A két legnagyobb korai civilizációt kötötték össze egykor Kelet-Irán rejtélyes sivatagi városai

Mindannyian hallottunk Urról, vagy Urukról, a világhírű mezopotámiai városokról, és a legtöbben ismerjük az Indus-völgy hasonló településeit, Mohendzsódárót és Harappát. Az ókori Kelet kutatói között már régóta evidenciának számít, hogy a két, egymástól igen távoli térség aktívan kereskedett egymással. De vajon kik éltek e két világ között az ókorban? A kelet-iráni kutatások az elmúlt évtizedekben arra jutottak, hogy a városiasodás nemcsak ennek a két vidéknek a kiváltsága volt, hanem máshol is már igen korán többezres metropoliszok jöttek létre.

Az „üres sivatag” ősi városai

Irán keleti részén található Dast-e-Lut, amely perzsa nyelven „üres sivatagot” jelent, és amely igazán méltó erre a névre. Mégis, a több mint 300 km széles, és csaknem 500 km hosszú, vízmosásokkal és homokdűnékkel egyaránt tarkított pusztaság, amely az afgán-iráni határ közelében terül el, több ezer éves városokat rejt magában. A Föld egyik legmagasabb átlaghőmérsékletű területe nem könnyíti meg Sor-i-Szoktha, Sahdad vagy Tepe Jahja ókori városai kutatóinak a dolgát.

Sor-i-Szoktha neve „leégett várost” jelent, és az iráni-afgán határ közelében fekszik. Csempészek, rablóbandák, forradalmak és politikai változások igen gyakran húzták keresztül a múltban elkezdett ásatásokat.

Az első európai, aki hírt adott Sor-i-Szoktháról, Stein Aurél, a híres magyar régész volt, aki rendszeresen szervezett expedíciókat Közép-Ázsiába és a Közel-Keletre. 1915-ben, a Beludzsisztánba szervezett útja közben fedezte fel a helyiek által leégett városnak nevezett ókori települést.

A régészek ideje 1967-ben jött el, amikor Maurizio Tosi az Olasz Afrikai és Keleti Intézet képviseletében látott neki az ásatásnak, iráni régészek segítségével. A munkálatok 1978-ig folytak, azonban az országban történt iszlamista fordulat hatására kénytelenek voltak félbehagyni a kutatásaikat.

Az 1988–89-es ásatási szezonban folytatódtak a munkák, immár Szejjed Manszúr Szaddzsádi vezetésével, és az Iráni Kulturális Örökség és Turizmus Szervezetének felügyeletével. A városról azóta több mint 170 publikáció látott napvilágot, perzsa, angol, olasz, japán, német és spanyol nyelven. 2006-ban hat hónap alatt a 150 hektáros területen mintegy 130 régészeti lelőhelyet tártak fel, amivel akkor megdöntötték az egy helyről előkerülő leletek rekordját.

Amikor a „leégett város” még állt

Tosi és munkatársainak radiokarbonos kormeghatározáson alapuló vizsgálatai szerint Sor-i-Szoktha városát Kr. e. 3200 körül alapították, nagyjából a mezopotámiai városokkal egy időben. A településnek a becslések szerint 20 ezer lakosa lehetett, azaz több, mint a mezopotámiai Ummának vagy az Indus-völgyi Mohendzsodárónak.

Egy közeli sekély tó biztosította a lakosság vízellátását, amely elégséges maradt a város történetének mintegy másfél ezer évében. Sor-i-Szoktha a legnagyobb kiterjedését Kr. e. 2700 körül érte el, és Kr. e. 1800 körül hagyták el. A településtől nyugatra található temető 25–40 ezer ókori sírt tartalmaz, de az ásatást vezető Manszúr Szaddzsádi becslései szerint a végső szám akár 200 ezer is lehet.

Bármilyen furcsán hangzik, de egyelőre nem tudjuk, hogy a „leégett várost” hogy hívták az ókorban. Brit kutatók egy része felvetette, hogy a sumer forrásokban emlegetett Aratta lehetett Sor-i-Szoktha, de Juszef Madzsidzadeh iráni régész bebizonyította, hogy az ott található adatok valójában a Sahdadnál feltárt településre igazak.

