A mohácsi csata kalandosan kallódó kincse
A középkori Magyarország egyik legjelentősebb kincslelete, több mint 45 000 ezüstérme, Mohácson, útépítés közben került elő két korsóban, még 1969-ben. Bekerült a pécsi Janus Pannonius Múzeumba (JPM), de egy szűk szakmai körön kívül nem sokat foglalkoztak vele. Jelentős érdeklődést csak az elmúlt hónapokban váltott ki, miután felmerült, hogy csaknem 14 000 érme eltűnt a leletegyüttesből. Az alábbiakban a kincs eredetét, előkerülésének történetét és szövevényes utóéletét tekintjük át.
A kincs és annak eredete
A kincs minden bizonnyal hajón került Mohácsra. A keresztény sereg utánpótlása, köztük a felszerelés, az ágyúk és más hadiszerek nagy része Bécs és Buda felől a Dunán érkezett ugyanis a csata előtt a mohácsi táborba. Azért ide, mert a várostól északra, a folyó jobb oldalán magaspart húzódik, alatta pedig egy több kilométer széles mocsaras ártér nyílik ki, aminek következtében a száraz part már nem megközelíthető hajók számára. Mohács viszont alkalmas volt a kikötésre.
Mit tudunk erről a kikötőről? Maximilian Brandstetter Mohácsról készített 1608. évi festményén (1. ábra) többféle típusba tartozó hajókat látunk a mohácsi Duna-parton kikötve, illetve a folyó itteni, akkor még kisebb ágán úszva. Az oszmán dunai flottának is volt állomása Mohácson. Ugyanakkor egy 1733. évi leírás arról tanúskodik, hogy a mohácsi Duna-ágon, vagyis a Kis-Dunán csak kisebb hajóforgalom zajlott: „… a lefelé úszó hajók ide csak ritkán jönnek, hanem inkább a mohácsi sziget másik oldalán, a Nagy-Dunán járnak”.
1526-ban mégis nagy volt a forgalom. Itt állomásoztak a csata előtt a kismerülésű naszádok: mintegy 40 hadihajó, 1200 főre becsült legénységgel, akikről úgy tudjuk, hogy nem vettek részt az augusztus 29-ei harcban. Az oszmánok 200 teherhajót is zsákmányoltak az összecsapás után, ezek a járművek jórészt szintén ezen a területen horgonyoztak vagy kötöttek ki.
Az említett 1608. évi akvarell várost és a folyót is ábrázoló képe tájékoztatásul szolgál számunkra arról, hogy hogyan is nézhetett ki a mohácsi Duna-part. A településtől délre látjuk a kikötésre alkalmas egyik partszakaszt a hajókkal, míg a parton sátrak sorakoznak.
Már 1969-ben is több lehetőség merült fel a kincs eredetére vonatkozóan. Gondolták például azt egy helyi gazdag kereskedő tulajdonának, ugyanakkor nem ismerünk senkit, akinek ilyen magánvagyona lehetett volna az 1520-as évek kis mezővárosában. Talán csak Mohács birtokosa, Móré Fülöp pécsi püspök jöhetne szóba, aki azonban aligha ásatta volna el azt ilyen közel a városon kívül. A fentiek fényében ezért egyet kell értenünk a JPM egykori igazgatója, Dankó Imre felvetésével, aki szerint a kincs nagysága, értéke, hadipénztárra utalhat.
Ahogy azt említettük, a mohácsi Duna-part fontos, egyedi stratégiai adottsággal rendelkezett. A kincslelet is éppen annak szolgál bizonyságául, hogy a kikötő az 1526. évi műveletekben fontos szerepet töltött be. A részben II. Lajos korabeli, és az eddigi vizsgálatok szerint a mohácsi csatával összefüggésbe hozott pénzleletek előkerülési helyét térképi ábrán jelöltük (2. ábra). A helyszín mint látható a korban nem a városon belül volt: a települést övező kerítéstől és vizesároktól délre, mintegy 100–120 méter távolságban ásták el őket. Az Ottendorf Henrik által 1663-ban készített térképen azt is látjuk, hogy milyen keskeny volt a tér az említett vizesárok és a települést a Dunától a Dunáig körbeölelő mocsár között. Eszerint a várostól délre alig 200 méteres sáv állt rendelkezésre, hogy itt kikössenek és táborozzanak a csapatok. Úgy tűnik, hogy a leleteket egy, a Duna-parton, a várost övező vizesárok és az említett mocsár között felállított nagyobb sátorban, vagy két kisebb sátor alatt ásták el.
