Az átlagemberhez képest lényegesen jobb körülmények közt éltek a középkori szerzetesek

A középkori szerzetesi élet, csakúgy mint bármilyen más hívatás, tartogatott jót és rosszat is a csuhás barátok számára. Bár első pillantásra életük csupa kötelességből állt: gyakori istentiszteletek, némasági fogadalom, anyagi hívságok nélküli, egyszerű életvitel, mindezek mellett, a kor mércéjével mérve kiszámítható, kiegyensúlyozott életet élhettek, hiszen mindig volt tető volt a fejük felett, és folyamatosan megfelelő, elegendő táplálékhoz juthattak. A szerzetesek az egyetemes középkori kultúra fenntartói voltak, hiszen az uralkodó rétegek csemetéinek oktatása mellett ők készítették az iniciálékkal díszített kódexeket, amelyek ma felbecsülhetetlen forrásai a középkort kutató történészeknek.

A remetékkel és a keresztényüldözéssel kezdődött minden

Az első ős-szerzeteseknek tulajdonképpen a 3. században Egyiptomban és Szíriában élő, a társadalomtól és a világtól elvonult remetéket tekinthetjük. Ezek az aszkéta lelkületű egyének úgy gondolkodtak, hogy ha kiszakítják magukat a talmi élvezeteket nyújtó anyagi világból, akkor megtisztulva az anyag csábításától közelebb kerülhetnek a Mindenhatóhoz, az isteni léthez.

A szerzetesség kialakulásához egy másik tényező is hozzájárult, mégpedig a keresztényüldözés. Jézus hívei ugyanis az első évszázadokban folyamatos zaklatásban éltek, és gyakran halállal lakoltak hitükért. Az üldözöttek sokszor nem vártak üldözőikre, hanem távoli hegyvidékekre húzódtak, ahol rendkívül egyszerű körülmények között éltek. A magányt választó aszkéták számának növekedésével megnőtt az esélye annak, hogy az élet hívságaitól elvonulók előbb vagy utóbb kommunákat hozzanak létre.

Kezdetben ezeknek a közösségeknek a tagjai elvonult, magányos életet éltek és csak közös imádkozások alkalmával gyűltek össze. A közösség vezetőjét a héber „abba” névvel illették, amelynek jelentése atya, úr volt, ebből fejlődött ki a férfi szerzetesrendek vezetőit jelölő abbé, apát kifejezés.

Az abba irányítása alá tartozó egyéneket a görög „monakhosz” szóval ihlették, amely az egyet jelentő „mono” szóból származik és amelyből később a latin „monachus” (szerzetes) szó kifejlődött. A monachus a modern nyelvekben ezernyi hasonló változatban – „monk”, „moine”, „monje”, „Mönch” – szerepel. Az idő múlásával a közös imádkozás mellett kifejlődött az önfenntartás érdekében végzett közös munka, amely a közösség tagjainak élelmet és szállást biztosított.

A Kr. u. 5 századtól a haldokló Római Birodalom, majd a Bizánci Birodalom területén egyre több kolostor jelent meg, amelyek Nursiai Szent Benedek tanításai alapján szerveződtek. A  kereszténység első szerzetesrendje, a bencés rend tagjai egyszerű életet éltek és egyszerű étkeket ettek.

A szerzetesrendek tagjainak számos szabályt kellett követniük, és mivel minden rendtag hasonló módon élt, az elvonulók „testvéremnek” kezdték szólítani egymást. A mindennapi rend kolostoronként és szerzetesrendenként változó volt. Egyes rendszabályok szigorúbbak voltak, mint például az 1098-ban alapított ciszterci rendé, amely a bencés rendből kiválva jött létre, és a kevésbé világias életvitel követését tűzte ki célul.

A kolostorok önfenntartó gazdálkodása megkívánta, hogy a szerzetesek a napi rendszeres ima és a szent szövegek tanulmányozása mellett rendszeres munkával is hozzájáruljanak a kolostor működéséhez.

