A pilótafeleségek nem örültek a légiutas-kísérők megjelenésének

Habár manapság a polgári légi közlekedéshez szinte hozzátartoznak a barátságos mosolyú légiutas-kísérő hölgyek, ez a civil repülés kezdetén egyáltalán nem volt így – az első stewardessek pedig egészen különleges képzettséggel kellett, hogy rendelkezzenek.

Harc a lehetőségért

1930-ban a légitársaságok még semmilyen női alkalmazottat nem vettek fel. Az amerikai Ellen Church, képzett pilóta és ápolónő azonban nem hagyta annyiban.

A Boeing Air Transport légitársaság (a mai United Airlines elődje) illetékesét, Stephen Stimpsont a szó szoros értelmében nyaggatta, hogy alkalmazzon ápolókat légiutas-kísérőkként.

Stimpson egy merőben más megoldást képzelt el addig: fiatal Fülöp-szigeteki férfiakat akart „kabinfiúkként” alkalmazni, Church azonban végül meggyőzte – ő és hét további kiválasztott ápoló lettek az első „égi lányok” („Sky Girls”).

Stimpson egy főnökének írt memorandumban azt írta: „Gondolj csak bele az országos hírverésbe, amelyet elindíthatnánk vele, és az óriási hatásra, amelyet az utazóközönségre gyakorolna! Azt is képzeld el, mekkora érték lennének számunkra – nem csak a tisztább és szebb ételfelszolgálással, de az utasokkal való törődéssel is.”

A vezetőség válasza azonban továbbra is nemleges volt – attól féltek a Boeingnél, a nők jelenléte zavarja majd a pilótákat, és a fegyelem lazulásához vezet. Végül Church és Stimpson egy három hónapos próbaidőszakot harcoltak ki a lányoknak.

A próbaidőszak sikeréről mindent elmond, hogy végeztével további húsz ápolónőt felvettek a Boeinghez, 1933-ra pedig már ötvennél is többen voltak a társaságnál.

Az „égi lányok” dolga azonban nem volt leányálom. A képeken is látható hosszú köpenyükben például csavarkulcsot is tartottak, amellyel az utasok üléseit biztonságosan a repülőgép padlójához rögzíthették.

Szigorú követelmények

Feladataik közé tartozott az utastér takarítása, az ülések már említett újra és újra történő rögzítése, a mosdók takarítása, és a tankolásban való segédkezés.

Mivel a korabeli utasszállítók még viszonylag kis méretűek voltak, a hangárba gyakran emberi erővel tolták be őket – ebben is részt vettek a légiutas-kísérők.

Emellett az „égi lányok” dolga volt az utasok fegyelmezése (például rábírni őket arra, hogy ne dobják ki az ablakon cigarettacsikkjeiket), a lopások megakadályozása, illetve odafigyelni arra, hogy senki ne tévessze össze a repülőgép kijárati ajtaját a mosdóéval. Az esetleg előforduló legyek lecsapása szintén szerepelt a munkaköri leírásban.

Lényegi eleme volt azonban a munkájuknak a törődés is – a repüléstől rettegő utasok nyugtatása, illetve az unatkozók szórakoztatása.

Amikor 1940-ben a Delta légitársaság felvette első saját női utaskísérőit, amellett, hogy képzett ápolónőknek kellett lenniük, megkövetelték tőlük a „tájékozottságot napjaink ügyeiben, és a képességet az intelligens beszélgetés fenntartására” – külön bónusz járt azért, ha a hölgyek naprakészek voltak a baseballt illetően.

A legfontosabb követelmény azonban mégiscsak a szépség volt, ahogyan azt 1936-ban a New York Times is megírta:

„A hostessnek alkalmas lányoknak petitnek kell lenniük, 100 és 118 font [45,4 és 53,5 kilogramm] közötti súllyal, öt láb és öt láb négy hüvelyk [152 és 163 centiméter] közötti magassággal, 20 és 26 éves kor között. Ehhez adódik még a szigorú fizikai vizsgálat, amelyen évente négyszer át kell esniük, így biztosított a szépség, amely a tökéletes egészséggel jár.”

