Nem hozott tartós békét a Magyar Királyság területi megosztottságát rögzítő visegrádi egyezmény

„Mialatt január hónap 15. napján a tárgyalásból kifolyólag, ám magánemberként a tekintetes és nagyságos Wilhelm von Roggendorf úrral, a legkegyelmesebb római király tanácsosával, udvari elöljárójával és kapitányával érintkeztem, következtetni lehetett egy bizonyos fegyverszünet szükségére, kiváltképpen olyasféle fegyverszünettel kapcsolatban, melytől hosszú béke is remélhető.” Szapolyai János (János király) követe, Hieronim Łaski ekképpen számolt be I. Zsigmond lengyel uralkodónak Szapolyai és a római király, azaz Habsburg Ferdinánd között kialakulóban lévő fegyverszünetről, amely 1531. január 21-én Visegrádon köttetett, de tartós békét nem hozott a belháborúktól és a török betörésektől szenvedő Magyar Királyságnak.

Egy ország, két király

Az 1526. augusztus 29-én lezajlott mohácsi csata több volt, mint egy vesztes ütközet, hiszen a mohácsi síkról menekülni próbáló II. Lajos király halála végzetes hatalmi rivalizáláshoz vezetett.

Szapolyai János és Habsburg Ferdinánd belháborúja ugyanis tovább rontotta az ország amúgy sem rózsás önvédelmi képességét, így teljesen kiszolgáltatta a Magyar Királyságot az Oszmán Birodalomnak.

Szapolyai Jánosnak, aki 1510-től töltötte be az erdélyi vajda tisztségét, fontos szerep jutott az 1514-es Dózsa-féle parasztfelkelés leverésében. A rend helyreállítása óriási politikai tőkét hozott az országos főméltóságnak, mind a köznemesek, mind a bárók között.

Szapolyai tekintélyét az is növelte, hogy erdélyi vajdaként jelentős haderő felett rendelkezett, amelyet még a mohácsi ütközetet megelőző években a török ellen többször is bevetett a Délvidéken.

A Magyar Királyság az 1520-as évek elején már csak árnyéka volt önmagának: a déli végvárrendszer Zimony, Nándorfehérvár és Szabács elvesztésével nem tudta ellátni védelmi funkcióit. Miközben a törökök a határokon álltak, a Habsburg-Jagelló párt, illetve a Szapolyai Jánoshoz húzó, zömmel kis- és középnemesi rétegek között egyre nagyobb lett a szakadék.

Szapolyai János 15 ezres seregével nem vett részt a mohácsi ütközetben, ahonnan tulajdonképpen lekésett, így a katasztrófa után, egy érintetlen haderő birtokosaként Szeged mellett táborozva „nézte végig”, ahogy a török bevonul Budára, majd kivonul az országból.

Mohácsnál leginkább a Habsburg-Jagelló párthoz tartozó főméltóságok vesztek oda, így az erdélyi vajdának reális esélye nyílt a magyar trón megszerzésére. Miután nyilvánvalóvá vált, hogy II. Lajos király elesett Mohácsnál, hívei 1526. november 10-én Székesfehérváron királlyá választották, és másnap I. János néven a nyitrai püspök a Szent Koronával királlyá koronázta az erdélyi vajdát.

Ezzel azonban nem oldódtak meg a már Mohács előtt is fennálló belpolitikai problémák, a főurak pártoskodása tovább folytatódott. Szapolyainak az 1515 júliusában életbe lépett Habsburg-Jagelló házassági szerződésnek köszönhetően kihívója akadt.

A paktum értelmében II. Ulászló királyunk fia, a későbbi tragikus sorsú II. Lajos frigyre lépett I. Miksa német-római császár unokájával, Máriával, Mária bátyja, Habsburg Ferdinánd főherceg pedig Lajos nővérével, Jagelló Annával.

