A késő Kádár-kori túlóra: az álmok teljesítésének záloga
Az 1980-as években a megtakarításokból a nappalikba televíziók kerültek, hétvégi házak épültek, a házak elé autók parkoltak, az autók pedig meg sem álltak a bolgár tengerpartig.
A nagyobbat álmodók üdülőre vágytak
Sokféle érzés keringett az 1980-as évek Magyarországának levegőjében. Sokak számára a szocializmus vége a vágyakozás évtizede volt. A hétköznapok kívánságkosaraiba a Zsigulitól a hétvégi házon át a bolgár tengerpartig sok minden belekerülhetett, hogy aztán a túlórákkal összekuporgatott forintok beváltásával az álmok végre valóra váljanak.
A magyar társadalom széles rétegei az 1960-1970-es években jutottak el arra a szintre, hogy az éhezés már nem létező fogalom volt számukra. A „gulyáskommunizmusban” a háború utáni évekhez képest kevesebbet kellett élelmiszerre költeni.
Tudtad, hogy a bankok már a civilizáció hajnalán kinyitottak? Vajon hogyan működött az ókorban a hitelezés? Miként dőzsölt a századfordulón egy magyar bankár? Hogyan zajlott a kölcsönfelvétel évszázadokkal ezelőtt? Az OTPédia oldala könnyed stílusban, szórakoztató módon mutatja be modern életünk egyik legfontosabb szegmensét, a bankjegyek és a pénzintézetek világát. A-tól Pénzig.
A túlórából, háztájiból és géemkázásból (azaz az újonnan lehetővé vált gazdasági munkaközösségek megalapításából) felszabadult jövedelem felébresztette a költés iránti vágyat, az emberek úgy érezték, eljött az álmok megvalósításának ideje.
A megtakarítás legális formája a takarékbetét volt, a lakosság takarékbetét-állománya – ahogyan Valuch Tibornak a korszak társadalomtörténetéről szóló könyvében olvashatjuk – 1970 és 1986 között hat és félszeresére nőtt.
A családok megtakarításaik egy részét élvezeti és tartós fogyasztási cikkek beszerzésére fordították. Porszívó, mosógép, centrifuga, hűtőszekrény, televízió: megindult a háztartás-gépesítő lakossági nagyüzem.
A szabadidőeltöltés formái között előretört a tévézés. A szocialista országok közül – ahogyan Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században című könyvében közli – csak Csehszlovákiában és az NDK-ban jutott ezer lakosra több televízió, mint Magyarországon.
E presztízsszimbólumnak számító javakért azonban keményen meg kellett dolgozni. 1985-ben egy videomagnóért az USA-ban 52, Ausztriában 193, Magyarországon pedig nem kevesebb, mint 2133 órát kellett lehúzni.
A nagyobbat álmodók saját lakásról fantáziáltak. A hitelkonstrukciók és a viszonylag alacsony árak elérhetővé tették a családok egy része számára a saját ingatlanhoz jutást. Akinek fedél volt a feje felett, az lakóingatlana mellett a jogszabály szerint legfeljebb egy üdülő boldog birtokosa lehetett, ezt a korlátozást azonban ügyesen ki lehetett játszani.
Megszaporodtak az üdülők, a hétvégi házak a tópartokon és a hobbikertek a városok határaiban. Kimenni a telekre a hétköznapokból kiszakadó, mágikus eseménnyé vált. A megszerzett parcellákon emelkedő építmények skálája széles volt: kiszuperált vasúti kocsi, fából eszkábált apró kalibák, de többszintes villaépületek is várták a betont maguk mögött hagyó városiakat.
Autóba, tengerre, magyar!
Aki nem a zöldbe vágyott és nem a telekre ment, az a Merkúrnál állt sorba, hogy autóhoz jusson. A személygépkocsik száma ekkorra majdnem elérte az egymilliót. Az autóknak közel fele Budapestre koncentrálódott. Ekkortól kezdve lett egyre inkább meghatározó egy ember megítélésében nemcsak az, hogy van-e autója, hanem az is, hogy milyen gépkocsit birtokol.
A Kádár-korra visszaemlékezők szerint – ahogyan azt Karlaki Orsolya: Autó-mobil? Személygépkocsi-használat a Kádár-korszakban című tanulmányában idézi – a Trabant volt a népautó, egy jó Zsiguliban már egy középvezető is ülhetett, a Dacia volánja mögé pedig már tehetősebb személyt képzeltek. „Azt hittem, míg a világ világ, Trabantom lesz” – a hosszú takarékoskodás és várakozás után nem csoda, hogy mindenki a sajátját tartotta a legjobbnak.
A kuporgatott forintokért a kínálati oldalon is megindult a verseny. Míg autóból a többség nem válogatott és annak örült, amit – öt vagy tíz év múlva – megkapott, addig a nyaralni vágyók több úticél közül is választhattak, a pénztárcájuk és az útlevelük színe által megszabott határokon belül.
Az 1980-as évekre a belföldi, vállalati és SZOT-üdülés, Balaton-parti nyaralások mellett megszaporodtak a külföldi utak is. A kiruccanók jelentős hányada még Kelet-Európát vagy legfeljebb a félig nyugatinak tartott Jugoszláviát célozta meg, de a szocialista tömbön kívüli országok is felkerültek a listára. Szervezett IBUSZ-útra is be lehetett fizetni, de volt, aki a Zsigulival – és kék útlevéllel – Ausztriának, Olaszországnak vagy éppen Franciaországnak vágott neki.
Az 1980-as években már több mint 250 ezer magyar turista érkezett Bulgáriába, hogy élvezze a „kitűnő homokos strandok és a lágyan simogató víz együttes felüdítő hatását”. A többnyire személyautóval útnak indulókat a Balkantourist 25%-os benzinkedvezménnyel, jó utakkal és ingyenes műszaki segítséggel csábította.
Ez is érdekelhet
A Volán-tourist magyar éttermi és konyhai személyzetet, gyerekműsorokat, magyar esteket és „aerobik programot” szervező szakembereket kínált a vállalat szervezett útjait választók számára. Aki a bolgár tengerparthoz képest luxusnak számító Szocsiban akart üdülni, annak nemcsak messzebbre kellett utaznia, de jóval mélyebben kellett a zsebébe is nyúlnia.
Miért tettünk félre a nyolcvanas években? Mennyit kellett egy gépkocsira várni? Ha érdekel, hogyan működött a gépkocsinyeremény-betétkönyv és hogyan nyert Aranka 1974 telén autót, látogass el az OTPédia oldalára. (x)