Nincs olyan adat, ami alapján biztosan lehetne azonosítani, hogy kié is lehetett a nagytömegű készpénz. Talán a naszádosoknak szánt zsoldról van szó, ugyanis a források alapján augusztus közepén küldötteik még azzal fenyegetőztek a király előtt, hogy ha nem kapják meg a járandóságukat, nem szolgálnak tovább. Mégis ott voltak a csata idején, így vélhető, hogy legalább részben kielégítették a követeléseiket. Ugyanakkor nem ők, hanem olyanok rejthették el a kincset, akik életüket vesztették augusztus 29-én, hiszen nem volt, aki visszament volna kiásni a két korsót. A naszádosok a menekülők egy részét is szállítva, de a pénz nélkül hajóztak el a csata estéjén.
A kincs előkerülése
1969. március 6-án a Mohácsi Városi Tanács Werner György-brigádja a mohácsi Kálvin közben utat épített. A kubikos munka során Hasenauer Bálint, 33 éves véméndi munkás egy letörött tetejű, szürke középkori korsót talált 80 cm mélyen, 11,33 kg ezüstpénzzel (I. lelet). Néhány nappal később, március 11-én Leinholcz Gáspár, 33 éves székelyszabari lakos egy újabb, törött tetejű, vörös színű korsóra bukkant 15,41 kg ezüstérmével (II. lelet). A leleteket Kiss Attila, a Janus Pannonius Múzeum régésze szállította be a megyei múzeumba. A leletegyüttes éremrészének mérlegelését Besenyei Vendel és Kemény Miklós restaurátorok végezték el. Kiss 1969. október 14-ei jelentése szerint az I. lelet a restaurálást követően, tehát megtisztított állapotban 10,281 kg súlyú lett, és 19 488 db ezüstdenárt tartalmazott. A II. lelet súlya a tisztítással 13,623 kg-ra csökkent és 25 997 db pénzérmét tett ki. Az elvégzett szúrópróbaszerű vizsgálatok során csak a mohácsi csata évét megelőző érméket találtak.
A leletek – az első két mohácsi tömegsír megtalálása után néhány évvel – nagy szenzációnak számítottak. Dankó Imre múzeumigazgató a Magyar Nemzet újságírójának kérdésére egyenesen úgy fogalmazott, hogy a korszakra nézve hazai viszonylatok között nem tud és nem is hallott nagyobbról. Kemény, a pécsi restaurátor műhely vezetője pedig „megrázó élményről” beszélt a kincs megpillantásakor. A nagyértékű kincs beszolgáltatásáért persze nem maradt el a jutalom sem, a megtalálók az akkori fizetésüknél jóval nagyobb összeget kaptak: Hasenauer 3399 Ft-ot, míg Leinholcz 4623 Ft-ot vihetett haza. A lelőhelyet 1969 áprilisában Csanda-Zalavári-féle fémkereső műszerrel is megkutatták, újabb kincsre azonban nem bukkantak.
A leletekkel kapcsolatos addigi információkat Kiss a Régészeti Füzetekben (I/23), illetve az Archaelogiai Értesítőben (1970/2) publikálta 1970-ben. A pénzérmék tisztított súlya és a darabszám (összesen 45 485 db) megegyezett az október 14-ei jelentés adataival. Annyi többletinformációt azonban Kiss közölt, hogy a szúrópróbaszerű vizsgálatokat Gedai István, a Magyar Nemzeti Múzeum Éremtárának kutatója végezte el, amelynek során valóban csak a mohácsi évet megelőző érméket dokumentált, I. Mátyás, II. Ulászló és II. Lajos korából, minimális számú külföldi érme mellett.
