1946-ban zárták be az utolsó, japán-amerikaiakat fogva tartó koncentrációs tábort

1941. december 7-én a japán császári haditengerészet repülőgépei csapást intéztek az Egyesült Államok Pearl Harbor-i tengerészeti támaszpontjára, nagy károkat okozva a csendes-óceáni flottának, sikeresen megbénítva azt a következő néhány hónapra. Az amerikai halálos áldozatok száma meghaladta a 2400 főt. Az Egyesült Államok másnap hadat üzent Japánnak és belépett a második világháborúba, bár jó ideig esélye sem lehetett, hogy a gőzerővel folyó csendes-óceáni japán előrenyomulásnak útját állja. Az Amerikában élő japánokat a 9066-os elnöki rendelet értelmében mindenesetre koncentrációs táborba zárták.

Fellángoló idegengyűlölet

A támadást követően az amerikai katonai vezetés komolyan tartott a nyugati part elleni átfogó japán támadás veszélyétől, amelynek előkészítésében és kivitelezésében fontos szerepet tulajdonítottak a térségben élő japán származású lakosoknak, akiknek hűségében és “hazafiságában” erősen kételkedtek.

Az idegengyűlöletre egyébként is fogékony lakosság kémeknek és árulóknak tartotta a japán-amerikaiakat – a nyugati parton megjelenő napilapok szenzációs szalagcímei szabotőrökről, a japán flottával fényjelekkel kommunikáló helyiekről, a kaliforniai partok fölött köröző japán repülőgépekről számoltak be, sőt, az egyik cikk írója szerint a japán-amerikaiak paradicsomföldjein a növényeket védő kis ernyők mindig a legközelebbi légitámaszpont felé mutatnak.

A japán-amerikaiakkal szembeni bizalmatlanság a katonai körökben is elhatalmasodott, különösen miután 1941. december 11-én John L. DeWitt altábornagyot nevezték ki a nyugati védelmi parancsnokság élére. A bigott, bizalmatlan, vérbeli bürokrata katonatiszt számos alkalommal kifejtette a sajtónak, hogy „egy japó mindig is japó marad (...) függetlenül attól, hogy amerikai állampolgár-e.” Vezérkara felállítása után alig egy héttel azzal a javaslattal állt elő, hogy a 14 évnél idősebb „ellenséges idegeneket” (azon amerikai állampolgárok, akik olyan országból származnak, amellyel az Egyesült Államok hadban áll) internálják az ország belső területein felállítandó táborokba, s tartsák őket fegyveres őrizet alatt.

Noha a hadseregben is sokan megkérdőjelezték egy ilyen intézkedés alkotmányosságát és katonai indokoltságát (konkrét bizonyítékok hiányában), több ezer japán-amerikai otthonát kutatták át arra hivatkozva, hogy nem vonatkozik rájuk az Alkotmányba foglalt „indokolatlan házkutatás elleni védelem”, mivel nem-állampolgár családtag is él velük. Az amerikai fegyveres erőknél szolgáló japán-amerikaiak elbocsátása is megkezdődött: az állampolgársággal rendelkezőket is „ellenséges idegennek” minősítették és szellemileg vagy fizikailag alkalmatlannak nyilvánították.

1942. február 16-án Franklin Delano Roosevelt elnök aláírta a 9066-os elnöki rendeletet, amelyben felhatalmazta a hadügyminisztert és az illetékes katonai vezetőket arra, hogy szükség szerint tetszőleges katonai körzeteket jelöljenek ki, melyeknek bármely lakója kitelepíthető volt. A rendeletben körvonalazott intézkedéseket katonai szükségszerűséggel magyarázták.

A rendelet név szerint nem említett ugyan egyetlen etnikai csoportot sem, mégis elsősorban a nyugati parton élő japán-amerikaira alkalmazták. Roosevelttől eltérően Roger Daniels történész ezt az alkalmat, s nem a Pearl Harbor-i támadás napját nevezte a „szégyen napjának”, hiszen a rendelet értelmében mintegy 80 ezer amerikai állampolgárt kényszerítettek koncentrációs táborba, nem ritkán négy évre.

