„A nemzet borotvája” – 8 kevéssé ismert tény a guillotine történetéből

A francia forradalom jelképévé váló nyaktiló tízezrek fejét – és ezzel életét – követelte közel kétszáz éves „pályafutása” során. Köztörvényes bűnözők, forradalmárok, arisztokraták, ellenállók sőt még egy uralkodói pár is végezte alatta. Bár idén lesz 40 éve, hogy utoljára lesújtott, a hírhedt kivégzőeszköz története még ma is számos meglepetést is tartogat.

A halifaxi bitótól a skót szűzig

Bár a „guillotine” név és a kivégzőeszköz jól ismert konstrukciója valóban csak az 1790-es években terjedt el Franciaországban, hasonló elv alapján működő szerkezeteket már évszázadok óta használtak az elítéltek lefejezéséhez. Német és flandriai területeken az úgynevezett „deszka” nevű alkalmatosságot már a középkorban is ismerték, míg az angliai Halifax városában a 16. században állították fel az általában csak „Halifax Gibbet” (halifaxi bitó) néven ismert kivégzőhelyet, amelynél egy zuhanó fejszével vágták le a halálra ítéltek fejét.

A francia guillotine-t a kutatók szerint két korábbi szerkezet inspirálta közvetlenül: a reneszánsz Itáliában nemes emberek kivégzéséhez használt „mannaia”, illetve a 16-18. századi Skóciában nagyjából 120 emberéletet követelő „skót szűz”. Bizonyos az is, hogy különféle kezdetleges „guillotine” modelleket már a forradalmat megelőzően is használtak Franciaországban, így például Richelieu bíboros egy nyaktilóval fejeztette le Montmorency hercegét 1632-ben.

Enyhített szenvedés

Manapság már nehéz elképzelni, hogy a halálbüntetés és az emberséges bánásmód összeegyeztethető egymással, de a 18. század végén ez még korántsem volt így. A francia orvos, Joseph-Ignace Guillotin 1789-ben nyújtotta be javaslatát a francia kormányzathoz, miszerint egy villámgyorsan működő nyaktiló jóval emberségesebb és kevesebb fájdalommal járó kivégzési módszer lenne, a hagyományos, karddal vagy baltával történő lefejezéseknél, lévén azok gyakran félresikerülnek – és ténylegesen csak a sokadik csapásra végeznek az elítélttel. Dr. Guillotin így két társa – a szintén orvos Antoine Louis és a német csembalókészítő, Tobias Schmidt – segítségével hamarosan el is készítette a prototípust. A guillotine első hivatalos áldozatát 1792 áprilisában vezették a vesztőhelyre, amit követően már ezrével hajtották az embereket a hírhedt szerkezet alá.

A sors kegyetlen játéka, hogy maga Dr. Guillotin következetesen ellene volt a halálbünetés minden formájának (találmányát is az elítéltek szenvedésének csökkentése motiválta), ennek ellenére neve egybeforrt a félelmetes kivégzőeszközzel. Bár az 1790-es években folyamatosan igyekezett elhatárolódni a szerkezet körül kialakuló hisztériától, majd a 19. században családja is kérte a francia kormányt a nyaktiló átnevezésére, ezek a törekvések azonban nem vezettek sikerre.

Kenyér nem, cirkusz igen

A jakobinus terror éveiben ezrével vezették az embereket a guillotine pengéje alá. A nyilvános kivégzések hamarosan igazi látványossággá, sőt valóságos népünnepélyekké duzzadtak. A párizsi „Forradalom terére” (ma Concorde tér) tömött sorokban érkező nézőközönség a guillotine-t dicsőítő dalokat énekelt, és nagy érdeklődéssel tanulmányozta az adott napon kivégzendő szerencsétlenek neveinek listáját az aktuális programfüzetekben. A kivégzések előtt, vagy között sokan még beugrottak egy gyors ebédre a közeli „Cabaret de la Gullotine” névre keresztelt étterembe.

Sokan napi rendszerességgel látogatták a terror központjául szolgáló teret. Gyorsan híresség vált például a „Tricoteuses” nevű asszonycsoport, amelynek tagjai nap mint nap a guillotine emelvénye mellett ültek és kötöttek a lefejezések között. A kivégzések körül kialakuló színházhoz gyakran még az elítéltek is hozzájárultak, amikor azok csípős megjegyzésekkel vagy dacos utolsó szavakkal hajtották fejüket a penge alá.