Hány érme és milyen korúak?
A megtalálást követő évtizedekben nem került sor a leletek teljes körű feldolgozására. Bertók Gábor, a Janus Pannonius Múzeum régésze, illetve Polgár Balázs, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum régésze 2011-ben, a Hadtörténelmi Közleményekben (124/3) megjelent „A mohácsi csatatér és a középkori Földvár falu régészeti kutatása” című tanulmányukban a leletegyüttest „a kutatás által egyelőre kevésbé ismertnek” írták le, az adataiknál pedig Kiss Attilának az Archeologiai Értesítőben 1970-ben megjelent rövid leírására hivatkoztak.
Négy évvel később, 2015-ben írta meg Nagy Balázs numizmata „A mohácsi I. számú éremlelet és tanulságai” címmel azt a szakcikket (A Szent István Király Múzeum Közleményei, A. sorozat 51), amelyben a kisebbik leletegyüttes részletesebb vizsgálatának eredményeit közölte. Tanulmányában Nagy azt állította, hogy az I. és a II. számú lelet felülvizsgálatát 2011-ben lefolytatták: „ennek kapcsán megállapításra került, hogy az I. számú pénzlelet 9038 ezüst denárt, míg a II. számú 22 735 denárt tartalmaz… A revíziót a Janus Pannonius Múzeum Régészeti Osztálya végezte.”
A jelentős hiányt a múzeum munkatársai már 2011-ben feltárták, így Nagy a vizsgálatokat már csak a jelentősen lecsökkent éremszámú, közlése szerint 9143 db-ból álló (105 db-bal több, mint a 2011-es revízió eredménye) I. számú leleten folytatta le. Ennek legnagyobb részét I. Mátyás (42%) és II. Ulászló (46%), kisebb részét pedig II. Lajos (12%) alatt vert ezüst dénárok jelentették. Emellett aquileiai denárokat is azonosított, amelyek 1387 és 1437 között kerültek kibocsátásra. A pénzlelet záródását a II. Lajos által veretett denárok alapján 1521-re adatolta, az összmennyiségükben páratlan leletek földbe kerülését pedig cikkében az 1526. évi eseményekhez kötötte.
A 2019-ben megjelent újabb, „Az érem- és kincsleletek horizontja a mohácsi vésztől a török kivonulásáig” című tanulmányában (Numophylacium Novum. Az I. Fiatal Numizmaták Konferenciája (2018) tanulmányai) Nagy újabb adatokat közölt a leletekről. Ebben ugyancsak arról számolt be, hogy az I. számú leletegyüttes, amelyet feldolgozott, 9143 db ezüstpénzt tartalmaz, míg az akkor feldolgozás alatt álló II. számú pénzlelet mennyiségét 25 043 db (2308 db-al több a 2011. évi revízió eredményénél) ezüstpénzre tette. Az I. leletben 3840 db (42%) I. Mátyás idején, 4206 db (46%) II. Ulászló idején és 1077 db II. Lajos alatt (12%) vert pénzt azonosított, illetve 20 db külföldi érmét határozott meg.
Felhívta arra is a figyelmet, hogy az általa vizsgált érmék záródási ideje nem véletlenül köthető 1521-hez. 1521-ben II. Lajos ugyanis új pénz kibocsátását rendelte el: az addig 8 latos ezüstdénárt 4 lat ezüstöt tartalmazó rézdénárra cserélték. Az új, jóval értéktelenebb pénz („nova moneta”) verése rövid idő alatt ugyanakkor kudarcot vallott, a kibocsátás beszüntetéséről 1525-ben az országgyűlés rendelkezett. Ennek megfelelően az I. számú leletegyüttes Nagy szerint azon leletek csoportjába tartozik, amelyek még jó minőségő „antiqua monetákat”, illetve csekély mennyiségű külföldi dénárt tartalmaznak. A leletben mintegy félszáz hamis pénzt is talált. Összességében a korszakból ismert és párhuzamként értelmezhető további leletegyüttesek vizsgálata alapján arra jutott, hogy egy, a mohácsi vészhez kapcsolható numizmatikai lelethorizont képe rajzolódik ki, amelynek a Kálvin közi leletegyüttes fontos kulcseleme.
