A váci internálótábor első világháborús foglyai

Amikor 1914 augusztusában kitört a világháború, civilek – elsősorban férfiak – ezrei kerültek zárt táborokba Európában és világszerte. Mivel ezek a személyek nem voltak katonák, a hadijog szerint nem minősültek hadifogolynak. Visszatartásukat, a harcból való kivonásukat azonban jogosnak tartották, és azt internálás, táborokba zárás útján oldották meg a szemben álló felek. Az internálás az állam szempontjából veszélyesnek minősített, de bűncselekményt el nem követett személyek kényszerlakhelyre vagy táborokba zárását elrendelő és végre hajtó közigazgatási eljárás, az internált pedig bírói ítélet nélkül rendőrhatósági felügyelet alá helyezett személy.

Az internálótábor kialakítása

Somogyi László: A Nagy Háború szürke zónája. A váci civil internálótábor működésének története című tanulmánya a Történelmi Szemle 2020/3. számában jelent meg, és teljes terjedelmében az alábbi linkre kattintva olvasható.

Az internálás és annak enyhébb változata, a rendőri felügyelet, a gyakorlatban a hadifogság és a börtön között helyezkedett el. Az intézkedés – legalábbis Európa nagy részén – nem ideológiai alapon, hanem tisztán belbiztonsági és katonai megfontolásokból történt. Ugyanakkor a háború alatt a külföldieken kívül sok esetben saját, belső ellenségként kezelt állampolgárok is táborokba kerültek, azzal a váddal, hogy belülről segítik az ellenséget kémkedéssel, defetizmussal vagy az ellenséges propaganda terjesztésével.

Paradox módon azok a férfiak, akik a háborút internálótáborban töltötték, távol maradtak a harcterek borzalmaitól, és komoly esélyt kaptak az életben maradásra és testi épségük megőrzésére, még ha ez cinikusan is hangozhat az egyes táborokban történtek ismeretében. Ugyancsak ellentmondásosan hangzik, hogy a háború kitörésekor Európa több városában olyan ellenszenv uralkodott az idegenekkel szemben, hogy a hatóságok gyakorlatilag bemenekítették őket a táborok falai közé az ellenséges közhangulat elől.

Meg kell jegyezni azt is, hogy az internált civilek között nagy számban találunk nőket, sőt egész családokat is. Kényszermunka – egyáltalán munkavégzés – ezekben a táborokban nem zajlott. Az életkörülmények azonban általában rosszak voltak, a halálozási arány az egyes táborokban előforduló járványok miatt olykor igen magas lehetett. Az internálótáborba zárt személyek életét elsősorban nem a borzalmas életkörülmények vagy az őrök szadizmusa tette nehézzé – bár abban is lehetett részük –, hanem a mindennapok szürkesége.

A táborok helyének kijelölésekor a fő szempont az volt, hogy a frontvonalaktól minél távolabb őrizzék a gyanús, megbízhatatlannak minősített személyeket, illetve az ellenséges országok állampolgárait. Magyarországon a hatóságok nem építettek az internálásra került személyek részére külön táborokat – ahogy Európában máshol sem –, hanem a már meglévő, elsősorban katonai, infrastruktúrát használták fel erre a célra.

Ezek általában laktanyák vagy katonai bázisok voltak, amelyeket némi ráfordítással igyekeztek alkalmassá tenni nagyobb tömegű polgári személy befogadására. Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye központi elhelyezkedéséből fakadóan megfelelt a fenti kritériumoknak. A tömeges fogva tartásra alkalmas létesítmények száma azonban korlátozott volt. Végül három nagyobb tábort alakítottak ki a megye területén: Tápiósülyön, Cegléden és Vácon.

Vácon az internálótábornak kijelölt, ma is álló huszárlaktanya épületét Kármán Géza Aladár és Ullman Gyula tervezte. Itt állomásozott az 1874-ben szervezett 6. számú honvéd lovas huszárezred. A város az úgynevezett Vörösház melletti lovardát ajánlotta fel használatra, valamint ingyentelket a laktanya céljára; az épület 1894-re készült el. 1913-ban a létesítmény üresen maradt, mert az itt állomásozott ezred megszűnt. E tény ismeretében könnyen érthető, miért esett Vácra a Belügyminisztérium választása. A laktanya több száz ember befogadására volt alkalmas, akiket ellenőrzött keretek között lehetett tartani.