A táborokat nem sokan nevezték koncentrációs tábornak (Roosevelt maga igen) – különösen miután az amerikai közvélemény tudomást szerzett a náci haláltáborok létezéséről – helyette az internáló-tábor vagy a háborús gyűjtőtábor megjelölést használták. Noha az amerikai táborok valóban nem haláltáborok voltak, faji-etnikai kritériumok által kiválasztott személyeket tartottak fogva szögesdrót mögött, fegyverrel őrizve őket, állampolgári jogaiktól megfosztva.

Bár nem ez volt az első példa arra, hogy a nemzetbiztonságra hivatkozva kiterjesztették a szövetségi kormány efféle jogköreit, erre az adott helyzetben a katonai szakértők zöme sem látott semmi okot. Ezt bizonyítja, hogy Kaliforniában, ahol a lakosság alig 2%-a volt japán származású, legtöbbjüket internálták, miközben Hawaii-on, amelyet az első súlyos japán támadás ért, és ahol a lakosság csaknem 30%-a japán származású volt, az érintettek alig 1%-a került internálásra, hiszen a japán munkaerő nélkül mind a polgári, mind a hadigazdaság összeomlott volna.

A kitelepítés

DeWitt tábornok 1942 márciusában látott hozzá az említett 9066-os rendeletben foglaltak gyakorlati megvalósításához. Proklamációjában egy-egy tiltott és korlátozott katonai területre osztotta előbb Washington, Oregon, Kalifornia és Arizona államokat, később pedig Idahót, Montanát, Nevadát és Utah-t is. A katonai területekben kijárási tilalmat vezettek be az „ellenséges idegenek” és a japán származású lakosság számára.

1942 márciusában elsőként a tengerészeti támaszpontok közvetlen közelében lévő Washington-állambeli Bainbridge szigetről telepítették ki a japán-amerikaiakat, majd DeWitt 1942. május 3-án elrendelte a japán származású lakosság gyűjtőtáborokba szállítását az 1-es katonai körzet területéről, függetlenül attól, hogy azok amerikai állampolgárok vagy sem. Már 1/16-odnyi japán származás elegendő volt a kitelepítéshez, és a rendelet hatálya alá estek a Koreából és Tajvanról származók is.

A nyugati parti területet 107 evakuációs körzetre osztották, s szigorú menetrendet követve mindegyikből 5-6 nap alatt kitelepítették a japán származású lakosokat, akik csupán legszükségesebb személyes tárgyaikat, egy váltás ágyneműt, tisztálkodási szereket és néhány ruhadarabot vihettek magukkal. Az internálásra várók nagy anyagi veszteségeket szenvedve kénytelenek voltak megszabadulni bérelt földjeiktől, vállalkozásaiktól, elkótyavetyélni háztartási tárgyaikat, autóikat és haszonállataikat.

A kitelepítési rendelet összesen mintegy 120 ezer japán-amerikaira vonatkozott. Az érintetteket 15 sebtében felállított gyűjtőtáborba szállították, amelyek közvetlenül a hadsereg ellenőrzése alatt álltak, ám a foglyok végleges elhelyezésére szánt tíz állandó tábor egy polgári hivatal, a Háborús Kitelepítési Hatóság (WRA) irányítása alá került.

Táborélet

A gyéren lakott területeken felállított táborokat (Manzanar és Tule Lake Kaliforniában, Poston és Gila River Arizonában, Minidoka Idahóban, Topaz Utah-ban, Heart Mountain Wyomingban, Amache Coloradóban, Jerome és Rohwer Arkansas-ban) szögesdrótkerítés vette körül, őrtornyokkal, gépfegyverekkel és keresőfényszórókkal. A táborok lakóit szedett-vedett, gyorsan összetákolt barakkokban helyezték el (esetenként elhagyott istállókat alakítottak át e célra), e „lakóhelyek” természetesen sem főzési, sem tisztálkodási lehetőséget nem kínáltak.