Sor-i-Szoktha házai téglákból épültek, méretes palotái persze különböztek a fazekassággal és fémmegmunkálással foglalkozó, vagy a helyi javak előállításában részt vevő kézművesek házaitól.

A lakosok többsége egyszobás házakban élt, csak kevesek engedhették meg maguknak a hat vagy nyolc szobás épületeket. Számtalan raktárhelyiséget is feltártak, amelyekben több, Mezopotámiában gyártott pecsétet is találtak a régészek.

Társasjáték és animációs rajz

Az előzőekből is látszik, hogy a kereskedelem lehetett az a hajtóerő, amely naggyá tette a „leégett várost”. A környező vidéken ugyanis ón-, ólom-, és rézbányák voltak, valamint a városon keresztül vitték nyugatra az afganisztáni türkizt. De találtak itt a Perzsa-öbölből származó kagylót és Indiából behozott kalcedont is.

Nemcsak nyersanyagot, hanem félkész- és késztermékeket is feltártak, attól függően, hogy miként akarták továbbadni. A Hindukusból származó lazúrkövet nagy tömbökben hozták a városba, majd kisebbekre vágva vitték tovább Mezopotámiába. A Földközi-tenger partján fekvő Ebla városában több mint ötven kilogrammnyi ilyen feldolgozatlan darabot találtak.

Egy ekkora városban a textilipar is nagy jelentőségre tett szert. Fából készült orsók és textilfésűk kerültek elő, és néhány jól megőrződött textiltöredéket is sikerült találni.

A gyapjúból készült maradványok igen fontosak, tekintve, hogy ebből az időszakból szinte csak a régészeti feltárásokról ismert darabokból alkothatunk képet az ókor e fontos iparágáról. A gesztenyebarna- és bézsszínű textilmaradványok a város több pontján előkerültek, míg az egyik sírkamrában egy faliszőnyeg kis részlete maradt fent az utókor számára.

Érdekesség, hogy az egyik legrégibb játékot szintén Sor-i-Szoktha városából ismerjük. Egy ébenfa tábla és néhány folyami kavicsból faragott dobókockából áll az a játék, amelyhez hasonló Ur városából is előkerült, és amely vélhetően a mai ostábla valamelyik változatához állhatott közel.

A kerámiaedények közül említésre méltó az a darab, amelyen egy ugráló kecske látható, és amelyet a régészek a világ legelső animációs céllal készült rajzának tartanak.

A fémmegmunkálás ókori központja

A Dast-e Lut nyugati részén, Kermántól 75 km-re keletre fekszik Sahdad, amely még Sor-i-Szoktha ókori városánál is régebben népesült be, a Kr. e. 5. évezredben.

Ennek ellenére csak a 3. évezredtől kezdett felemelkedni, párhuzamosan a mezopotámiai városokkal, és a velük folytatott kereskedelem volumenének megnövekedésével. Ali Hakemi vezetésével először 1968 és 1977 között kezdték el a régészek feltárni.

Bár Sahdah esetében a fémművesség játszott kiemelkedően fontos szerepet, a távolsági kereskedelemben hasonló áruk cseréltek gazdát, mint Sor-i-Szoktha esetében. Ezüst, lazúrkő, ólom és türkiz került elő nagy mennyiségben, és ezek egy jelentős részét szintén Afganisztánból szerezték be, de előkerültek a távoli Indiai-óceánból származó kagylók is.

A legárulkodóbb jele a fejlett fémművességnek az a 90×90 méteres meddőhányó, amelyet a város közelében találtak, és amely a rézfeldolgozás során keletkezett kohósalakból keletkezett. A legismertebb sahdadi lelet egy fém lap, amely Kr. e. 2400 körülre datálható.