A közös munka, a kolostorok adómentessége, és az adományok révén a különböző szerzetesrendek egyre nagyobb vagyonra tettek szert, így a szerzeteseknek a középkor utolsó századaiban már nem feltétlenül kellett dolgozniuk. Helyettük a még fel nem szentelt szerzetes tanoncok, a novíciusok, a laikus barátok és a kolostor uradalmaihoz tartozó jobbágyok dolgoztak.

A szerzetesek figyelme ennek okán egyre inkább az oktatás, a tudomány, és a teológia felé irányult, és egyre többet foglalkoztak a kódexek szerkesztésével és írásával.

Az érvényesülés ígérete

Az emberek a középkorban különféle indokok miatt választották a szerzetesi pályát. Sokakat a vallási buzgalom, az isten iránti odaadás szólított a kolostorok falai közé, mások remek karrierlehetőséget láttak abban, ha magukra ölthették a csuhát: ha valaki türelmes volt és végigjárta a ranglétrát, egy szerzetesrend irányítója lehetett, ami akkoriban nagy hatalommal járt. Azok pedig, akiknek nem voltak ilyen magas ambícióik, az egyszerű földi halandókhoz képest pazar szállást és ellátást kaptak elköteleződésükért.

A nemesi családok másod- vagy harmadszülött fiai, akiknek nem sok esélyük volt megörökölniük apjuk földjeit, gyakran léptek egyházi pályára és álltak szerzetesnek, hogy a monostorok falai mögött magas szintű oktatásban részesüljenek. Itt megtanultak írni és olvasni, elsajátították a latin nyelvet és a számtant is. A gyermekeket gyakran már ötéves korukban a kolostorba adták. Az oblátusoknak hívott szerzetesnövendékek a szerzetesek felügyelete alá tartoztak, akik ellátták azok oktatását.

Az évek múltával felcseperedő oblátus novíciussá vált, majd egy évvel később letehette a szerzetesi fogadalmát. A szerzetesi pálya nem jelentett örök elköteleződést: a szabályok ezen a téren egészen a 13. századig folyamatosan fejlődtek. Az ifjak, ha meggondolták magukat, szabadon elhagyhatták a kolostort.

A jelentkezők általában jó anyagi háttérrel rendelkező nemesi családok sarjai voltak, akiknek szülei rendszerint jelentős adománnyal támogatták az adott szerzetesrendet. A jelentkezők zöme helyi fiatal volt, de a nagyobb, híresebb kolostorokba messzi vidékekről, sőt még külföldről is érkeztek ifjú szerzetesnövendékek. Jelentkezők mindig akadtak, a szerzetesi pálya népszerű volt, de így is a középkori társadalom összesen egy százalékát alkották a monostorokban imádkozó barátok.

A kolostorok mérteiket tekintve is változatosak voltak: volt, ahol alig egy tucat szerzetes élt, azonban a nagyobb, jelentősebb kolostorokban akár 100 barát is imádkozhatott és dolgozhatott. A franciaországi Cluny híres apátságában annak fénykorában, a 12. század közepén 460 barát élt.

A szerzetesek számát nagyban befolyásolta az apátság által megtermelt jövedelem, amelyet az apátsághoz tartozó birtok nagysága alapjában meghatározott. A kolostorokban nagy számú laikus testvér is élt, akik mezőgazdasági munkákat végeztek, illetve főztek és mostak a szerzetesekre. A laikus testvérekre csak részben vonatkozott a szerzetesi regula, és a kolostoron belül egy külön részlegben éltek.

Kijárt a kézcsók az apátnak

A kolostor élén az apát állt, aki teljes irányítást gyakorolt az intézmény felett. Az apátot az idősebb szerzetesek választották meg, akikkel az ugyan köteles volt megtárgyalni a kolostort, illetve az ott folyó életet érintő legfontosabb kérdéseket, de a végső döntést mindig ő hozta meg.

