A győzelem jelét rajzolta a hegyoldalra a Vezúv lávafolyama 1944-ben

1943. szeptember 3-án kezdődött meg a brit és az amerikai erők olaszországi partraszállása, amely Mussolini fasiszta rezsimjének megdöntését és az ország déli részének felszabadítását eredményezte (északon egészen a háború utolsó napjáig kitartottak a tengelyhatalmak). A szövetségesek előrenyomulása többször megakadt, és előfordult, hogy a terep is a betervezettnél jóval nehezebbé vált – ilyen volt például a Nápolytól keletre található Vezúv környéke.

Ősi veszélyforrás

A hegy leghíresebb és legpusztítóbb kitörése i. sz. 79-ben történt, amely hamu és tufa alá temette Pompeji, Herculaneum, Oplontis és Stabiae városokat. Az aktív vulkán kisebb-nagyobb intenzitással azóta többször is kitört, körülbelül három tucat alkalommal. Ezek között volt, amelyik még a híres ókori esetnél is súlyosabb lehetett: míg a 79-es katasztrófa idejéből eddig körülbelül 1500 ember maradványa került elő, az 1631-es kitörésnek több mint 3000 áldozata volt a környező településeken.

Az ókori kitörés körülményei csupán nemrégiben kezdtek valójában ismertebbé válni a tudomány számára: Pompeji maradványaira először a XVIII. században bukkantak, a nagyobb régészeti ásatások pedig a XIX. században indultak meg.

A második világháború idejére már a betemetett ókori város jelentős részét feltárták, így az emberek tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy az időről időre felébredő „szomszédjuk” milyen pusztításra képes. A XX. század elején ráadásul már okozott gondot a Vezúv: 1906. április 5-én egy minden addiginál több lávát kibocsátó kitörés körülbelül 100 ember életébe került, és a Nápolyban és környékén tartandó olimpiai játékok tervét is keresztülhúzta.

Ezt követően még évtizedekig aktivitást mutatott a vulkán, és ez így történt a szövetséges invázió során is. Amikor 1943. szeptember 9-én az amerikai 5. hadsereg partra szállt Salernónál, és megindult északra, Róma felé, a Vezúv lábánál erős német ellenállásba ütközött, amelyet szeptember 29-re sikerült leküzdenie. Ezt követően Pompeji romjai már a szövetségesek kezén voltak. Az amerikaiak még 1943-ban létrehoztak két ideiglenes repülőteret: a hegytől északra levő Vesuviust és a délkeletre lévő Pompeiit.

Tüzes ómen

A romváros a róla elnevezett repülőtértől mintegy négy kilométerre délre feküdt, s a közelben folyó harcok ellenére nyitva maradt a turisták előtt, akiknek jelentős részét ekkor az amerikai és brit katonák tették ki. Miközben a Róma felé indított előrenyomulást a Monte Cassinónál berendezkedett német csapatok megakasztották, a Vezúv egyre fenyegetőbb jeleket mutatott.

Amikor 1944 januárjában a kibuggyanó lávafolyamok V alakot formáztak a havas hegyoldalban, a szövetséges csapatok jó ómennek tartották, hogy a vulkán a győzelem (V for victory) jelét formázta.

Március közepétől azonban már mindenki egyre kellemetlenebbül érezte magát a Vezúv környékén: a hegy morajlása hangosabbá vált, és a lávafolyamok növekedése mellett már az égbe is forró köveket lövellt.

A beszámolók szerint a láva éjszaka világító folyónak tűnt, és bár napról napra megállt és megszilárdult, a vulkán kráteréből mindig érkezett „utánpótlás”. Március 21-én az amerikaiak evakuálták repülőiket a Vesuvius repülőtérről, miközben a hegy óriási mennyiségű szürkésfehér füstöt árasztott magából, ami Nápolyban jégesőt okozott. San Sebastiano és Massa di Somma falvakat közösen segítettek evakuálni az amerikai csapatok és az olasz csendőrök, összesen több mint 6 ezer embert menekítettek ki a veszélyessé vált lakóhelyükről.

