A középkor 10 legjelentősebb mérnöki csúcsteljesítménye

A 21. század emberének mindennapjai hatalmas építmények között telnek. Világszerte a mérnöki munka olyan csodái vesznek körül bennünket, mint a repülőterek, az alagutak és a felhőkarcolók. Milyen építmények töltötték be ezt a szerepet a középkori ember világában? Milyen megoldásra váró problémák ösztönözték az újító emléket és a gyakorlati megoldások kiötlőit? Milyen technikai tudás halmozódott fel a korszak legnagyobb és legjelentősebb építészeti remekeinek létrehozása közben? A legnagyobb középkori konstrukciók top 10-es listája következik.

A nagy holland talajfeltöltés

A középkor talán legimpozánsabb mérnöki teljesítményével Hollandia büszkélkedhet. A németalföldiek legnagyobb küzdelmüket a tengerrel vívták. A szárazföld területének megtartása érdekében tett lépések a 8. század elején azzal kezdődtek, hogy a régió telepesei a part menti, tengervíztől leválasztott földeken kezdtek el gazdálkodni.

A 12. századra a falvakat és szántóföldeket védő gátak rendszerének kiépítésével ezek az erőfeszítések egyre összehangoltabbá váltak, ami közel sem jelenti azt, hogy az ország népét ne érték volna kudarcok. Így 1287-ben a Szent Lúcia napi árvíz több mint 50 ezer ember életét követelte és emellett a Zuiderzee, a mai Hollandia északnyugati részén elnyúló sekély öböl kialakulásához vezetett.

Mindez azonban nem csökkentette az elszántságot. A hollandok a 15. századtól kezdték el használni a szélmalmokat, amelyek sokkal hatékonyabbá tették a tengervíz a szárazföldről való kiszivattyúzását. Az ország területének megóvása napjainkban is nagy erőfeszítésékkel zajlik. Mára már több mint 18 ezer négyzetkilométernyi területről, Hollandia földjeinek nagyjából a feléről mondhatják el, hogy egykoron tenger hullámzott felette.

A kínai nagy fal

Ugyan sokan a kínai nagy fal építését az ókorra datálják, valójában az építmény legismertebb szakaszai középkori eredetűek. Kína falépítési históriája a korai császári dinasztiák korára nyúlik vissza. A vállalkozás célja az ország északi határainak megvédése volt a nomád törzsek, leginkább a mongolok portyáitól.

Egyes szakaszokon több évszázadon keresztül nem erődítettek, más részeket pedig hagytak összeomlani egészen addig, míg meg nem jelent egy új uralkodói dinasztia, amely meglátta az erődítményben rejlő lehetőséget.

Amit napjainkban láthatunk, Kína több erődítési akciójának eredménye. Ezek révén együttesen egy 8850 kilométer hosszú, javarészt téglából és kőből épült falszakasz jött létre, szemben a fal korábbi, földtöltésekből álló részeivel.

Bagdad felépítése

A Föld nagy városainak java része fokozatosan jött létre és generációk életén keresztül fejlődött metropolisszá. Ezzel szemben Bagdadnak, az Abbászidák városának a kigondolása, megtervezése és felépítése csupán néhány évbe tellett.

Mielőtt Al-Manszúr kalifa 762-ben úgy döntött, új fővárost emel a területen, csupán néhány kolostor állt itt. Több mint százezer építőmunkást irányítottak a megálmodott város helyszínére.

Bagdad kör alakú alaprajzzal, négy főkapuval és körülbelül 3 km-es átmérővel rendelkezett. A hármas határfal legkülső része több mint 80 láb (majdnem 25 méter) magas volt és egy vizes árok vette körül az egész várost, amelynek középpontjában az Al-Manszúr-palota és a nagy mecset magasodott.

Bagdad kerek városának felépítése néhány év alatt befejeződött, és a város körül hamarosan egy külső lakóterület – ma úgy mondanánk, hogy egy hatalmas külváros – jött létre, lakossága félmilliósra nőtt, és a középkori világ egyik legnagyobb birodalmának fővárosaként működött.

Lincoln-székesegyház

A világ legmagasabb építménye évezredekig az egyiptomi nagy piramis volt, egészen addig, amíg a 13. század elején a londoni Szent Pál székesegyház el nem nyerte tőle ezt a címet.