Ezzel a kettős házassággal a Habsburgok közel kerültek a magyar trónhoz. Az elhunyt II. Lajos felesége, Mária, miután kikosarazta a kezét megkérő Szapolyait, egyértelműen testvére, Ferdinánd mellé állt a kialakuló trónviszályban, amely Ferdinánd bátyja, V. Károly német-római császár és spanyol király révén a kontinentális hatalmi rivalizálás szintjére emelkedett.

V. Károly ugyanis hathatós katonai segítséget nyújtott öccsének, akit 1526 decemberében Pozsonyban a Habsburg-párti főurak királlyá koronáztak. Ferdinánd 1527-ben kiszorította Szapolyait az országból. Szulejmán szultán, aki a Habsburgokban egy erős riválist látott, ekkor vette a szárnyai alá János királyt, akivel 1528-ban szövetséget kötött, majd a következő évben megindult Bécs ellen.

Mulandó békülés

Az oszmán haderő azonban csak Budáig jutott, amelyet a Szent Koronával együtt átadott Szapolyainak. Ferdinánd 1530-ban a bátyja által rendelkezésre bocsájtott katonai erőre támaszkodva megkísérelte visszafoglalni Budát és megerősíteni megingott hatalmát magyar földön, de kudarcot vallott.

Bár Wilhelm von Roggendorfnak sikerült elfoglalnia Esztergomot, Visegrádot és Vácot, Buda ostroma sikertelenül végződött.

A kialakult patthelyzetet az egymással szemben álló két magyar király egy három hónapra szóló békével próbálta feloldani.

A fegyverszünetet 1531. január 21-én Visegrádon kötötték meg. Az egyezményt azért nevezhetjük kiemelkedő fontosságúnak, mert a két rivális itt ismerte el először hivatalosan az ország területi megosztottságának tényét.

Ferdinánd azt remélte, hogy a Visegrádon megkötött fegyvernyugvás után hamarosan mód nyílik majd a békekötésre János királlyal, vagy ahogyan ő hívta, a „vajdával”.

Szapolyai hajlott ugyan a megegyezésre, de Szulejmán, akinek érdekében állt a hatalmi rivalizálás fenntartása, nem fogadta el a két király „testvéri összeborulását”. A háború tovább folytatódott, és a két uralkodónak csak 1538-ban sikerült békét kötnie Nagyváradon.

A békeegyezmény tulajdonképpen hivatalosan is elismerte az ország kettéosztottságát: a Magyar Királyság nyugati része Ferdinánd, a keleti, Erdély központtal Szapolyai János uralma alá került.

Az egyezménybe azt is belefoglalták, hogy János király halála után az egész ország Habsburg Ferdinánd jogara alatt egyesül. A korosodó Szapolyainak ugyanis a váradi béke megkötésekor nem volt felesége és utóda.

A titokban kötött szerződést egyébként egyik fél sem tartotta be. Szapolyai továbbra is dinasztiát akart alapítani, ezért a rá következő évben nőül vette Zsigmond lengyel király leányát, Jagelló Izabellát, aki 1540 júliusában fiút szült neki.

Ferdinánd, miután tudomást szerzett a házasságról, követei révén beárulta Szapolyait a szultánnál, felfedve a titkos váradi szerződés országegyesítő részleteit.

Két héttel fia születése után Szapolyai János meghalt, de még halála előtt megeskette tanácsadóját és jobbkezét, Fráter Györgyöt, hogy tartsa János Zsigmondnak a magyar trónt. Ferdinánd újból a fegyverekhez nyúlt, hogy trónigényét foganatosítsa. Wilhelm von Roggendorf seregeivel ismét Buda ellen indult, de ezúttal is kudarcot vallott.

Eközben az évtizedes párbaj nevető harmadika, Szulejmán is támadásba lendült, miután Roggendorf elvonult Buda alól, 1541. augusztus 29-én csellel bevette a várat. A törökök ekkor már nem vonultak ki a Magyar Királyság területéről, hanem kialakították az ország közepén ék alakban elhelyezkedő hódoltságot. Mohács után 15 évvel a Magyar Királyság három részre szakadt, az országra másfél évszázadnyi kemény küzdelem várt.