A gúla alakú, 135 mm magas, és 21 mm széles leleten egy férfi és egy női alak látható, utóbbi egy ajándékot vesz át, körülöttük pedig két oroszlán és egy bika található, felettük a napkoronggal.

Néhány száz rabló…

Tepe Graziani a nevét arról az olasz régészről nyerte, aki először vizsgálta meg a helyszínt, amely nagyjából 5 km-re található Sor-i-Szoktha városától keletre. A lelőhely 2 hektáron terül el, és számtalan hengeres kalcitgyöngy, valamint szobortöredék került elő innen.

Utóbbi töredékek a város közelében lévő halmokból kerültek elő, amelyeknek a szerepét a Teheráni Egyetem régészei vizsgálták. A leletek keletkezésének ideje Kr. e. 2900-ra tehető. A fémleletek közt előkerültek tőrök, horgászkampók, bronztükrök és tűk. A száraz klímának köszönhetően a fából készült orsók is túlélték az évezredeket.

Konar Szandal lelőhelyéről szintén Stein Aurél számolt be először 1937-ben, de az igazi kutatások itt is csak a hatvanas években kezdődhettek el, olasz régészek közreműködésével.

A Perzsa-öbölhöz közeli Dzsiroft városától nem messze lévő helyszín valójában nem egyetlen, hanem két objektumból áll, egy 13 és egy 21 méter magas dombból, amely egymástól nem messze található. (Dzsiroft a névadója annak a kultúrának, amelyhez számos korabeli iráni területen talált ókori várost soroltak).

Konar Szandal B területén egy 13,5 hektár alapterületű fellegvárat is feltártak Juszef Madzsidzadeh vezetésével. Ismeretlen írással készült táblák is előkerültek a lelőhelyről.

Mahtutabad ókori temetője, amely Konar Szandal közelében található, akkor vált híressé, amikor 2002–2003 folyamán kiderült, hogy kirabolták. Az iráni rendőrség számtalan edényt foglalt le, amelyek nagyon hasonlítottak az iráni Tepe Jahja, valamint a mezopotámiai Ur városában feltárt kerámiákhoz.

2006 és 2009 között Massimo Vidale, a római Műemlékvédelmi és Állagmegóvási Intézet munkatársa dolgozott a helyszínen, de a rablók alapos munkát végeztek, mert helyenként négy méter mélyre is leástak. (A rablás méreteire jellemző, hogy a közelben dolgozó Madzsidzadehet 2003 júniusában úgy tájékoztatták, hogy néhány száz elkövető rabolja ki éppen a temetőt…) Annyi azonban kiderült, hogy a Kr. e. 5. évezred végétől, és a 4. évezred elejétől kezdve már temetkeztek ide.

Az iráni városok bukása

Valamennyi feltárt várost nagyjából egy időben, a harmadik évezred második felében elhagyták a lakói, és az a kiterjedt urbanizáció, amely a térséget jellemezte, a 2. évezred kezdetére eltűnt.

Az események mögött számtalan ok húzódhatott meg. Az egyik legközvetlenebb ok a kereskedelem áthelyeződése: az Indus-völgyiek Arábiába és Mezopotámiába hajóztak, ahelyett hogy az Iránon keresztül való fáradságos utat választották volna.

Az Amu-Darja civilizáció (Kr. e. 2300–1700) felemelkedésével a Sahdadhoz hasonló kereskedővárosok szerepe lecsökkent. Más kutatók szerint az éghajlatváltozás volt a felelős az iráni városok hanyatlásáért.

A sekély tavak kiszáradtak, a folyók vízhozama lecsökkent, és a nagyszámú, koncentráltan élő lakosság vízellátása bizonytalanná vált. A nemzetközi kereskedelem volumene is lecsökkent, miután a mezopotámiai városok elvesztették kiemelt szerepüket, és az Indus-völgyi civilizációt meghódították az árják.

Az iráni terület lakosai visszatértek a pásztorkodáshoz és a kisbirtokos földműveléshez, és ez a helyzet egészen addig nem is változott, amíg a Perzsa Birodalom 1500 évvel később meg nem hódította a területet.