A fegyelem hiánya miatt mondott csődöt Nikápolynál a lovagi harcmodor

623 évvel ezelőtt Luxemburgi Zsigmond magyar király és a nemzetközi keresztes ármádia megsemmisítő vereséget szenvedett a terjeszkedő Oszmán Birodalomtól. Az 1396. szeptember 25-én (más források szerint szeptember 28-án) lezajlódó nikápolyi csatában a keresztény seregben felsorakozott az európai országok színe-java, de a mintegy 25 ezer főt számláló hadsereg az elbizakodottság és a taktikai fegyelmezetlenség miatt nem volt képes a rendkívül fegyelmezett és némi számbeli fölényt is mutató török alakulatok fölé kerekedni. A csata végül egyoldalú mészárlással ért véget, a vereség magyarázatai és következményei pedig nem sokat várattak magukra.

Oszmán terjeszkedés, keresztény szövetségépítés

Miután I. Oszmán sikeresen egyesíteni tudta a 13. században Kis-Ázsia területén a Sakarya folyó mentén letelepedett török törzseket, hamar megkezdődött azok hódító tevékenysége is, mind keleti, mind nyugati irányban.

E politika - amely a Bizánci Császárságot elsők között érintette - egyik élharcosa volt I. Murád szultán, aki kihasználva azt, hogy a balkáni délszláv népek egymás ellen háborúznak, megkezdte Szerbia és Bulgária területének elfoglalását.

Több szempontból is kulcsfontosságú volt az 1389-ben lezajlódó első rigómezei ütközet, amelyben a csaknem 40 ezres oszmán hadsereg mért vereséget a nagyjából 20 ezer főt számláló egyesített szerb-bosnyák-havasalföldi-albán csapatokra.

A harc alatt azonban I. Murád szultánt meggyilkolta egy szerb nemes, a hatalom ennek következtében a szultán fia, Bajazid kezében összpontosult. A rigómezei ütközet után Magyarország ellen is megindultak az első török betörések, a jelenség pedig annak fényében volt különösen aggasztó, hogy az új szultán remek hadvezér hírében állt.

A várható eseményekre az elhúzódó trónharcok során magyar királlyá előlépő Luxemburgi Zsigmondnak kellett megtalálni a válaszlépést. A fiatal uralkodó több ízben vezetett hadjáratot Szerbia, valamint Havasalföld területére a törökök ellen, 1395-ben a Duna partján fekvő Kisnikápolyt is sikerült megszereznie, de figyelmet fordított az ország délvidéki várainak megfelelő karbantartására is.

Mindezek mellett Zsigmond számára világos volt, hogy az Oszmán Birodalom legyőzéséhez egy nemzetközi keresztes hadseregre van szükség, így meg is kezdte ez irányú tevékenységét a diplomáciában egyébként otthonosan mozgó király.

„Ha leszakad az ég, azt is fenntartjuk lándzsáinkkal”

Zsigmond terve, hogy egy keresztes hadjárattal kell megállítani az oszmán terjeszkedést, kedvező fogadtatásra talált Európában. A cél érdekében sikerült összefogni a kontinens számos országának küldöttségét.

A nemzetközi hadsereg legnagyobb részét a franciák, valamint a Valois hercegek által birtokolt Burgundia területének katonái adták. Előbbit a francia connétable (főhadparancsok), Philippe d’Artois, míg a burgundi haderőt a trónörökös, Félelemnélküli János vezette.

Rajtuk kívül a keresztes haderő részét képezték az Angliából, Lengyelországból, a német fejedelemségekből és városokból érkező katonák, valamint a johanniták is. A bizánci felajánlás szintén a bizakodást erősítette, ahogy a velencei flotta is a siker reményét táplálta, az európai segítség így mintegy 5000 főt számlált.

A csapatok Félelemnélküli János vezetésével 1396 júniusában érkeztek Budára, hogy a stratégiát egyeztessék Zsigmonddal.

