Hamvába holt merényletterv Horthy Miklós ellen

1924 hűvös tavaszán egy munkáskülsejű fiatalember magányosan rótta Budapest utcáit. Zubbonya alatt töltött revolvert szorongatott, és elhatározta, hogy közvetlen közelről, több pisztolylövéssel meg fogja ölni Horthy Miklóst, Magyarország kormányzóját; a végsőkig elszánt volt - írja Varga Krisztián a Betekintő legújabb számában.

Csírájában elfojtva

A történelem folyamán sokan gondolták azt, hogy egy-egy uralkodó, államfő, jeles közéleti személyiség megölésével alapjaiban változtathatnak az események menetén. A merényletek elkövetői, ideológiai mozgatórugói, módszerei és eszközei sokfélék voltak. Számos merénylő pusztán hatalomvágyból, személyes indíttatásból folyamodott politikai ellenfele megsemmisítéséhez, de a többség idealisztikus okokból, eszméi megszállottjaként, lelkének belső – olykor ettől szétválaszthatatlanul, egy szervezet külső – parancsára akarta a „zsarnokot” elpusztítani. Akadtak persze olyanok is, akiket mindez nem érdekelt, pusztán pénzért öltek, jó zsoldosként annak végezték el a piszkos munkát, aki többet adott érte.

A politikai bérgyilkostól a moralista terroristáig számtalan típus létezett. A magyar történelemben is találunk szinte mindenféle gyilkos velleitásra példákat, gondoljunk csak az újkori Magyarország néhány politikai merényletére, mint például az 1914-es debreceni pokolgépes merényletre, vagy az Erzsébet királyné és a Tisza István miniszterelnök elleni politikai gyilkosságokra. Később sem hagyott alább ez a fajta vállalkozókedv. A 20–21. században világszerte megannyi politikai gyilkosság, merénylet, orvtámadás, összeesküvés vagy éppen álösszeesküvés történt és történik. Ezek egy része lett csupán sikeres vagy befejezett bűncselekmény, számos merénylet még a kísérlet fázisáig sem jutott el. Előkészületek, tervek, ötletek viszont bőven akadtak, e tekintetben az emberi leleményesség már akkor sem ismert határokat.

Nem köztudott, hogy Horthy Miklós kormányzó ellen több merényletterv is készült. Ezeket az eseteket sokszor még a korszakkal foglalkozó történeti szakirodalom vagy a Horthy Miklóssal kapcsolatos életrajzi munkák sem említik meg. Valószínűleg azért nem épültek be ezek a tervek a hazai politikai emlékezetbe, mert az elkövetőknek egyet sem sikerült belőlük megvalósítani. Hatásuk elenyésző volt ugyan a korszak politikai történéseire vagy magára Horthyra is, de az államfő biztonságáért felelős szervezeteket álladó készültségben tartották, sőt nemegyszer hozzájárultak azok fejlesztéséhez is. A különböző eszközökkel előkészített és eltérő célú merénylettervek közös vonása, hogy az államrend hivatásos védőinek még az előkészület szakaszában sikerült megakadályozni valamennyit.

Kilencven éve történt. 1924 hűvös tavaszán egy munkáskülsejű fiatalember magányosan rótta Budapest utcáit. Zubbonya alatt töltött revolvert szorongatott, és elhatározta, hogy közvetlen közelről, több pisztolylövéssel meg fogja ölni Horthy Miklóst, Magyarország kormányzóját. A végsőkig elszánt volt. Lázasan kereste, üldözte, valósággal vadászott az államfőre, miközben sorra járta a főváros nevezetes helyeit. Megfordult Pesten, a Nagykörúton és Budán, a Vérmezőn, felkereste a belváros több forgalmas pontját, sőt jegyet váltott az MTK-stadionban 1924. április 6-án rendezendő magyar–olasz válogatott futballmérkőzésre is. Úgy tudta, a dísztribünön maga Horthy Miklós is helyet foglal. De csalatkoznia kellett, mert a kormányzó nem ment el a meccsre. Tervét mégsem adta föl, csüggedésnek semmi jelét nem mutatta.