A korban viszonylag modernnek számított, például telefonállomás is működött az épületben. Az internáltakat a laktanya emeletén helyezték el, valamint a pincében alakítottak ki egy nagyobb termet. A félemeleten kijelölt körlet karanténként működött. Itt őriztek az újonnan érkezett személyeket, amíg nem kerültek nyilvántartásba, illetve nem jelölték ki helyüket a lakószobákban.

Annak ellenére, hogy az épület viszonylag új volt, az átalakítás során több probléma is felmerült. Az egyik legkomolyabb a vízvezeték-hálózat és a WC-k nem megfelelő működése volt. Bár a város jelentős összegeket fordított megjavíttatásukra, a vízvezetékrendszer meghibásodása visszatérő probléma maradt és állandó feszültségforrást jelentett a tábor egész működése alatt.

A tábor őrsége

A laktanyában 28 fős őrség teljesített szolgálatot. Élén a parancsnok állt, aki az állandó szolgálatra, a táborba rendelt városi alkalmazottakat is utasíthatta feladatok elvégzésére. A szolgálatban lévő őrség egy őrparancsnokból, egy őrvezetőből és 12 őrből állt, míg a többiek készenléti pihenőn voltak. A 28 őrre 13 darab Wrendl-puska jutott, és minden puskához 3 darab töltény járt. Zavargás vagy zendülés esetén a civilekből álló őrcsapat aligha lett volna képes annak elfojtására.

Ilyen esetben telefonon vagy küldönc útján a közelben állomásozó katonaság beavatkozását kellett volna kérni. Az internáltak részére érkező csomagok és levelek átkutatásának feladata is az őrparancsnokra hárult, aki az általa veszélyesnek ítélt tárgyakat el is kobozhatta. A fegyverként is használható tárgyakat (ollókat, borotvákat, sétapálcákat stb.) a parancsnoki irodában tartották elzárva, és nyilvántartást vezettek róluk. 1914 végére, 1915 elejére világossá vált, hogy kiképzett katonák híján nem kellőképpen hatékony a tábor őrzése. A Belügyminisztérium és a Hadügyminisztérium intézkedése nyomán 1915 februárjától egy 26 fős katonai különítmény vette át a civilek helyét.

Az egységet az alacsony harcértékű, többnyire túlkoros népfelkelőkből állították össze. A Pest megyei táborok őrzésére kirendelt katonák a magyar királyi 29. és a 30. népfelkelő gyalogezred kötelékébe tartoztak. A különítmény parancsnoka Krauze Kornél hadnagy volt. Krauze Vácra kerülése előtt a szerb fronton harcolt és sebesült meg, lábadozása alatt került a váci internálótábor élére. Krauzéval igen elégedettek voltak a helyiek. Új állomáshelyén rendet tartott az internáltak között, megszilárdította a fegyelmet.

Munkáját felettesei is elismerték, így amikor 1915. június 22-én visszatért ezredéhez, már főhadnagyi rangot viselt. Utódja Quoilin Lajos hadnagy lett. E tisztről mindössze annyit tudunk, hogy őt 1916 májusában váltotta Ágoston Károly népfelkelő hadnagy. Ágostonnal is elégedettek lehettek parancsnokai, mert amikor 1917. szeptember 12-én felváltotta őt Halász Aladár, már főhadnagyi rangot viselt.

A fogvatartottak

A váci internálótáborban a Monarchiával hadiállapotba lépett országok állampolgárait őrizték. Sajnos, nagyon kevés olyan nyilvántartás maradt fenn, amelyből pontosan meg lehetne állapítani a fogvatartottak állampolgárságát. Ennek vizsgálata során a városi rendőrkapitányi iratokra, a polgármesteri hivatal táborral kapcsolatos dokumentumaira, az internáltak jogvédelmét ellátó amerikai diplomaták feljegyzéseire és a helyi sajtóra lehet támaszkodni.