A magyar király ugyan elrendelte a nemesi felkelést, de - tekintve, hogy támadó hadjáratra készült, a nemeseket pedig csak védekező hadmozdulatok esetén kötelezhette fegyverfogásra - a hazai hadsereg tetemes részét egyrészt a remélt győztes ütközettől jutalmakat remélő köznemesség alkotta, másrészt a királyi pénzekből felfogadott katonák tették ki.

Az összlétszámuk tízezer körül mozgott, ez, valamint a nemzetközi sereg egészült ki a menet közben csatlakozókkal, valamint a szeptemberben Nikápoly várához érkező, és Zsigmondot támogató Mircea volt és leendő havasalföldi fejedelemmel és annak csapataival.

A becslések szerint a támadók így mintegy 20-25 ezren lehettek, ami joggal tette bizakodóvá Zsigmondot és a katonákat, a seregben elhíresült mondás szerint, „ha leszakad az ég, azt is fenntartjuk lándzsáinkkal”.

A király szava nem számít

A déli irányba meginduló keresztes hadsereg sikerrel vette az első akadályokat: Vidin és Rahova megadta magát a keresztény támadóknak, a következő állomás pedig Nikápoly volt.

A közben Bizánc ellen hadakozó I. Bajazid szultán az ellenséges hadak sikereiről értesülve az oszmánokat rövid időn belül a város felé vezényelte, hatalmas serege alig hét kilométerre táborozott le a várostrommal időközben felhagyó európaiaktól.

A szultán a kis-ázsiai haderő mellett támaszkodhatott albán, szerb, bosnyák és bolgár egységekre is, csapata legnagyobb harcértékű egységének pedig a kitűnően képzett gyalogosok, a janicsárok és a lovas szpáhik számítottak. Az oszmánok mintegy 30 ezren néztek farkasszemet a nyílt ütközetre készülő keresztesekkel.

A keresztesek a döntő csata előtt haditanácsot ültek, ahol a taktika kapcsán összekülönbözött egymással Luxemburgi Zsigmond és Philippe d’Artois, aki úgy tartotta, hogy „a magyarok királya minden dicsőséget magának akar…Isten és Szent György nevében ma bizonyítom, mily nagyszerű lovag vagyok!”.

A magyar uralkodó óvatosságra intő elképzelését semmibe véve a francia és a burgundi lovagok lóháton indítottak frontális támadást a török előőrssel szemben. Ahogy azt Zsigmond megjósolta, az oszmánok előhadát a cölöpsánc védelmébe húzódó gyalogosok alkották, akik felkészülten várták a páncélos lovasrohamot.

Bajazid úgy döntött, hogy állásait nehezen átlátható dombos terepen fogja elrendezni. A sereg közepét tehát a janicsárok alkották, mellettük két oldalt a lovas szpáhi haderő foglalt helyet, akik előtt a könnyűlovas íjászok várták a parancsot a támadásra.

Az ütközet kimenetele szempontjából is fontos volt a dombok mögött meghúzódó 5000 fős szerb lovas haderő, amelyet Lazarevics István szerb fejedelem irányított.

Csúfos vereség a nikápolyi mészárszékben

A kezdeti francia offenzíva már a janicsár nyílesőt is megsínylette, a túlélőket pedig a földbe szúrt karók késztették megállására. Ezt végül sikerült a kereszteseknek áttörni, de ekkor már gyalog voltak kénytelenek folytatni a küzdelmet, amely úgy tűnt, nem is olyan reménytelen számukra.

Röviddel az első után ugyanis következett a második lovas hullám, amely valamelyest hátravetette a török gyalogosok és szpáhik állásait, de I. Bajezid szultán többi reguláris csapata, kiegészülve a tartalékban állomásozó és a kereszteseket oldalról megtámadó szerbekkel, eldöntötte a harc kimenetelét.

A francia-burgundi csapatok után támadó magyar és havasalföldi katonák közül, aki tehette, menekült, ami miatt később gyávasággal is vádolták őket. Zsigmond király és hadserege a hadmozdulatokban valószínűleg részt sem tudott venni.