Mániákusan igyekezett Horthy „nyomára” bukkanni, folyamatosan olvasta a napilapok közéleti rovatait, hátha hírt kap a kormányzó nyilvános szerepvállalásának helyszínéről. Az újságok akkoriban még megírták az állam vezetőinek előre megtervezett kulturális, sport- és jótékonysági programjait. A merénylő így szerzett tudomást arról, hogy 1924. április 8-án a kormányzó a Nemzeti Színház egyik előadására hivatalos. A gyilkosság következő helyszínéül ezért a teátrum bejáratát választotta ki. Itt akart a közelébe férkőzni és lelőni. A gyilkosságot azonban ezúttal sem sikerült végrehajtania, mert a kormányzó ide sem jött el. Hazament hát, hogy újabb alkalmat találjon terve megvalósításához. Erre azonban már nem kerülhetett sor, mivel a Budapesti Magyar Királyi Államrendőrség Politikai Nyomozó Főcsoportjának detektívjei még azelőtt „lekapcsolták”, hogy tettét megkísérelhette volna elkövetni.

Ki volt a titokzatos merénylő?

A gyilkosság eltervezője, Sztaron Sándor 1901-ben született Budapesten. A vasesztergályos végzettségű fiatalember először az 1919-es Kommün alatt került közelebbi kapcsolatba az ország sorsfordító eseményeivel. Ekkor a Tanácsköztársaság Vörös Hadseregének önkéntese lett, majd román hadifogságba került. Szabadulását követően különböző üzemeknél nyomdai segédmunkásként helyezkedett el. 1922-ben – inkább gazdasági, mint politikai okokból – kivándorolt Ausztriába, ahol több magyar baloldali (szociáldemokrata és kommunista) emigránssal került kapcsolatba. Bécsben és Leobenben aktív közösségi munkát fejtett ki a helyi kommunista csoportokban, de formálisan tagja lett az osztrák szociáldemokrata pártnak is.

Az a közösség, ahol tevékenykedett, jórészt a Tanácsköztársaság alsó- és középfunkcionáriusaiból és a Vörös Hadsereg kommunista veteránjaiból rekrutálódott, akiktől a kommunizmus radikális baloldali interpretációja, türelmetlen forradalmi hevülete egyáltalán nem állt távol. Az osztrák munkásmozgalom ez idő tájt sokféle balos attitűdöt magába olvasztó, meglehetősen tarka szellemi-ideológiai képet mutatott. A szervezett proletariátus ausztriai kollektíváinak egyaránt voltak reformista-revizionista, centrista, illetve baloldali szociáldemokrata, de velük sokszor élesen szemben álló bolsevik és antibolsevik kommunista, szindikalista, sőt az anarchizmussal több ponton érintkező krisztiánus-szocialista tagjai is.

Ezek az irányzatok jelentős identitásformáló tényezőkkel bírtak, állandó kölcsönhatásban voltak egymással, vitáik, politikai-ideológiai elképzeléseik egyszerre közelítették és távolították a mozgalmon belüli résztvevőket. Az ausztriai magyar emigráns forradalmárok csoportjaira is ugyanezen rendezőelv vonatkozott, „elv-társulásaik” ráadásul nem váltak el szervezetileg sem a kommunista, sem a szociáldemokrata párttól. Közösségeik sem ideológiailag, sem szervezetileg nem voltak stabil képződmények. Éppúgy megfigyelhető volt az új aktivisták tömeges jelentkezése, mint a gyakori fluktuáció és a munkásmozgalomról történő lemorzsolódás. A mozgalmon belüli résztvevők többnyire tisztában voltak saját politikai identitásukkal, de a kívülről érkezett szemlélő nem mindig tudta megkülönböztetni őket egymástól.

A 20-as évek közepén a kommunista mozgalomban nemzetközi szinten bekövetkező apátia a kis helyi forradalmi közösségekben is éreztette hatását. Ilyen körülmények között Sztaronék, mint fiatal és tettre kész forradalmárok, folyton azon törték a fejüket, hogy mi lehetne az az akció, amely mind az ausztromarxista szociáldemokrata, mind a bolsevizálódó kommunista párt kimerülőben lévő politikai eszközeinél hatékonyabban tud közreműködni a magyar munkásosztály felszabadításában. Nyughatatlan lelkülete, a fehérterror miatt érzett bosszúvágya Sztaront szélsőséges cselekvésre késztette. Egyéb kiutat nem látva elhatározta, hogy az ellenforradalmi rendszer valamelyik vezető politikai személyisége ellen merényletet fog elkövetni. Bennük látta ugyanis a magyar munkásság minden nyomorúságának okozóját. Előbb Bethlen István miniszterelnökre gondolt, de később úgy vélte, hogy Horthy Miklós kedvezőbb célpontnak tűnik. Azért határozott így, mert míg a miniszterelnök megölésével szerinte a rendszer nem fog alapjaiban megváltozni, addig a kormányzó likvidálása révén a rezsim akár még össze is omolhat.