Az internálótáborban őrzöttek pontos számáról az első megbízható adat 1915 májusából származik: ekkor egy amerikai jelentés szerint 115 főt őriztek a táborban. 1916 januárjában járt a táborban az amerikai konzulátus munkatársa, aki szerint ekkor a Vácon nyilvántartott internáltak létszáma 726 fő volt (2. ábra).
A 2. táblázatból látható, hogy „az ország más részei” rubrikában szereplő szám a legmagasabb.

Ez azt jelentette, hogy ezek a személyek a váci tábor nyilvántartásában szerepeltek, de az ország más pontjain tartózkodtak, valószínűleg munkavégzés céljából. 1917 őszén valamelyest csökkent a laktanyában őrzöttek létszáma, ekkor 160 embert tartottak fogva. Átmenetileg persze ennél jóval többen fordulhattak meg Vácon: egy 1915. december végi kimutatás szerint a legmagasabb nyilvántartási számú internált a 998-as volt, de más iratokban ezren felüli nyilvántartási számmal is találkozunk.

A dokumentumok alapján megállapítható, hogy a táborban 1915 közepétől 160 és 300 fő között mozoghatott a „bentlakó” internáltak száma. Nőket is internáltak Vácon, akiket azonban feltehetően a város más részén őriztek.

Az ő számukról, fogva tartási körülményeikről semmilyen adat nem áll rendelkezésre. A fogva tartott személyek túlnyomó többsége az oroszok és a szerbek közül került ki, de őriztek olaszokat, flamandokat, montenegróiakat, franciákat, briteket, sőt kínaiakat is a tábor falai között. A szobabeosztásnál figyelembe vették az állampolgárságot. Az angolok franciákkal, míg az oroszok szerbekkel kerültek egy körletbe.

A nyugati hadviselő országok állampolgárai közül kis számban kerültek internálótáborokba, a britek közül például csak azok, akik nem tudták kétséget kizáróan igazolni, hogy a Brit Birodalom alattvalói. Anglia gyarmatbirodalmi jellege több ízben is félreértésekhez vezetett a brit alattvalók esetében.Egy segélyezési ügy főszereplője például Konstantin Phocanis görög származású, de Cipruson élő váci internált volt.

Phocanis 1918-ban fordult segélyért a görög állampolgárok képviseletét ellátó holland főkonzulhoz. A váci rendőrkapitánnyal folytatott levélváltás után azonban kiderült, hogy Phocanis brit alattvaló – Ciprus brit gyarmat volt ekkor –, így a holland diplomata a brit alattvalók képviseletét ellátó spanyol főkonzulátushoz irányította a kérelmezőt.

Vácon – ahogy minden törvényhatóság területén – az internált személyek nyilvántartásának vezetése a városi rendőrség hatáskörébe tartozott. A létszámot a reggeli sorakozó és névsorolvasás alkalmával ellenőrizték. Minden internált rendelkezett egy azonosító lappal, amely tartalmazta a nevét és azonosítási számát. Ezt igazolványként a táboron belül is maguknál kellett tartaniuk.

Szobafelelős (inspekciós) felelt a szoba rendjéért, tisztaságáért, és neki kellett jelentenie a parancsnoknak, ha bármilyen rendellenességet észlelt a szoba lakóival kapcsolatban. Azokról az internáltakról, akik egyszer már megszöktek, külön listát készítettek: ők egyáltalán nem hagyhatták el a tábor területét. A szökést és az erőszakos cselekedeteket általában elzárással büntették. Gyakoriak voltak a motozások, amelyek az internáltak személyes holmijára terjedtek ki, sőt, testi motozás is előfordult.

Somogyi László: A Nagy Háború szürke zónája. A váci civil internálótábor működésének története című tanulmánya a Történelmi Szemle 2020/3. számában jelent meg, és teljes terjedelmében az alábbi linkre kattintva olvasható.