A magyar uralkodó a Dunáig hátrált a menekülőkkel, itt sikerült hajóra szállniuk, majd Konstantinápolyba jutniuk, hogy aztán onnan vegyék irányba a biztonságot jelentő hazájukat. A kevésbé szerencsések a hadszíntéren ragadtak, legtöbbjükre halál várt.

A bátorságukat fitogtatni szándékozó, első vonalban támadó és Zsigmond taktikáját átíró franciáknak és burgundiaknak a menekülésre nem volt esélye, így a legnagyobb veszteség őket érte.

A kereszteseket Bajazid parancsára százával vágták le, egyes források szerint a menet közben már foglyul ejtett Félelemnélküli János közbenjárása kellett ahhoz, hogy legalább a legértékesebb és ezért nagy váltságdíjért kiváltható katonákat hagyják életben.

A több ezer lemészárolt mellett így akadt néhány száz fogvatartott is, akik aztán hónapokkal később jutottak vissza hazájukba, valóban tetemes váltságdíj ellenében, de tudunk olyanokról is, akiket végül a szultán „vendégszeretete” során ért utol a halál, miután a szükséges pénzt az otthoniak nem tudták előteremteni.

Az egy órán át tartó csata a keresztesek számára katasztrofális véget ért, a halottak száma meghaladta a tízezret is.

Halált megvető bátorság vagy meggondolatlan becsvágy?

A csatavesztés következményei igen szerteágazóak voltak. Zsigmondot otthon a nikápolyi ütközet kimenetelének hírére egy királyellenes szervezkedés várta, amit végül sikerült idejében felszámolnia, az összeesküvőket legyilkoltatta, birtokaikat pedig elkoboztatta.

Hosszabb távon jelentős volt az a felismerése, hogy a törökkel szemben a védekező hadviselést kell előtérbe helyezni, így nagyobb volumenű offenzívára Zsigmond már nem vállalkozott a Balkánon (is) terjeszkedő birodalommal szemben.

E politika jegyében született döntés arról az 1397-es temesvári országgyűlésen, hogy a birtokosoknak minden 20 jobbágyuk után kötelező jelleggel kell kiállítaniuk egy íjászt.

Az uralkodó emellett a védelem megszervezésének anyagi költségeire hivatkozva lefoglalta az egyházi jövedelmek felét, valamint uralkodásának második felében elkezdte kiépíteni a déli végvárrendszert, amelynek kulcsfontosságú várává Nándorfehérvárt tette.

Hadászati szempontból nyilvánvalóvá vált, hogy a fegyelmezett és begyakorolt taktikai elemekkel operáló török hadsereget nem lehet legyőzni egy bátor, de engedetlen, az egységnek a jelét sem mutató, taktikai és stratégiai utasításokat be nem tartó sereggel.

A dicsőséget hajszoló lovagi hadviselés szenvedett itt vereséget a keleti taktikai elemeket alkalmazó, hadvezérére feltétel nélkül hallgató oszmán haderőtől. A francia és burgundi lovagok viselkedése, a folyamatos vetélkedés a harctéren és a haditanácsban, a keresztes sereg hátrányává vált a küzdelemben.

Az eseményeket természetesen más nézőpontból is lehet értékelni, a franciák véleménye szerint lovagjaik a halállal is dacolva rontottak rá az ellenségre Nikápolynál, s a végső győzelem kivívása végül Zsigmond és a keresztes fősereg gyáva megfutamodása miatt nem történt meg az 1396-os ütközet során.

A józanabbak, így például a keresztes hadjáratok nagy híve, Philippe de Mézieres másban látták a kudarc okát. A Panaszos, vigasztaló levélben következőképp fogalmaz az európai katonákról: „Lucifer három lányát, a kevélységet, a kapzsiságot és a fényűzést követték”, majd ugyanitt a helyes útra is kitér, amely alapján a sikerek kulcsa az lett volna, ha a „rendet, a lovagi fegyelmet, az engedelmességet és az igazságosságot” tartották volna szem előtt.