Az, hogy a merénylet technikai kivitelezésében voltak-e segítői, a nyomozás során nem derült ki egyértelműen, annyi azonban bizonyos, hogy Ausztriában és Magyarországon több közeli ismerőse tudott szándékáról. Az egyik ilyen jól értesült „bizalmasa”, amint tudomást szerzett a merénylettervről, azon nyomban a főkapitányságra sietett, hogy bejelentést tegyen. E jelzés alapján sikerült Sztaront, némi szerencsével még az otthonában elfogniuk a detektíveknek. A zsarnokölő aspiráns a rendőrségen részletes beismerő vallomást tett, bár ezt később a bíróságon visszavonta. A detektívek előtt azonban büszkén vállalta tettét. Kijelentette, hogy nem bánta meg tervét, azt kizárólag egyedül akarta megvalósítani, és ha módjában állna, újra megkísérelné elkövetni.

Eszmei motivációt, politikai indíttatást is talált a gyilkosság igazolására, amelyet saját „anarchista” hitvallásának bizonyítékául büszkén el is mondott a jegyzőkönyvben: „Nem vagyok kommunista érzelmű, mert minden diktatúrát, lett légyen az akár bal, akár jobboldali, elítélek. De nem vagyok szociáldemokrata sem, mert a társadalmi evolúciót a munkásmozgalomban nem tartom célravezetőnek. Ellenben kimondom: anarchista vagyok, mert a meggyőződésem, hogy ennek a mai világrendnek teljesen össze kell omolnia, a létérti [sic!] küzdelemben, melynek harcnak kell lenni mindenkivel szemben, a gyöngének el kell pusztulnia és csak a megmaradó, korlátok nélkül élő erősnek lehet az a hivatása, hogy egy jobb és boldogabb jövő felépítésén dolgozhassék [sic!]. Legelsősorban tehát, le kell gyilkolni a mai rendszer minden exponensét és azután jöhet csak mindenkinek harca mindenki ellen, mert ebben a társadalmi berendezkedésben az egyén nem találja meg a boldogulását.”

Valóban magányos volt az anarchista?

Az anarchizmust megjelenése pillanatától sokan azonosították a terrorizmussal vagy a köztörvényes bűncselekmények elkövetésével. Anélkül, hogy túlságosan belemennénk ennek okaiba, le kell szögeznünk, hogy az anarchizmus eszmerendszere, társadalmi-politikai irányzatként történő meghatározása időtől, tértől, társadalmi beágyazottságtól, követőinek szándékától erőteljesen függött. Heterogenitása, sokszínű nézetrendszere alkalmasint olyan magatartásformákat is tartalmazott, amelyek homlokegyenest különböztek egymástól.

Így fordulhatott elő, hogy az anarchisták kedvelt agitációs eszköze, a „tett propagandája” egyaránt jelenthette az egyéni terrort, a kollektív lázadást, általános tömegsztrájkot, forradalmi felkelést vagy a belső, lelki megújuláshoz vezető folyamatot, az erőszakmentesség személyes példamutatását is. Ennek megfelelően voltak magukat anarchistáknak valló aktivisták, akik az uralomnélküliség eszményének megvalósítását a koronás fők, állam- és miniszterelnökök elleni merényletek végrehajtásától remélték, de léteztek olyanok is, akik a külső kényszer minden formáját elutasították, mert hitük szerint csak az erőszak világától teljesen megtisztult egyénekből lehet életképes közösségeket, hatalom- és kizsákmányolásmentes új világrendet felépíteni.

Bármennyire diverzifikált is azonban az anarchizmus gondolati struktúrája, és akármennyire különböző mentalitású emberek kísérelték meg a „tanokban” megfogalmazott elveket a valóságba átültetni, a Sztaron által elmondottak sem akkor, sem azóta nem képezik az anarchizmus alapvetéseit. A jegyzőkönyvben szereplő negációk – a kommunista diktatúra tagadása, a szociáldemokrácia társadalmi evolucionizmusának elvetése – önmagukban még nem jelentik az anarchista eszmerendszerrel történő ideológiai azonosulást.