Mindemellett a lányoknak „természetesen” egyedülállónak kellett lenniük – állítólag a Boeing próbaidőszaka alatt az egyik stewardess férje rendszerint Stimpsont hívogatta telefonon, ha felesége repülője késett, és nem ért időben haza.

Egyes légitársaságoknál az „égi lányok” munkaszerződésében az is szerepelt, hogy az aláírástól számított 18 hónapon belül nem mehetnek férjhez – azonban később is kötelező volt felmondaniuk, ha így tettek.

Veszélyes vécék

A légitársaságok az 1930-as és 1940-es években még nem feltétlenül egymással, sokkal inkább a vasúttal versenyeztek az utasokért.

A vasút biztosította a kényelmet, a biztonságot, és ekkoriban még nagyjából hasonló belföldi menetidőket is. Ez az oka többek között annak, hogy a korabeli utasszállító repülők a vasúti kocsik utastereit utánozták.

Habár a légitársaságok esküdöztek a biztonságukra, a repülés ekkoriban még jóval kockázatosabb vállalkozás volt, mint ma.

Ha napjaink légi forgalmára vetítenénk az 1929-es baleseti arányt a légi közlekedésben, évente 7000 utas veszítené életét csak az Egyesült Államokban.

A korabeli repülőgépek megbízhatatlanságát jól tükrözi, hogy a korai légiutas-kísérők még maguknál hordták az adott repülőútnak megfelelő vasúti menetrendet is arra az esetre, ha a gép valamilyen okból nem tudna felszállni.

Ilyen esetekben szintén az ő dolguk volt a felháborodott utasokat a legközelebbi vasútállomásra kikísérni.

Az 1930-as években a British Airways rendszerében lévő Empire-osztályú repülőgépek már három mosdóval voltak felszerelve, azonban a dolgozók – így a stewardessek is – tudták, jobb, ha az ember inkább nem próbálja meg használni őket.

Gyakori volt ekkoriban az is, hogy az utasoknak oxigénpalackra volt szükségük a légzéshez a nagy magasságokban.

A modern, túlnyomásos kabinokkal az 1930-as években még csupán kísérleteztek a mérnökök, így a korabeli utasszállítókon a hirtelen nagy magasságváltozás akár be is szakíthatta az utasok és a személyzet dobhártyáit. A „légibetegség” esetére előkészített tálak szerencsére minden ülés alá oda voltak készítve.

Hátrahagyott stewardessek és gyanakvó feleségek

Ha a berakodott repülőgép tömege túl nagy volt a felszálláshoz, gyakran a légiutas-kísérőket hagyták elsőként hátra – a postai rakomány elsőbbséget élvezett velük szemben.

A Boeingnél, majd a Unitednél a kezdeti gyakorlat szerint az „égi lányoknak” tilos volt bármiféle érintkezés a többi személyzettel – ha hosszabb időt töltöttek egy adott állomáson, a stewardessek külön szállodában kaptak szobát.

Azonban még az ilyen intézkedések sem nyugtatták meg a pilóták feleségeit, amint azt Inez Keller, az egyik első légiutas-kísérő is felidézte később:

„A pilóták nem akartak minket egyáltalán, és nem lelkesedtek a női személyzet gondolatáért. Durva és indulatos figurák voltak, akik fegyvert is hordtak a postai rakomány védelmére. Az első néhány úton hozzánk se szóltak. A pilóták feleségei pedig levélírókampányt indítottak a Boeing ellen, azt állítva, a stewardessek el akarják csábítani férjeiket, és követelve eltávolításukat.”

Ezzel szemben a másodpilóták – akikre korábban hárultak a légiutas-kísérői feladatok – igencsak örültek a fejleménynek.

Habár sokan kételkedtek képességeikben, ezek az úttörő nők valóságos szimbólumokká váltak a nagy gazdasági világválság idején az Egyesült Államokban – jobb fizetést kaptak, mintha ápolóként, titkárként vagy tanárként helyezkedtek volna el.

Az 1930-as években még a romantikus irodalom egy külön válfaja is létrejött, amely e sikeres, önálló és kalandos kedvű nők életéről szólt – ezek sem tettek jót a megítélésüknek a férfi személyzet hozzátartozóinak körében.