1311-ben a szintén angol földön megépített Lincoln-katedrális új tornyának köszönhetően 160 méteres magasságával utasította maga mögé korának valamennyi épületét.

A középkori Európa valamennyi katedrálisa mérnöki csúcsteljesítmény volt. Az olyan innovációk, mint például a boltívek használata lehetővé tette, hogy hatalmas és tágas belső terek jöjjenek létre. Ezekre az épületcsodákra elért magasságuk miatt a középkor felhőkarcolóiként tekinthetünk.

A Lincoln-katedrális tornya több mint kétszáz éven keresztül épült, 1548-ban azonban egy vihar lerombolta és soha többé nem építették fel újra. Az építészettörténet az Eiffel-torony 1889-es megépítéséig a valaha megépült legmagasabb épületként tartja számon.

A Naviglio Grande csatornája

A mérnöki tervezés és kivitelezés egyik legnagyobb középkori eredményei a vízszabályozáshoz kapcsolódnak. Ennek ékes példája a lombardiai Naviglio Grande, amely a Ticino folyót köti össze Milánóval.

A város körül egymásba kapcsolódó csatornarendszer ezen szakaszának története 1157-ben egy várost védő vízelvezető árok kiásásával indult. Húsz évvel később a csatorna már közel ötven kilométer hosszúságot ért el. Medrét a munkások teljesen kézi erővel bővítették és szélesítették, illetve vízi utakat is létrehoztak Lombardia földjeinek öntözésére.

A grandiózus vállalkozás 1272-re fejeződött be, amikorra az egész csatorna hajózhatóvá vált és 116 helyről több mint 500 négyzetkilométernyi földet öntözött. A Naviglio Grande 12-50 méter szélességű és több gát is alátámasztja. Nem csoda, hogy nagyon gyorsan jelentős hajózási útvonallá vált és az 1970-es évekig megőrizte jelentőségét.

Az avignoni Szent Bénézet híd

A hídépítés a középkor emberét fontos feladat és olykor nagy kihívás elé állította. A cél a folyókon minél gyorsabb és minél biztonságosabb átkelés biztosítása volt. Számos példát felsorakoztathatnánk e kategóriában, de mindközül az egyik legnagyobb az avignoni Szent Bénézet híd volt, amely a Rhone folyót szelte át Avignon városánál.

A legenda szerint az első híd ezen a helyen 1177 és 1185 között épült fel egy Bénézet nevű pásztorfiú irányítása alatt, akinek látomásában Jézus mutatta meg a hídépítés titkát, sőt egy hatalmas kőtömböt is emelt a folyóban, amely a szerkezet alapját képezte.

Ez az első híd fából készült és egy ostrom során megsemmisült. A második hidat 1234-ben építették, ez 900 méter hosszan, 22 szikla segítségével ívelt át a folyó felett. A 4,9 méter széles híd íve helyenként meg is tört a folyón belüli szigetek elérhetővé tétele érdekében. A híd a 17. századig használatban marad, annak ellenére, hogy olykor egy-egy szakasza beleomlott a folyóba.

Nilométer, az egyiptomi számláló

Egyiptom sorsát évezredekig a Nílus határozta meg. A folyó vize a túlélés záloga volt az ország lakóinak, lehetővé tette a folyó menti gazdálkodást és kereskedelmet. Nem meglepő, hogy az egyiptomiakat nagyon érdekelte, pontosan mennyi víz folyik le a folyón, különösen július és november között, az éves árvízszezonban. A túl sok víz veszélyes áradásokat hozott, míg a túl kevés szárazságot és éhínséget okozott.

A Nílus minél jobb megismerése érdekében az egyiptomiak létrehozták a Nilométert, amely lényegében a folyó vízszintjét és tisztaságát mérő függőleges oszlop volt. Idővel a szerkezet bonyolultabbá vált, ami a szintén Nilométernek nevezett eszköz megépítéséhez vezetett Kairóban, Rhoda szigetén.