Bár a guillotine iránti rajongás az 1790-es évekre jócskán alábbhagyott, a nyilvános lefejezések még több mint egy évszázadig folytatódtak. Az utolsóra például csak 1939-ben került sor Franciaországban.

Guillotine a legkisebbeknek

A nyilvános kivégzések nézőközönségéből nem hiányoztak a gyerekek sem. Bármilyen abszurd is mai szemmel, talán így mégsem meglepő, hogy a korszak legnépszerűbb játéka nem volt más, mint egy fél méter magas mini-guillotine. Az igazival a méretét leszámítva mindenben megegyező szerkezettel a gyerekek előszeretettel fejezték le babáikat, vagy akár kisebb rágcsálókat is. Egyes településeken végül be is tiltották a játékot, attól félve, hogy az rossz hatással lehet a gyermekekre.

A játék mellett másra is sikerült hasznosítani a hírhedt kivégzőeszközt: a gazdagabb családok étkezőasztalán megjelent egy még kisebb guillotine, amelyet kenyér, illetve zöldség szeletelésére használtak.

Celebhóhérok

Ahogy a guillotine népszerűsége a tetőfokára hágott, úgy váltak valóságos „celebekké” a szerkezetet kezelő hóhérok is. Teljesítményüket leginkább az alapján ítélték meg, hogy milyen gyorsan tudták végrehajtani az egymást követő lefejezéseket. A nem mindennapi foglalkozás gyakran családi vállalkozássá fejlődött. A Sanson család tagjai például generációkon keresztül, 1792-től egészen 1847-ig szolgáltak állami ítéletvégrehajtóként és sok ezer másik kivégzés mellett, ők fejezték le XVI. Lajost és feleségét, Mária Antónia királynét is.

A 19-20. században egy apa-fia páros töltötte be a főhóhér – akkoriban meglepően népszerű – pozícióját. Louis és Anatole Deibler nevét gyakran skandálták az utcákon, míg öltözködésükkel valóságos divatirányzatokat indítottak el a párizsiak között. Még ha helyi alvilág soraiban is kultusz épült köréjük, és számos gengszter a következő szavakat tetováltatta magára: „Az én fejem Deiblerhez tartozik”

Tudatánál marad-e a levágott fej?

A nyilvános lefejezésekre összegyűlt tömeg számára az egyik legnagyobb kérdés az volt, hogy vajon a levágott fejek tudatuknál maradnak-e még egy rövid ideig azt követően, hogy a penge lesújtott. Ennek eldöntésére „kísérletek” sorozatát végezték el. 1793-ban például egy hóhérsegéd felpofozta az elítélt éppen levágott fejét, mire a közönségből többen határozottan állították, hogy a fej dühösen grimaszolt egyet. Orvosok később arra kérték az elítéltéket, hogy próbáljanak pislogni vagy nyitva tartani a szemüket miután lefejezték őket, más esetben a nevüket kiáltozták vagy gyertyalánghoz tartották a fejet, hogy valamiféle reakciót csikarjanak ki belőlük.

1880-ban egy Dassy de Lignieres nevű orvos vért pumpált egy gyerekgyilkosságért kivégzett férfi levágott fejébe, hogy kiderítse, vissza lehet-e hozni őt az élők sorába és meg tud-e szólalni. A kivégzetteken való kísérletezést végül a 20. században betiltották, de azóta patkányokon végzett vizsgálatok kimutatták, hogy a lefejezést követően akár még 4 másodpercig is kimutatható valamilyen mértékű agyi tevékenység az állatoknál.

Hitlernek is megtetszett

Bár a guillotine-t manapság egyértelműen a francia forradalom jelképeként tartjuk számon, a nyaktiló legalább akkora karriert futott be a náci Németországban, mint a jakobinus terror idején. Adolf Hitler hatalomra jutását követően hivatalos kivégzési módszerré nyilvánította az ezzel történő lefejezést és országszerte 20 ilyen szerkezetet állíttatott fel. Hivatalos dokumentumok szerint mintegy 16,500 embert végeztek ki így 1933 és 1945 között, akiknek többsége politikai ellenálló volt.

40 éve sújtott le utoljára a „Nemzet borotvája”

A guillotine egészen a 20. századik a hivatalos kivégzőeszköz volt Franciaországban. Az utolsó személy, akire a „Nemzet borotvája” néven emlegetett szerkezet lesújtott, a gyilkosságért elítélt Hamida Djandoubi volt 1977-ben. Dr. Guillotin találmányának története azonban csak 1981 szeptemberében ért véget hivatalosan is, amikor a francia parlament végleg eltörölte a halálbüntetést.