A forradalom ötvenedik évfordulója: ünnepségek az 1898-as Budapesten

Az első országosan jelentős március tizenötödikei megemlékezésre az 50. évfordulón, 1898-ban került sor. A hivatalos Magyarország ekkor még óvakodott piros betűs ünneppé tételétől

Ünneplő tömeg Budapesten

A Kis Ujság 1898. március 16-i száma a következőképpen írt a forradalom 50. évfordulójának budapesti megünnepléséről: `Nagyszerű lelkesedéssel ünnepelte meg a főváros március 15-ének nevezetes évfordulóját. Az utcák és körutak zászló-díszben pompáztak. Nemzeti színek mindenfelé, a hazafiak hangulata is nemzeti színű. Az állami épületek ridegen feketéllettek ki a fellobogózott házsorok közül, a hivatalokban tilalmas volt az ünneplés.(...) Az utcákon tolongott az ünneplő sokaság. Magyar ruhás, kokárdás és jelvényes ifjak járták be csoportosan az élénkebb városrészeket, hazafias dalokat énekelve. Az üzleteket, a legkisebbtől a legnagyobbig már kora délelőtti órákban bezárták... Igaz hazafiúi örömmel és megilletődéssel mondhatjuk el, hogy 1898. március 15-ike is szép, magasztos és emlékezetes nap volt.`

Központi ünnepség a Múzeumkertben

1848-ban felhős, esős idő, ötven évvel később verőfényes napsütés várta az ünneplőket. A jubileumi ünnepségek első helyszíne a Pesti Vigadó volt, ahol délelőtt 10 órától a Petőfi Társaság és a Nyomdafőnökök Egyesülete rendezett Petőfi-ünnepet, a szabad sajtó megszületésére emlékezve. Az esemény fő szónoka Jókai Mór volt. Innen a megjelentek a Petőfi-szoborhoz mentek koszorúzni.

Az 50. évforduló délelőttjén még egy nagyszabású ünnepséget tartottak, mégpedig a Nemzeti Múzeum mögött található Nemzeti Lovardában. A lovarda tágas nagytermében 11 órakor vette kezdetét "a polgárság ünnepe" több mint 10 ezer ember részvételével. Délután 2 órakor az ünnep az Egyetem téren folytatódott. Itt gyülekezett az egyetemi ifjúság. Míg a várakozás tartott Neuwirth Albert joghallgató, a kassai jogakadémia küldötte elszavalta a "Talpra magyar"-t, majd Madarász József képviselő tartott rövid lelkesítő beszédet.

A Múzeumkert kapuit a diákság megérkezéséig zárva tartották, csak amikor megérkezett az egyetemisták menete saját zászlaja alatt, nyitották ki. Ekkor, mint "résen az áradat" elindult a nép, be a kertbe. A Budapesti Hirlap tudósítása így írt a történtekről: "A sokaság a rendőrök kordonát valósággal széjjel szórta, mire azok kardot rántottak s lapjával ütve a népet, verték el a kaputól, a melyet erre bezártak. Csak később nyílottak meg újra a kapuk s már most föltartóztathatatlanul tódult be a nép. Az elsők futva rohannak a Múzeum lépcsőjéig. Elfoglalják az egész teret, megmásszák Arany szobrát. Ameddig a Múzeum lépcsőjéről a szem ellát, mindenütt ember." Az ünneplő tömeg létszámát a korabeli újságok 80-100 ezer főre teszik. Nemcsak a Kálvin tér és a Múzeum körút volt tele emberekkel, hanem a környező utcák is. Budapest négy évvel korábban, Kossuth Lajos temetésekor látott hasonló tömeget.

Beszédek, szónokok, verekedő tömeg

A múzeumkerti ünnepség délután 3 órakor kezdődött. A Nemzeti Múzeum előtt tér volt az évfordulós ünnepségek fő színhelye. A múzeum oszlopait piros-fehér-zöld drapéria borította, közepükön apró nemzeti színű zászlók között a magyar címer díszlett. A lépcsőzet felső részén állították fel a szónoki emelvényt. Részt vett az ünnepségen több egykori 48-as képviselő is, mint pl. Kállay Leó, Makfalvay Géza és a már említett Madarász József, de ott volt a múzeumlépcsőn Herman Ottó is. Az egyenruhás 48-as honvédek és a honvédmenedékház lakói a középső széles lépcsőn sorakoztak fel. Az öreg katonákat egészen addig hangosan éltette a tömeg, míg a szónokok el nem foglalták helyüket.

Elsőként Tóth Ödön, az egyetemi kör elnöke szólt röviden a megjelentekhez. "A daliás, díszmagyarba öltözött, rokonszenves  ifjúsági vezér, nyugalomra intő beszédére csakugyan le is csendesedett a háborgó néptömeg s türelmesen várta, míg a szónokok megérkeznek, hogy aztán kezdetét vehesse a legszentebb ünnepély, március idusának legszentebb helyén"- emlékezett az Egyetemi Lapok.

Az ünnepség Wolfner Pál joghallgató beszédével vette kezdetét. Szónoklatában Petőfi szellemét idézte fel, többek között azzal a gondolattal, hogy a jelen ifjúság szívéből kihalt az idealizmus, nem képes olyan tettekre, mint 48-as elődeik, nem tudja formálni a történelmet, de azért ismeri és lelkesedik érte. Wolfner alig kezdte el beszédét, amikor a szocialisták ezres nagyságrendű csoportja rázendített a munkás Marseillaise-re. A szónok egy ideig nem folytathatta, mert szavai teljesen belevesztek a hatalmas karénekbe. A szocialisták közül egyesek botokon mutogatták a Népszava elkobzott számait, mások hangosan jelszavakat kiabáltak. Miután befejezték éneküket, elcsendesedtek és végighallgatták a beszédeket.

Az esemény fő szónokaként Holló Lajos a Függetlenségi és 48-as Párt országgyűlési képviselője lépett a szónoki emelvényre. Holló nagyívű beszédét percekig tartó taps és éljenzés követte, majd Kardhordó Árpád idézte fel a nevezetes nap eseményeit. Ezt követően az ünnepségen résztvevő négy elsőrangú cigánybanda, Radics Béla, Balogh Károly, Berkes Béla és Rácz Pali vezetésével elhúzta a Szózatot és a Kossuth-nótát. Fényffy Kálmán és Lukács János mondott még beszédet, utóbbi (a Nemzeti Demokrata Munkáspárt nevében) felolvasva a munkásság 12 pontját. A piros tollas szocialisták végig éljeneztek, ellenben az egybegyűltek nagy része egyes pontoknál "morogva tiltakozott". Végül Ditrói Nándor, a Kolozsvári Egyetemi Kör elnöke elszavalta a Nemzeti dalt. A központi ünnepséget a Himnusz eléneklése zárta.

Az óriási tömeg ezután menetté alakulva Budára ment, a várbeli honvédszoborhoz. Itt már verekedésre is sor került az ünnepséget ismételten megzavaró szocialisták és a polgárság egy csoportja között. A beszédek és a koszorúzási ünnepség után az ünneplők a Petőfi szobor elé vonultak Az évfordulós ünnepség a Vigadóban kezdődött és az este megrendezett szabadságlakomával ott is ért véget.