Az apát nem mindig az idős és bölcs szerzetesek közül került ki, gyakran sokkal fiatalabb személyre esett a választás, hiszen a pozíció „élethosszig” tartott, azaz addig, amíg a kiválasztott személyt egészségi állapota alkalmassá tette a munkára. Ha egy fiatalabb testvérre esett a választás, az jó eséllyel évtizedekig irányíthatott egy monostort, ami stabilitást biztosított az intézménynek.

Az adminisztratív feladatai ellátásában az apátot vagy abbét a perjel segítette, aki alatt egy ellenőrökből álló csapat tevékenykedett. Az ellenőrök a szerzeteseket és az általuk végzett munkát figyelték meg napi rendszerességgel.

A kisebb kolostorok élén a perjel állt, aki egy jelentősebb kolostor abbéja alá tartozott. Az idősebb barátok speciális, fontos feladatokat is kaphattak, úgy mint a kolostor kertje, a borospince, a könyvtár, vagy a kódexek készítésének helyt adó írószoba (latinul scriptorium) felügyeletét. Ezeket a feladatokat a testvérek rendszerint felváltva végezték.

A kolostort az apát képviselte a királlyal, más kolostorokkal, vagy a világi földesurakkal elintézendő ügyekben.

Nem csoda hát, hogy a többi barátnak a lehető legnagyobb tisztelettel kellett viseltetnie egy ilyen fontos személy felé: a mély főhajtás, és az apát kezének megcsókolása egy szerzetes alapvető kötelességei közé tartozott. Az apátot, ha a rend érdekei ellen munkálkodott, vagy elvesztette népszerűségét a szerzetesek körében, csak a pápa mozdíthatta el székéből.

A csend volt a központja mindennek

A személyes vagyontárgyak tekintetében a szerzetesek Jézus Krisztus tanításait követve a Máté evangéliumában leírtakhoz tartották magukat: „Ha tökéletes akarsz lenni – felelte Jézus –, add el, amid van, az árát oszd szét a szegények között, így kincsed lesz a mennyben. Aztán gyere és kövess engem!”

Ezeknek az ideáloknak a betartása természetesen kolostoronként változott. A személyes vagyontárgyak megtagadásán túl a csend volt az, ami emlékeztette a szerzeteseket, hogy egy, a külvilágtól elkülönülő, zárt társadalomban élnek.

A szerzeteseknek általában tilos volt a templomban, a konyhában, az ebédlőben, és az hálóhelyiségben beszélgetniük. A kerengő volt az a hely, ahol közvetlenül a nagygyűlés után mód nyílhatott a szóbeli információcserére.

Persze szó sem lehetett semmiféle pletykálkodásról, a párbeszédnek a mindennapi szükségletek kapcsán felmerülő dolgokra és egyházi ügyekre kellett korlátozódnia. A szerzetesek gyakran csak szerzetestársukkal kommunikálhattak, a novíciusokkal és a laikus testvérekkel nem, az idegenekkel pedig egyáltalán nem értekezhettek.

Emiatt gyakran a novíciusokkal és a laikus testvérekkel megismertetett kézmozdulatokkal kommunikáltak, és olyan helyeken, ahol nem volt illendő megszólalni, inkább suttogtak, mint beszéltek.

Kopasz fejtető és a mindent eltakaró ruha

A szerzetesek fejük tetején leborotválták a hajukat (ez volt az úgynevezett tonzúra), ruházatukat pedig úgy alakították, hogy az testük minél nagyobb részét eltakarja. Vászon alsóneműt hordtak és néha harisnyát vagy zoknit is. A mindennapi viseletükhöz tartozott egy egyszerű pamut tunika, amelyet egy bőrszíj fogott át a derekuknál.

Ruházatuk másik, ikonikus darabja egy mély kapucnival rendelkező ujjatlan csuklya volt, amelyre egy másik, hosszú ujjú köntöst vettek. Télen még egy darabbal, egy juhbőrből készült köpennyel bővült a kollekció.