Az Abbászida Kalifátus idején, 862-ben (vagy 863-ban) egy kívülről meglehetősen kicsinek látszó, ám gazdagon díszített épületet emeltek, amely alatt egy 13 méter mély gödör húzódott meg. Emellett az építmény három alagutat is rejtett, amelyen keresztül egy kamrába vezették a Nílus vizét, hogy ott aztán a közlekedő edények elve alapján méréseket végezzenek. A konstrukció fontosságát mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a középkori Kairó legnagyobb ünnepsége is hozzá kapcsolódik.

Salerno vízvezetéke

A Római Birodalom egyik legnagyobb fejlesztése a városi területek vízellátását biztosító vízvezeték-hálózat kiépítése volt. A technológia a középkor folyamán sem tűnt el, ahogyan azt az olaszországi Salerno vízvezetése is tanúsítja.

A 9. században a San Benedetto kolostor vízellátásának céljából kialakított vízvezeték több mint 650 méter hosszú volt, nagy része boltívek és oszlopok mentén húzódott, amelyek 21 méter magasra emelkedtek.

A késő középkorban szárnyra kapó történet szerint a vízvezetéket állítólag egyetlen éjszaka alatt építették fel a 12. század elején a tudós, Pietro Barliario vezetésével, akinek a munkáját démonok segítették. Innen származott a „Ponte del Diavolo”, azaz „Az ördög hídja” elnevezés. A hidat évszázadokon keresztül különféle babonák övezték.

A Bazacle-gát

A vízimalmok használata a középkorban jelentősen megnőtt. A Domesday Book, az angliai birtokokról és a lakosságról készített kétkötetes középkori összeírás például csak a 11. századi Angliában több mint 6000 malomról tesz említést. Tudunk arról is, hogy számos módszert alkalmaztak termelékenységük javítására. Bagdadban a Tigris folyó közepén hajómalmokat állítottak fel, amelyek állítólag naponta 25 ezer embernek elegendő mennyiségű lisztet őröltek.

Az egyik legimpozánsabb középkori létesítmény a franciaországi Toulouse-hoz köthető, ahol a Garonne folyó mentén gátakkal több tucat malomba terelték a vizet. A Bazacle-gát 1177-ből vagy még ennél is korábbról származott, 400 méter hosszú volt, és átlósan ívelt át a folyón.

Donald Hill: A technika története a klasszikus és középkori időkben című könyvében azt írja, a Bazacle a többi gáthoz hasonlóan úgy épült, hogy több ezer, körülbelül hat méter hosszú tölgyfaköteget döngöltek a folyó medrébe. Így párhuzamos palánkok sora alakult ki, és a közöttük lévő területet földdel, fával, kaviccsal és sziklákkal töltötték meg. A gát elé hullámtörőket építettek, hogy megvédjék az úszó törmeléktől.

A projekt tulajdonosa a Moulins du Bazacle Társaság volt, amelyet Európa első részvénytársaságának tartanak. A vállalat évszázadokig sikeres volt, még azután is, hogy a gátakat a 19. században hidroelektromos erőművekké alakította át.

London földalatti csatornája

Ahogy a középkori Európában egyre több város keletkezett, úgy lett egyre nagyobb az igény az ivóvíz iránt, amely az egyik legfontosabb infrastrukturális szükségletté vált. London a Temze partján terült el ugyan, de a víz tisztasága feletti aggodalmak és a város rohamos léptékű növekedése a helyi tisztviselőket új megoldásokra és új vízforrások keresésére sarkallta.

A 13. században London megvásárolta a város négy kilométeres körzetében a természeti erőforrások kiaknázásának jogát, vizeit pedig a föld alatt lefektetett csöveken keresztül juttatta el Cheapside-be, a város szívébe. A „Nagy Csatorna” munkálatai 1245-ben kezdődtek és legalább 1286-ig eltartottak. A konstrukció lehetővé tette minden londoni lakos számára, hogy szabadon hozzáférjen az vízellátásához.

A városi adminisztráció kimutatásai szerint gondoskodtak a fenntartásról, szabályozták a felhasználók körét, sőt a fekete halálra keresztelt pusztító pestisjárvány idején vizsgálták a járvány terjedésének mikéntjét is. A 14. század végére a vezetékrendszer a vizet a városba vezető csatornákkal bővült ki és egészen az 1666-os nagy londoni tűzvészig használták.