A háborús kudarcok hatására saját pártja is Mussolini ellen fordult, a németek bábjaként érte a vég

2021. július 25. 09:25 MTI

78 éve, 1943. július 25-én bukott meg a fasiszta diktatúra Olaszországban, III. Viktor Emmánuel király parancsára letartóztatták a Ducét, Benito Mussolinit.

Korábban

Olaszország 1915-ben az antant oldalán lépett be az első világháborúba, de hatalmas véráldozatok árán csak „csonka győzelmet” könyvelhetett el, az antant által ígért területeket nem sikerült megszereznie. A gazdaságilag kimerült országban nőtt a szegénység, a parasztok földeket, a munkások gyárakat foglaltak el. Az egymást váltó kormányok képtelenek voltak úrrá lenni a helyzeten, megerősödtek a szélsőségesek, a kommunisták és a fasiszták.

Az 1883-ban született Benito Mussolini fiatalon lelkes szocialista volt, de a háború alatt egyre nacionalistább szólamokat hangoztatott, amiért kizárták a pártból. 1918-ra kristályosodtak ki nézetei: nemzeti egységet, igazságosabb elosztáson alapuló nemzeti szocializmust, dinamikus fejlődést hirdetett, ezekhez pedig diktátorra van szükség.

A következő évben létrehozta szervezetét, amelynek Fasci Italiani di Combattimento elnevezése a római hivatalnokok jelvényére, a vesszőnyalábba foglalt bárdra (fasces) utalt. A fasiszták vezéreként (Duce) nyugalmat, rendet, munkát ígérve tüzelte fekete inget viselő híveit, és 1921-ben létrehozta a Nemzeti Fasiszta Pártot.

Amikor 1922-ben általános sztrájk tört ki, a Milánóban tartózkodó Mussolini osztagai Róma felé indultak, hogy a Duce hatalomra kerülését követeljék. A Marcia su Roma (menetelés Rómába) teljes sikerrel járt, III. Viktor Emánuel király a megrettent politikusokra hallgatva végül őt nevezte ki miniszterelnökké.

A koalíciós kormány fejeként a következő évben elcsalta a választásokat, majd feloszlatta a parlamentet, és totális államot épített ki. Az állam legfőbb szerve a fasiszta miniszterekből és pártvezetőkből álló Fasiszta Nagytanács lett, a többi pártot betiltották, bevezették a rendeleti kormányzást. Az osztályharc felszámolásának jelszavával szakmai korporációkban egyesítették a munkáltatókat és a munkavállalókat, 1929-ben konkordátumban rendezték az olasz állam és a Vatikán régóta feszült viszonyát.

A Duce hatalmas középítkezései, szociális reformjai nyomán emelkedett az életszínvonal, miközben sikerült megőriznie a gyárosok és földbirtokosok támogatását. Népszerűsége sokáig megmaradt, alakja köré kultusz szövődött. Mussolini azt ígérte, hogy a Földközi-tenger medencéjének legerősebb hatalmává teszi Olaszországot, feléleszti az egykori Római Birodalmat. A nemzetközi tiltakozással dacolva 1935-ben megszállta Etiópiát, majd 1939 tavaszán Albániát, törekvéseihez a német nemzetiszocialista Führerben, Adolf Hitlerben talált támogatót.

1936-ban létrehozták a Berlin-Róma-tengelyt, Olaszország 1937-ben csatlakozott a német–japán Antikomintern paktumhoz. Mussolini 1938-ban Dél-Tirol megtartása érdekében nem emelt kifogást az Anschluss ellen, részt vett Csehszlovákia müncheni felosztásában, a Magyarországnak területeket visszajuttató bécsi döntéseket is támogatta.

Olaszország 1940 nyarán lépett be a második világháborúba, az év őszén megtámadta Görögországot. A felkészületlen hadsereg csődöt mondott, a Ducét csak a gyors német katonai beavatkozás mentette meg, ő pedig 1941. június 22-én csatlakozott Hitler Szovjetunió elleni támadásához.

A Líbiában összpontosított olasz erők Egyiptomot is megpróbálták lerohanni, de az újabb kaland újabb katasztrófába torkollott. A helyzeten a Hitler által odavezényelt Rommel sem tudott segíteni, a tengelyhatalmak 1943-ra kiszorultak Afrikából, az olasz gyarmatok elvesztek.

Mussolini tekintélyét aláásták a sorozatos háborús kudarcok és vérveszteségek, a gazdasági nehézségek, a lakosság növekvő elégedetlenségét a kormány átalakításával próbálta lecsillapítani. A vég kezdetét az angolszász csapatok 1943. július 10-i szicíliai partra szállása jelentette.

A válságos helyzetben július 24-én – négy év után először – rákényszerült arra, hogy összehívja a Fasiszta Nagytanácsot, jóllehet gyanította, hogy már pártján belül is szervezkednek ellene. Az éjszakába nyúló ülésen a többség ellene fordult, és megszavazta a lemondását követelő határozatot. III. Viktor Emánuel király másnap audiencián leváltotta Mussolinit a miniszterelnöki tisztségből, a királyi palotából kilépve azonnal letartóztatták.

A hír hallatán Rómában örömünnep tört ki, az emberek az ablakokon dobálták ki a Mussolini-szobrokat (szinte mindenkinek volt egy), az utcákon bokáig ért a gipsz. A Pietro Badoglio altábornagy vezette új kormány ugyan kinyilvánította hűségét német szövetségeseihez, de azonnal béketapogatózásokba kezdett a szövetségesekkel.

Szeptember 3-án fegyverszüneti megállapodást írtak alá, melynek tényét öt nappal később jelentették be nyilvánosan. A bizalmatlan Hitler által már korábban összevont német csapatok még aznap megszállták Észak- és Közép-Olaszországot, a királynak menekülnie kellett Rómából.

A megbuktatott Mussolinit teljes titoktartás mellett, több helyen őrizték, végül a közép-itáliai Gran Sasso-hegység egy kis szállodájában helyezték el. A németek elfogott rádióüzenetekből derítették ki hollétét, és 1943. szeptember 12-én egy Otto Skorzeny vezette kommandó kiszabadította.

A testileg-lelkileg megroppant Duce ezután már a németek bábja lett: Hitler a névleg önálló Salói Köztársaság élére nevezte ki, de hatásköre nem maradt, még autója sem volt, és csak a német katonai telefont használhatta.

Mussolini, aki ekkor már „hullának” nevezte önmagát, 1945 áprilisában, amikor a szövetségesek elérték Észak-Olaszországot, megpróbált a szeretőjével Svájcba szökni. A partizánok elfogták, április 28-án agyonlőtték őket, a holttesteket Milánóban közszemlére tették.