A ruháin kívül egy szerzetesnek nem sok ingósága volt: Egy tollon, zsebkendőn, pár gombon, és egy kis méretű varrókészleten kívül mást nem nagyon birtokoltak a barátok. A szobájukban egy tollal vagy szalmával tömött matracon, gyapjútakaró alatt hajtották álomra fejüket.

A fény vezérelt mindent

A szerzetesek általában csak az apát engedélyével hagyhatták el a kolostort, ahol éltek. Ez alól voltak persze kivételek. Az ír monostorok szerzetesei gyakran vették nyakukba a vidéket, hogy Isten dicsőségét hirdetve imádkozzanak, és néha új kolostorokat alapítsanak. A legtöbb barát részére a világ nem terjedt túl a kolostor falainál, ahová egykoron novíciusként léptek be.

A szerzetesek napi ténykedése a fényhez volt kötve. A kelő nappal együtt keltek; ez nyáron hajnali 5:30-as, míg télen reggel 7:30-as ébredést jelentett. Egy gyors mosakodást követően egy órás csendes munka következett, amely imádságot, vagy éppen egy, a feljebbvaló által kijelölt szent szöveg, vagy könyv tanulmányozását, avagy a rengeteg odafigyelést és munkaórát igénylő kódex másolását jelentette.

Ezután a reggeli mise következett, majd a monostorhoz kapcsolódó ügyek megbeszélése végett értekezletet tartottak. A megbeszélést megint munka követte, amelybe fizikai munka is beletartozhatott, ha a monostor nem rendelkezett elegendő számú laikus testvérrel. Majd ismét az áhítaté volt a főszerep, aztán a nagymise után a nap egyik legfontosabb része, az ebéd következett.

A délután ismét munkával telt, amely télen délután 4:30-kor ért véget. Ezután jött a vacsora. Nyáron a hat órai vacsora után gyakran még újból felvették a munkát. A szerzetesek korán tértek nyugovóra: télen este hatkor, míg nyáron este nyolc órakor.

Az éjszakát azonban nem aludhatták át, mert kettő és három körül hajnali zsolozsmát tartottak. Azért, hogy senki el ne bóbiskoljon, egy barát gyertyafény segítségével rendszeresen vizsgálta, a zsolozsmázókat megvilágítva arcukat. Télen a hajnali zsolozsmázást számos alkalommal munka követte, amely kisebb karbantartási munkákból és javításokból állt.

Egyél és imádkozz

A kolostor jámbor lakói ugyan szegények voltak, de az étel és ital terén nem szenvedtek hiányt. Míg a középkori társadalom 80 százaléka gyakorta elégtelenül vagy hiányosan étkezett, a szerzetesek a kolostorok belső szabályainak függvényében nagyon jól tápláltak voltak.

A szigorúbb kolostorokban húst csak ünnepnapokon fogyasztottak, illetve egyes betegségek esetén. Azonban számos megengedőbb intézményekben disznó, nyúl, csirke és vadhúsból készült ételek is gyakran megjelentek a menüben. A hús mellett bőven volt gabona, hal, zöldségek, tengernyi sör és bor, no meg sajt is. A jámbor barátok télen napi egyszer, míg nyáron kétszer étkeztek.

A „hatalmas jólét” mellett a barátok igyekeztek a helyi közösségeknek is segítséget nyújtani. Gondoskodtak a szegényekről és az öregekről, fürdőket, kórházakat, árvaházakat üzemeltettek.

Az oktatásból is kivették a részüket, tekintélyes könyvtárakat hoztak létre és tanították a fiatalokat. A monostorok a zarándokhelyek gondozását is ellátták és művészetpárttoló tevékenységet is folytattak, hiszen rengeteg építésznek, szobrásznak, festőnek is munkát adtak. Számtalan szerzetes a történelemtudomány terén szerzett elévülhetetlen érdemeket azzal, hogy papírra vetette a szentek, uralkodók életét, illetve a kor jelentősebb eseményeit.