A zsúfolt épületekben a foglyoknak semmiféle privát szférája sem volt: a „helyiségeket” elválasztó „falak” kátránypapírból készültek. A zsúfoltság a mindennapi rutin részévé tette a sorban állást: az étkezéseknél és a tisztálkodásnál nem ritkán 1-2 órát kellett várni a tűző napon, a sivatagi homokot felkavaró forró szélben. A táborokban kijárási tilalom volt érvényben 22 óra és reggel 6 óra között, s este fél tizenegykor kötelező volt a villanyoltás is. A táborok lakói nem tarthattak maguknál japán nyelvű könyveket, újságokat, minden Japánnal kapcsolatos emléktárgyat és vallási tárgyat elkoboztak. A táborból írt leveleket cenzúrázták.

Az egészségügyi ellátás sem volt megfelelő: a zsúfoltság miatt a járványos betegségek terjedését nehezen tudták megfékezni. A tábori kórházak felszereltsége elégtelennek bizonyult, és komoly hiány jelentkezett képzett egészségügyi személyzetben is. (A Santa Anita-i táborban például 6 fő igyekezett biztosítani a mintegy 18 ezer táborlakó egészségügyi ellátását.) A monotonitás, a nehéz körülmények, a bizonytalan jövő miatt sokan küzdöttek állandó levertséggel és depresszióval is. Ezt szervezett sport- és kulturális programokkal igyekeztek orvosolni – több-kevesebb sikerrel.

A táborok lakóinak mintegy negyede gyermek volt. A megfelelő felszerelés és a képzett tanárok hiánya azonban szinte lehetetlenné tette az oktatást. Egyes tanárok beszámolói szerint az amerikai történelemmel és civilizációval foglalkozó kurzusokon a polgárjogaiktól gyakorlatilag megfosztott tanulók élesen bírálták a kormány elkötelezettségét a demokrácia alapelvei mellett, ahogyan az első generációs japán bevándorlóknak szervezett „amerikanizációs” angol nyelvi kurzusok sem örvendtek nagy népszerűségnek.

Az ellenállás

A japán-amerikaiak túlnyomó többsége engedelmesen alávetette magát az internálás igazságtalan, embert próbáló és megalázó procedúrájának, ám voltak olyanok, akik ellenszegültek az eljárásnak. Néhány alkalommal az ellenállás során az erőszaktól sem riadtak vissza: a legsúlyosabb zavargás Manzanarban történt 1942. december 21-22-én, ekkor a tábori csendőrség a tiltakozó tömegbe lőtt, megölve két embert és megsebesítve kilencet.

A protestálás azonban az esetek túlnyomó többségében inkább szimbolikus maradt. A táborokban 1943-ban kérdőívet köröztettek, amellyel a lakók hűségét kívánták felmérni. A 27-es és 28-as számú kérdés arra vonatkozott, hogy az illető kész-e az amerikai fegyveres erőknél szolgálni, illetve feltétel nélküli hűséget fogadni az amerikai kormánynak, lemondva a japán császárnak esetleg korábban tett hasonló nyilatkozatáról.

Nem kevesen mindkét kérdésre nemmel válaszoltak – őket, mint megbízhatatlanokat, az elkülönített Tula Lake-i táborba szállították. (Egy ilyen japán-amerikai fiatalember hányattatásait mutatja be John Okada No-No Boy [Nem-nem fiú] című, 1957-ben megjelent regénye.)

Számos táborban titkos Japán-barát csoportok alakultak, s több mint 5 ezer japán-amerikai le is mondott amerikai állampolgárságáról – közülük 1300-at visszatoloncoltak Japánba. A kérdőívek kérdéseire igennel válaszolókra az amerikai kormány érvényesnek tekintette a sorozási törvényt, ám közülük sokan ahhoz a feltételhez kötötték katonai szolgálatukat, hogy saját és családjuk állampolgári jogait visszaállítják.

Erre „válaszul” csaknem 300 ember ellen indult hivatalos eljárás a sorozás megtagadásáért, s 260-at el is ítéltek közülük. 3600-an viszont közvetlenül az internáló táborokból kerültek az amerikai hadseregbe.

