volt férjek többségére is. Nem véletlen tehát, hogy az újraházasodás és az első közös gyermek megszületése között átlagosan rövidebb idő telt el, mint az első családjukat alapítók esetében.

Az egyszer már házasságban élt nők és férfiak valószínűleg „szabadosabban” viszonyultak a házasság előtti vagy azon kívüli nemi élethez, mint a hajadonok és a legények. A keresztelési anyakönyvekben több törvénytelen ágyból született gyermek neve mellett olvasható, hogy édesanyja „relicta vidua” (hátrahagyott özvegy). Amennyiben a szülők összeházasodtak, úgy a gyermeket a házasság révén törvényesítették. Ezt az anyakönyvben a „spurius” (házasságon kívül született) jelző áthúzásával jelölték.

Csiszár András csetneki nemes özvegyember 1807. június 6-án vezette oltárhoz Pongrácz Máriát a helyi evangélikus templomban. Az ekkor 65 éves férfi és a 28 éves hajadon kapcsolata nem volt friss keletű. Mária későbbi férje házában szolgált, amelyet egy három évvel korábbi keresztelési bejegyzés igazol. 1804. december 19-én tartották ugyanis keresztvíz alá Pongrácz Mária csecsemő lányát, akit a lelkész törvénytelenként jegyzett be az anyakönyvbe. A kis Mária „ismeretlen” apja minden bizonnyal a gazda lehetett, aki egyébként akkor már több mint hat év óta élt özvegységben.

E feltételezést támasztja alá a „spurius” jelző utólagos áthúzása a házasságkötés után. Két évvel később megszületett a házaspár első törvényes gyermeke is, akit 11 hónapos korában temettek el. A férj 1811 februárjában, 68 éves korában halt meg. A 33 évesen megözvegyült Pongrácz Mária nem ment újra férjhez, de a keresztelési anyakönyvben háromszor is feltűnik a neve: további három gyermeket szült, és mindhármat törvénytelenként jegyezte be a lelkész.