Mindeközben az 1990-es években egy időre a kincsleletet, vagy legalábbis annak egy részét a mohácsi Kanizsai Dorottya Múzeumban is kiállították, majd 2016-ban Pécsett, egy érem- és kincsleleteket bemutató időszaki kiállításon is meg lehetett tekinteni. A tárlathoz kapcsolódva a BAMA Baranya Megyei Hírportálnak Nagy 36 000 db-os éremleletet (az eredeti 45 485 db-hoz képest) említett, amelyet mennyisége alapján a korszakra vonatkozóan az egész kontinens viszonylatában egyedülállónak nevezett. Emellett azt is megjegyezte, hogy zsoldpénzről lehetett szó.
| Év | I. számú lelet (db) | II. számú lelet (db) |
|---|---|---|
| 1969 | 19 488 | 25 997 |
| 2011 | 9038 | 22 735 |
| 2015 | 9143 | n. a. |
| 2019 | 9143 | 25 043 |
A kinccsel kapcsolatban 2020-ig nem merült fel, hogy azt a tulajdonosa vagy egykori kezelője a középkori városon kívül, a Duna-parton áshatta el. Ekkor állapította meg ugyanis a Pap Norbert vezette kutatócsoport, hogy a Magyarországon páratlanul nagy mennyiségű és kiváló minőségű érmékből álló készpénztömeget eredetileg valóban a mohácsi csata hadi kiadásaira szállíthatták a helyszínre, ugyanis azt a kikötőhöz közel, a városon kívül felállított sátorban vagy sátrak alatt rejthették el.
2022 októberében Báthory Róbert, a Szabad Európa oknyomozó újságírója kérdéssel fordult Nagy Balázshoz, illetve a JPM vezetőségéhez azzal kapcsolatban, hogy a pénzleletek egy része Nagy tanulmányának közlése szerint eltűnt. Bertók Gábor múzeumigazgató ezt követően belső vizsgálatot rendelt el, majd annak eredményét rövid időn belül közölte.
Ez is érdekelhet
A múzeum közleménye alapján a belső ellenőrzést elvégezték és kiderült, hogy adminisztrációs hiba történt. A 2006-os teljes újraszámoláshoz képest az 1969-ben megtalált mohácsi kincslelet a múzeum szerint hiánytalan. A közleményben ugyanakkor nem szerepelt a 2006-os újraszámolás adata, és annak viszonya az 1969-es adatokhoz képest. Az érmék száma és a nemesfém kincs jelenlegi tömege egyelőre ismeretlen, vizsgálat alatt áll: a múzeum azt később fogja közölni.
Ennek az Európában is páratlan, Magyarországon pedig unikális kincsleletnek a története már eddig is jócskán bővelkedett fordulatokban. Egyelőre nem világos, hogy hány érméről is lehet ténylegesen szó, de az értékük felbecsülhetetlen. Annyi viszont biztosnak tűnik, hogy a kincs szimbolikus értéke messze nagyobb, mint a nemesfémé, amiből készült. Ma már nem sok kételyünk maradt afelől, hogy ez a pénztár a mohácsi magyar hadsereg valamely egységéhez tartozhatott, talán a naszádosokhoz. A korsókat egymástól néhány méterre elrejtő személyek minden bizonnyal a csata 16 000-18 000 áldozata közé tartoztak. Feltehető, hogy ha túlélték volna az öldöklést, visszamennek ezért a vagyonért és kiássák a korsókat. Nem így tettek, így az elrejtett hadipénztár megidézi személyes tragédiájukat: az ismeretlen áldozatok a kincset sikeresen megóvták a török zsákmányszerzőktől. Az elveszett, majd megtalált ezüstkincs mindenesetre újabb részlettel gazdagította az 1526. évi események tragikus történetét.