A japán-amerikai katonák zömét olyan szegregált alakulatokhoz osztották be, mint a 442. ezred, amelynek katonái kitüntették magukat a második világháború franciaországi és olaszországi harcaiban. A történelem furcsa fintora, hogy a dachaui náci haláltábor felszabadításában olyan japán-amerikai katonák is részt vettek, akiknek családtagjait az idő tájt még mindig amerikai internálótáborokban tartották fogva.

Az internálás kérdése a bíróság előtt

Az internálás ellen több japán-amerikai állampolgár is bírósághoz fordult: az ügyek közül végül négy került a Legfelsőbb Bíróság elé a háború alatt. Ezek közül két esetben a bíróság megerősítette az alsóbb táblák döntéseit, elsősorban a háborús szükségszerűséggel érvelve. Ugyanígy, 1944-ben a Legfelsőbb Bíróság a kormány javára döntött a Korematsu vs. United States ügyben, kiemelve, hogy az ország kémtevékenység elleni védelme lényegesebb, mint a pert indító Fred Korematsu és más japán-amerikaiak személyes jogai.

A bíróság azonban hangsúlyozta, hogy döntése csak az ellenséges idegenek bizonyos területekről történő kitiltását érintette, az internálás egésze nem képezte a vizsgálat tárgyát. Ezzel magyarázható, hogy ugyanezen a napon döntést hozott egy negyedik ügyben is, amelyet egy szintén internált kaliforniai köztisztviselő, Mitsuye Endo indított. Az Ex parte Endo (1944) döntésében a Legfelsőbb Bíróság kimondta, hogy, noha a kormánynak joga van „ellenséges idegeneket” bizonyos területekről kitiltani, a Washington szerint is hűséges japán-amerikaiak internáló táborokba zárása ellentétes az Egyesült Államok alkotmányával.

A Legfelsőbb Bíróság döntésével összhangban, a kormány 1945. január 2-án hatályon kívül helyezte a táborok felállítását lehetővé tévő rendeleteket, ezáltal megkezdődhetett a táborok felszámolása. A szabadságukat visszanyert japán-amerikaiak mindegyike 25 dollárt kapott és egy vonatjegyet korábbi lakhelyére. Sok olyan is akadt a táborlakók között, akinek már nem volt hová menni, ők továbbra is a táborokban maradtak. Az utolsó amerikai koncentrációs tábor csak 1946-ban zárta be kapuját.

Elhúzódó jóvátétel

A polgárjogi mozgalmak részeként az 1960-as években a japán-amerikai szervezetek is kampányt indítottak, hogy anyagi jóvátételt és hivatalos bocsánatkérést kényszerítsenek ki a kormánytól.  A mozgalom első sikerét 1976-ban érte el, amikor Gerald Ford elnök elismerte, hogy az évtizedekkel korábbi internálás jogtalan volt: olyan „nemzeti tévedés”, amely soha többé nem történhet meg.

1978-ban a „Japán-amerikai Állampolgárok Ligája” (JACL) kampányt szervezett: azt kívánták elérni, hogy minden internált 25 ezer dollár jóvátételben részesüljön, a kormány ismerje el a jogsértés tényét, s hozzon létre egy oktatási alapot japán-amerikai gyermekek részére. A Kongresszus által 1980-ban felállított vizsgálóbizottság megállapította, hogy az internálás jogtalan volt, s azt nem a katonai szükségszerűség, hanem elsősorban a rasszizmus motiválta.

Kárpótlási összegként azonban a követeltnél kevesebbet javasolt, eszerint az internálás minden áldozata 20 ezer dollárra legyen jogosult. Ezt biztosította az a polgárjogi törvény, amelyet Ronald Reagan 1988-ban írt alá, bár heves viták robbantak ki akörül, hogy pontosan kinek is jár a jóvátétel. A kérdés csak 1992-ben rendeződött megnyugtatóan, amikor George H. W. Bush elnök kibővítette azoknak a körét, akik 20 ezer dollár jóvátételben részesültek, s az amerikai kormány nevében formálisan is elnézést kért az érintettektől.