Mégis, a fő probléma Sztaron azon „pozitív” gondolataiban, a kivételes képességekkel rendelkező individuumok totális háborújára vonatkozó víziójában rejlik, amely inkább volt egyfajta zavaros szociáldarwinista egyveleg, a természetes társadalmi kiválogatódás retrográd elve, mint a – jegyzőkönyvben rögzítettekkel szöges ellentétben álló – mutualizmust és minden ember szolidaritását hirdető anarchizmus krédója. Mindez megmutatkozik abban is, amilyen mozgalmi-intellektuális hatások érték és amilyen környezetből érkezett. Mint ahogy ő maga vall erről, „társadalomtudományi könyveket soha nem olvastam. Nem tudom, ki vagy mi volt Bakunyin, Luchenyi [helyesen: Lucheni] s, hogy erről a mozgalomról én csupán hallomásból tudok.”

Feltűnő, hogy még követendő példaként sem hivatkozott azokra az anarchista elődökre, akik a 19. század végén sorra követtek el merényleteket uralkodók, kormányfők, politikusok ellen, de a hasonló módszerekkel operáló orosz nihilisták, majd a nyomukba lépő és az anarchizmussal eszmei szinten is kapcsolatba hozható neonarodnyikok (eszerek) sem játszottak semmiféle szerepet Sztaron gondolkodásában. Példaképül egyedül Gavrilo Principet, Ferenc Ferdinánd gyilkosát nevesítette. Neki viszont annak ellenére sem volt semmi köze az anarchizmushoz, hogy a korabeli sajtó a gyilkos merénylet kapcsán veszélyes anarchistának kiáltotta ki. A „mintacselekményt” végrehajtó boszniai szerb diák ugyanis a pánszláv nacionalizmussal, nem pedig a libertárius – azaz szabadságelvű, anarchista – szocializmussal szimpatizált.

Anarchisták Magyarországon

Létezett egyáltalán anarchista „párt” vagy mozgalom a korabeli Magyarországon, amely hátteret biztosított az efféle merényleteknek? Voltak hagyományai itthon a libertárius irányzatoknak?
A tisztánlátás érdekében szükséges elmondani, hogy az antietatista-egalitáriánus forradalmi mozgalmak a századforduló Magyar Királyságának területén periférikus politikai erőként működtek és csak időnként voltak nagyobb hatással az Alföldön elburjánzó chiliasztikus parasztközösségekre, néhány kiábrándult szociáldemokrata aktivistára vagy az eszmével kacérkodó szindikalista munkás- és értelmiségi körökre. Egyes propagandakiadványokon és sajtócikkeken kívül még a szűkebb értelemben vett anarchista mozgalmon belül sem beszélhetünk az egyéni terror módszerét igenlő jelentős csoportosulásokról.

A Budapesti Főkapitányságon nyilvántartottak ugyan néhány tucat „anarchistát”, de arra vonatkozóan nincs adat, hogy a túlnyomórészt német és olasz nevű munkásokat mi alapján gondolták a hatóságok anarchistáknak, illetve hogyan és miként kapcsolódtak ezek az emberek az anarchista mozgalmakhoz. A századelő detektívjeinek nyomozásai is meglehetősen ellentmondásosak ezen irányzatokkal szemben, hisz a Magyarországon tartózkodó, erőszakot sem elvető orosz emigráns szocialista és anarchista ihletésű csoportok működését nem mélységi felderítőmunka, jól átgondolt államrendészeti koncepció révén sikerült felszámolni, hanem sűrű idegenrendészeti akciókkal, s inkább véletlenszerűen bukkantak a „héber nyelvű felolvasóesteket tartó terrorista” csoportok rejtekhelyére.

A kelet-európai emigráns zsidó diaszpórákban felbukkanó extrém áramlatok a magyar radikális baloldali mozgalmak fejlődésére csak nagyon kis mértékben voltak hatással. Ennek egyik oka, hogy az oroszországitól eltérő társadalmi-politikai közegben a világvárosi viszonyok között élő, de a hagyományos zsidó életformához ragaszkodó, nem asszimilálódó közösségek nem tudtak tartós eszmei-gyakorlati kölcsönhatásba kerülni a már meglévő, de csak csírájában létező hazai szocialista-anarchista irányzatokkal. A cári Oroszország területén kétségkívül nagyszámú anarchista kollektíva létezett, de a libertárius irányzatok kibontakozásának igazi terepe Délnyugat-Európában volt.