A hamu leple alatt

A falvak lakói közül nem mindenki volt hajlandó elhagyni otthonát: a katonáknak egyesével kellett átkutatniuk a házakat rejtőzködő emberek után. Nem csupán az aláhulló hamu fenyegetett azzal, hogy a háztetőkön összegyűlve beomlásig terheli azokat, de a régi kutakba kerülő forró vulkáni anyagok is képesek voltak úgy felforralni a föld alatt lévő víztartalékokat, hogy azok gőz formájában törtek fel a házakba.

Másnap délutánra a láva is elérte, s a földdel egyenlővé tette mindkét falut. A pusztító folyam már Cercola városa felé közeledett, miközben a falvakból evakuált lakók ellátását is meg kellett valahogy oldani.

A Vezúv tombolása már a száz kilométerre fekvő Monte Cassinóból is tisztán látható volt, a hamufelhőt a szél az Adriai-tengeren is átfújta egészen Albániáig, az Adria olaszországi oldalán fekvő Barira pedig olyan éjszakai sötétség telepedett, hogy délelőttönként 10 óráig égniük kellett az utcai lámpáknak és a villanyoknak. George Leslie Kincaid amerikai alezredes a Pollena nevű faluban állított fel elosztóközpontot, ahol nem csupán élelmiszert, de gyertyákat is osztogattak a lakosságnak, mivel a környéken megszűnt az áramellátás is.

De nem csupán az embereknek volt szüksége segítségre, a környékbeli legelőket több helyen ugyanis akár méteres hamu is boríthatta, ezért a haszonállatok számára takarmányt kellett biztosítani. A hamu akadályozta a közlekedést is, az utak megtisztítására az amerikai hadsereg buldózereit vetették be – számos lapáttal és seprűvel felszerelt katonával együtt. A krízishelyzet olyan súlyossá vált, hogy az 5. hadsereget vezető Clark tábornok és III. Viktor Emánuel olasz király is személyesen a helyszínre látogatott.

Deformált repülők

Miközben a Vesuvius repülőtérről kivonták a 12. légierő 47. bombázócsoportjának A–20 Havoc könnyű bombázórepülőit, a Pompeii repülőtéren állomásozó 340. bombázócsoport B–25 Mitchell típusú közepes bombázói a helyükön maradtak a vulkáni aktivitás során. A Vezúv által okádott forró törmelék nem kímélte a szabadban álló, meglehetősen drága repülőgépeket, amelyeket nem csupán a szárnyaikon és a törzsükön horpasztott be, de még a pilótafülkék és a lőállások plexiüvegét is áttörte, illetve átolvasztotta.

Nagy károkat okozott a vastagon lerakódó hamu is, nemegyszer felborította a bombázó gépmonstrumokat. A becslések szerint a váratlan természeti csapás következtében 78–88 repülő volt a veszteség. A németek által alkalmazott angol nyelvű rádiós propaganda, amelynek női bemondóját a szövetségesek csak „Axis Sallynek” nevezték, büszkén tudatta a teljes 340. bombázócsoport Isten akaratából történt megsemmisülését – egy héttel később azonban már ismét B–25-ösök támadták a német célpontokat.

A lávafolyam március 23-án Cercola temetőjétől mintegy száz méterre megállt, így egy héttel később feloldották a veszélyhelyzetet. Az épségben maradt falvakba visszaköltöző helyieknek sokszor az elhullott madarakat kellett megfőzniük, mert nem volt más élelmük.

Az evakuálásoknak és más biztonsági intézkedéseknek köszönhetően a kitörés áldozatainak száma viszonylag alacsony volt: 26-an vesztették életüket. Az elpusztított falvakon kívül az amerikai hadigépezet is hatalmas, 25 millió dolláros kárt szenvedett – ez azonban nem akadályozta a fokozatos előretörést Olaszországban egészen a német kapitulációig.