A középkorban is fontos volt a fittség, de nem a szép test okán

Bár nem voltak súlyzók és szobabiciklik, a középkorban is edzettek az emberek, de egyáltalán nem a kidolgozott izomzat volt a céljuk a testmozgással.

A fitnesz korában nehéz elképzelni, hogy ez több mint 500 évvel ezelőtt épp olyan fontos volt, mint ma. Pedig a kolostorokban, palotákban és vidéki házakban az emberek épp úgy beszélgettek a fizikai jólétről és aktivitásról, mint napjainkban. Mert a középkor férfitagjaitól és nőitől sem volt idegen a mozgás igénye. Csakhogy ezt egészen más célból tették, mint manapság: a test és a lélek harmóniájának fenntartása érdekében.

A test mozgásban, az elme nyugalomban

A mi mai szemléletünkkel ellentétben, amely hajlamos a testmozgást az élet más területeitől elkülöníteni, a középkori emberek a mozgást egy tágabb keretbe integrálták: a lélek gondozásába. A vallás és a természeti orvoslás által mélyen áthatott világban a testmozgás nem esztétikai vagy teljesítménybeli elvárás volt, hanem egyensúlyi kérdés.

Az emberi testet úgy értelmezték, mint nedvek – vér, váladék, epe – tartályát, amelyeket egyensúlyban kellett tartani a betegségek elkerülése érdekében. Egy hajnali séta, egy mérsékelt lovaglás vagy egy vívójáték nem csupán szabadidős tevékenység volt: eszközei  lettek e kényes belső egyensúly megőrzésének.

Vannak feljegyzések arról, hogy a szerzetesek kötelet másztak, a kolostorok kertjében ugráltak vagy eveztek. A legszigorúbb vallási rendek a mozgást a test és a lélek egészségének megőrzése érdekében végezték. Például a szabad levegőn, lehetőleg a természettel érintkezve tett sétát a melankólia ellenszerének tartották.

A fittség megőrzésének nemes művészete

Míg a parasztok a földeken végzett fizikai munkával „tornáztatták" izmaikat, addig a nemesek, akik felszabadultak e napi feladatok alól, kifejlesztették a testmozgás kultúráját. A vadászat, a lovaglás, a vívás és a közelharc nemcsak a csatatéren volt hasznos: a nevelés, a fegyelem és az önuralom formáiként is nagyra értékelték azokat.

Az európai udvarokban megjelentek az egészség megőrzésének módját bemutató kézikönyvek – akárcsak jelenünkben. Útmutatásokat adtak az egyes életkorokhoz és évszakokhoz igazodó  étrendre, az alvásra és a mozgásra vonatkozóan. A fiataloknak szabadtéri játékokat, az idősebbeknek pedig a déli napsütésben való kellemetes sétákat javasoltak.

Egyetlen szabály volt egyértelmű: evés után soha ne mozogjunk! Úgy vélték, hogy a táplálék emésztésével elfoglalt szervezet nem tud megbirkózni a fizikai megterheléssel anélkül, hogy belső egyensúlyhiányt ne okozna. Ezért a legmegerőltetőbb tevékenységeket reggelre tartogatták, amikor a gyomor üres, és a szervezet megtisztul a káros nedvektől.

Gyaloglás igen, futás nem

A középkori emberek korántsem voltak az extrém kimerültség barátai. A mértékletesség minden téren erénynek számított. A futást például feleslegesnek, sőt a hangulatok egyensúlya szempontjából egyenesen veszélyesnek tartották. Ideálisnak gondolták, ha az ember tempósan sétál, anélkül, hogy kifulladna. Nem a személyes csúcsok elérése volt a cél, hanem a test kíméletes aktivizálása és működésének fenntartása.

A mértékletesség preferálása azonban nem zárta ki az igényes fizikai tevékenységeket. A lovagok körében népszerű volt a birkózás, a katonák esetében pedig szinte kötelező volt az íjászat, a kőhajítás. Még a táncot is – amely egyes udvarokban akrobatikus formákat öltött –, a testmozgás legitim formájának tekintették, feltéve, hogy az nem vezetett túlzásokhoz.

A környezet is igen fontos volt. A szabad levegőn, fák, hegyek vagy a tenger morajlása által körülvett testmozgás balzsamnak számított a lélek számára. Sok kolostor tett erőfeszítéseket kertek és sétányok kialakítására, mivel tudatában voltak a természet lelki jólétre gyakorolt pozitív hatásának.

A sport nem mindenkié

Bár a testmozgás eszménye jelen volt, nem mindenki engedhette meg magának, hogy kövesse azt. A lakosság többsége – parasztok, cselédek, kézművesek – orvosi tanácsadás nélkül „edzett". Mindennapi rutinjukhoz tartozott a föld felszántása, a tűzifa aprítása, a vízhordás vagy a nehéz terhek cipelése Számukra a testmozgás fontosságáról beszélni olyan lett volna, mint gazdáiknak az alvás utáni pihenésről elmélkedni.

A szabadidő aktív eltöltése tehát a felsőbb osztályok számára volt fenntartva. Az olyan játékok, mint a tenisz, a vívás, a vadászat a nemesek kiváltsága volt. Bizonyos testmozgásokat azonban az elit elítélt. A középkori labdarúgást például közönségesnek, erőszakosnak, így pusztán az alsóbb osztályok számára valónak tartották. Egyes viselkedési kézikönyvek a testre és a lélekre is káros hatásúnak minősítették.

A középkorban tudták, mi a lényeg

A középkorban az egészséges test az öröklét temploma volt, amely lehetővé tette az ember számára Isten szolgálatát, a társadalmi kötelességek teljesítését és a kísértésektől való mentességet. A mozgás tehát spirituális gyakorlat volt, vagyis nem a látszat kedvéért csinálták, hanem hogy jobb állapotban éljenek - és haljanak meg.

Úgy tűnik, hogy a testmozgásnak ez a holisztikus szemlélete most újra divatba jön. Ebben a mérőszámokkal, okosórákkal és hibátlan testekkel telített világban talán érdemes lenne a középkori emberek szemléletét átvennünk.