Az Ibériai- és Appennini-félszigetek munkás- és parasztszervezetei mellett Nyugat-Európában és az egész amerikai kontinensen is jelentős társadalmi-politikai közösségek vallották magukat az államnélküliség harcos hívének. Nem firtatva most az egyéb szociokulturális és „nemzetkarakterológiai” szempontokat, látható, hogy erről az oldalról mindenekelőtt azért nem tudott számottevő módon teret nyerni, meghonosodni Magyarországon az anarchizmus, mert a német marxista szociáldemokráciának kizárólagos befolyása volt a hazai munkásmozgalom fejlődésére. A kontinens legerősebb munkáspártjának uszályába kerülő Magyarországi Szociáldemokrata Párt (MSZDP) egyre inkább a németországi mintákat követő, eszmeileg meglehetősen ortodoxszá váló bürokrata szervezet benyomását keltette, ahol nem volt helye a pártfegyelmet és a tudományos szocializmust megkérdőjelező militáns lázadóknak.

„Az első világháború előtti negyedszázadban Magyarországon a tömegpárttá vált szociáldemokrata párt a politikai élet perifériájára szorította az anarchista mozgalmakat. A kormányzati hatóságok is felismerték az anarchista csoportok összejöveteleinek vagy irodalmi megnyilvánulásainak veszélytelenségét és jelentéktelenségét, s nem tettek lépéséket ellenük” – szól a korszak radikális szocialista irányzatait elemző kutató összegzése. Ha mégoly jelentéktelen mértékben, de a mégiscsak létező magyarországi anarchista mozgalom az 1918–19-es forradalmak után mintha nyomtalanul eltűnt volna. A Tanácsköztársaság alatt még hírt adott magáról egy kicsiny, fővárosközpontú anarchista csoport, de sem a proletárdiktatúra, sem pedig az ellenforradalom nem kedvezett a libertárius szellemiség meggyökeresedésének.

A Horthy-korszak elején semmiféle anarchista szervezetről nem beszélhetünk, az újságok néhány köztörvényes bűncselekmény kapcsán vették elő az inkább piaci fogásnak, semmint politikai minősítésnek mondható „anarchista” jelzőt. Ennek megfelelően erőszakos akciókra, az egyes anarchisták kedvelt módszerének számító bombamerényletek elkövetésére sem került sor. (Ez utóbbit inkább a korszakban előretörő szélsőjobboldali, fajvédő szervezetek militánsai művelték, akik a 20-as évek elején mintegy fél tucat, több halálos áldozattal járó pokolgépes robbantást hajtottak végre Magyarországon.)

A fentiek alapján tehát teljes bizonyossággal állítható, hogy Sztaron Sándor tervéhez egyetlen hazai anarchista sejt sem szolgáltatott szervezeti vagy eszmei muníciót. Annál is inkább, mivel a detektíveknek az első pillanatban fogalmuk sem volt, hogy a merényletterv kiötlőit hol keressék, eleinte fel sem merült bennük, hogy az itthoni „államtagadók” környékén kellene puhatolózniuk. De külföldi anarchisták sem keveredhettek bele a merénylet előkészítésébe, mivel Sztaron, a saját bevallása szerint, az anarchizmusról kizárólag az ausztriai magyar kommunista emigráció tagjaitól szerzett tudomást. Róluk ugyanis – mint az osztrák marxista (szociáldemokrata és kommunista) pártok funkcionáriusairól – még akkor is nehéz feltételezni, hogy követendő példát láttak volna az anarchisták párt-, hatalom- és államnélküli ideáljában, ha tudjuk, hogy a korabeli radikális baloldali irányzatok számos ideológiai elemet adoptáltak egymástól. Ha kétségkívül volt is némi átjárás az 1920-as évek nyugat-európai munkásmozgalmának különböző forradalmi áramlatai között, a Sztaron-féle merénylők ideológiai attitűdjét – a rendelkezésre álló források elemzése szerint – nem éppen az anarchizmus és a marxizmus szimbiózisa jellemezte.

