A diktátor veje

2022. augusztus 3. 10:25 Múlt-kor, Klió

Olasz kiadói közhely, hogy a fasizmusról és Mussoliniról nincs annyi könyv, amennyit ne lehetne ki- és eladni. A fasiszta rezsim vezéralakjai közül pedig kevés olyan izgalmas, vitatott, drámai, ellentmondásos személyiség akadt, mint a Duce veje és áldozata, gróf Galeazzo Ciano (1903–1944).

Korábban

A Római Birodalomról szőtt álmával együtt hullott a porba Benito Mussolini
Nem egyszer kijátszotta a halált, végzetét mégsem kerülhette el Mussolini
A háborús kudarcok hatására saját pártja is Mussolini ellen fordult, a németek bábjaként érte a vég

Madarász Imre: A diktátor veje című recenziója Eugenio Di Rienzo: Ciano könyvéről a Klió történelmi szemléző folyóirat 2021/3. számában, az alábbi linkre kattintva olvasható.

Giordano Bruno Guerri, Ray Moseley és mások után legutóbb Eugenio Di Rienzo, a római La Sapienza egyetem történészprofesszora publikált róla életrajzi monográfiát. A rendkívül terjedelmes és részletes munka középpontjában továbbra is – mondhatni, szükségszerűen – a cím- és főszereplő átállásának kérdése áll, annak megvilágítása és megítélése, hogyan lett Ciano a szélsőjobboldali rendszernek és urának kedvencéből és fő kedvezményezettjéből azok ellensége és eltiportja.

Galeazzo Ciano jobbján Eddával, feleségével, balján Darányi Kálmán magyar miniszterelnökkel (1936)

Karrierista volt? Főbűnös? Áruló? Vértanú? Netán mindez együtt? A monográfus már az előszóban szembesíti Ciano „fekete” és „arany legendáját”, ám a nagymonográfia végére világossá válik, hogy a két, tartalmilag szögesen ellentétes Ciano-kép egyáltalán nem zárja ki egymást, ha a tartalmi logika helyett a történelmi-életrajzi valóságot, az időbeliséget, s abban egy személyiségnek a körülmények lényegi változásával együtt bekövetkező átalakulását vesszük szemügyre.

Ciano „tündöklése és bukása” párját ritkító keveréke egy kalandregénynek és egy sorsdrámának: karriertörténete és bukástörténete újfent példázza, hogy a csúcsról lehet a legnagyobbat zuhanni, és hogy a legravaszabb és legszerencsésebb ügyeskedő sincs bebiztosítva a történelmi-politikai sorscsapások ellen. Di Rienzo Machiavelli Fejedelmének szavait használja: „simulazione” (színlelés) és „dissimulazione” (álcázás), ám életrajza az olvasónak eszébe juttatja a Firenzei Titkár eszmefuttatását a „fortuna” hatalmáról is.

Edda Mussolini (középen) ausztrál diplomaták gyűrűjében

Ciano a népművelődési, majd külügyminiszterségig, a propagandavezérségig és főcenzorságig ívelő karrierjét döntő mértékben köszönhette családi kapcsolatainak a „familismo” jegyében: apja, a „nagyon hűséges” (fedelissimo) Costanzo vezető állami rangjai (miniszterelnök, házelnök) alapozták meg és Mussolini leányával, Eddával kötött házassága teljesítette be.

„Figlio di papà” (apuka fia), aki érdekből benősült a zsarnok családjába? Irigyei, ellenségei így látták. És „a rendszer, a haza és a család árulójának”, a süllyedő hajóról menekülő opportunistának, miután többedmagával megbuktatta a vesztésre álló fővezér-despotát. „Hűtlenségét” Ciano éppen nacionalizmusával magyarázta-igazolta önmaga, s az utókor előtt: támogatta Mussolinit, amíg Olaszoroszág hatalmát növelte, torz módon értelmezett nagyságát fokozta, és szembefordult vele, amikor ő és országa azon végzetesen rossz választás elé került, hogy vagy elveszítik a háborút, s azzal a birodalmat, vagy úgy nyerik meg, hogy szövetségesük, a náci Németország szolgái lesznek.

Ciano felemelkedése és sütkérezése a hatalom fényes magaslatain jelleme és pályája legsötétebb fejezetei voltak: a spanyol polgárháborúban, a köztársaság leverésében, Franco (rém) uralomra juttatásában játszott szerepe („Ciano háborúja”) ennyiben és ekként egyszerre csúcspontja és mélypontja pályafutásának.

„Puccsistaként” való kivégzése viszont a Salói Köztársaság nácifasiszta bábállamában görög szomorújátékokat és shakespeare-i királydrámákat idéző családi sorstragédia. Az övé és apósáé. Az utóbbi, a „főapós” (generissimo) politikusként, „államérdekből” és zsarnoki bosszúból – s még inkább hívei és német megmentői biztatására – végeztette ki szeretett lánya imádott férjét, legkedvesebb gyermekétől meggyűlölten, megfenyegetve, megátkozottan és elhagyatva, aki haláláig Edda Cianónak, és nem Edda Mussolininak nevezte magát.

Ciano fő posztumusz védelmezője azonban az lett, „akit” ő maga haláláig védelmezett, óvott ellenségeitől, élete árán is: világhírű Naplója (Diario), „igazi, ha nem egyedüli politikai remekműve”, melyet a német megszállók veszedelmes dokumentumként kerestek-kutattak, de amelynek valóságtartalmát, igazságértékét Di Rienzo erősen vitatja.

Jórészt e – szerinte – „hűtlen naplónak” köszönhetően lényegült át Ciano „Olaszoroszág leggyűlöltebb emberéből”, „Edda kitartottjából”, „Olaszország helyettes gazdájából”, „az egész nép által utált” törtető sikeremberből, akit fasiszták és antifasiszták, nácik és az ellenük szövetkezettek egyaránt megvetettek, először „a fasizmus Talleyrand-jává”, az „anti-Ducévá”, aztán diktátorbuktató összeesküvővé, már-már antifasiszta és Hitler-ellenes hős ellenállóvá és mártírrá, végül – mindmáig – a feketeinges „ventennio” talán legérdekesebb, legkiismerhetetlenebb, legtöbbféleképpen megítélt és megörökített, legnyugtalanítóbb egyéniségévé. Az irodalom ezúttal is túlélte a politikát.

Madarász Imre: A diktátor veje című recenziója Eugenio Di Rienzo: Ciano könyvéről a Klió történelmi szemléző folyóirat 2021/3. számában, az alábbi linkre kattintva olvasható.