Többek közt ezért sem valószínű az, hogy Sztaron a társaitól bármiféle autentikus leírást kapott volna az anarchizmus életeszményéről. Mivel azonban a nemzetközi munkásszervezetek 1920-as Horthy-rendszer elleni bojkottja nem érte el a célját, és a várva várt világforradalom sem tört ki, társaival egyetemben – valószínűleg mindenféle szervezeti és felsőbb jóváhagyás nélkül – határozott a bűncselekmény végrehajtásáról. A Horthy Miklós elleni merényletterv éppen ezért nem széles körű nemzetközi „cselszövés” terméke volt, miként azt a rendőrség feltételezte. Az ötlet gazdája mindössze 2-3 ember lehetett, a végrehajtást pedig csak és kizárólag Sztaron Sándor vállalta magára. Ha a merénylőt meg is találták a detektívek, a gyilkos szervezet létét nem tudták igazolni. Ehhez még az Ausztriában végzett bizalmas nyomozás sem tudott elég bizonyítékot találni.

A puhatolózások és titkos házkutatások során beszerzett adatok csak azt tudták alátámasztani, amit Sztaron Sándor is elmondott. Egy-két hozzá hasonló elégedetlen társán és néhány magyarországi ismerősén kívül, akik közül az egy szem feljelentő kivételével nem vette komolyan senki a kissé egzaltált fiatalembert, sem a szociáldemokraták, sem a kommunisták, sem pedig az oktobrista emigráció tagjai – hogy csak a Horthy-rendszerrel élesen szemben álló politikai irányzatokat említsük, nem beszélve a Sztaron környezetében egyáltalán nem létező magyar és osztrák anarchistákról – nem tudtak a tervezett akcióról. Terve nem is kapcsolódott egyetlen párt, vagy szervezet programjához.

A tökéletes ürügy

„Anarchista eszközzel, Horthy Ő-főméltóságának meggyilkolásával fogunk zavart okozni – vall céljáról a merénylő kihallgatása alkalmával –, s ezzel a cselekedettel véltük megmozdítani tudni Magyarország munkásságát, vagy legalább is zavart fogunk tudni előidézni, s ezzel is gyöngíteni fogjuk a mai társadalmi rendet.” A cél tehát – a zsarnokölés morális indíttatásán túl – a magyarországi ellenforradalmi rendszer terrorista eszközzel történő destabilizálása volt. Ehhez a művelethez azonban semmiféle kikristályosodott eszme vagy szervezeti háttér nem kellett. A lényeg a radikális tett azonnali kivitelezése volt. Ez a fajta hozzáállás alapvetően más indíttatásból táplálkozott, mint a 19. század végének anarchista merényletei. Míg az utóbbiak végrehajtói azért fogtak fegyvert, mert elképzeléseik szerint az állam mindenkori vezetői hatalmukkal, puszta létezésükkel halálos bűnt követnek el „alattvalóik” ellen, addig Sztaronéknál a hatalom birtoklásának kérdése a kevés kiválasztott egyén létért való küzdelmének függvénye volt.

A Horthy elleni merénylet eltervezőinek célja nem az uralmi struktúrák végleges eltörlésére, csupán azok megváltoztatására irányult. E változás előidézése érdekében olyan szélsőséges cselekvési formát választottak, amelyet ők maguk az anarchizmussal azonosítottak, anélkül hogy az eszme bármilyen más lényegi elemét, társadalomszervező vízióját a magukévá tették volna. Ebben az értelemben a rendőrség felfogását más szempontból erősítették meg. A Sztaron-ügy során a detektívek előtt világossá vált, hogy az anarchizmus elmélete és gyakorlata Magyarországon is az állam- és kormányfők elleni merényletekkel ekvivalens jelenségeknek tekinthető. A libertárius áramlatok azonban már akkor sem voltak azonosak a terrorizmussal. A merénylet elkövetésének ideológiai inspirációja, a szociáldarwinista jellegű érvrendszer minden valószínűség szerint a Sztaron környezetében lévő kommunistáktól származott, akik – vagy azért, mert tévesen tényleg ezt gondolták az anarchizmusról, vagy azért, mert a marxista pártokat egy magányos merénylő tettével nem akarták kompromittálni – csak az individuális terror útját kívánták járni, az uralomnélküliség gondolatvilágának megvalósítása nem szerepelt a terveik között.

A magyar államvédelem egészében véve tisztában volt azzal, hogy a szociáldemokraták nem követnek el merényleteket, és azt is sejteni vélték – hisz ismerték Leninnek az egyéni terror módszerét elítélő okításait –, hogy a bolsevik típusú kommunista párt céljai elérése érdekében a politikai erőszak más formáit részesíti előnyben. Azt is feltételezték ugyanakkor, hogy a Karl Marxra hivatkozó munkáspártoknál oly fontos pártfegyelem különben sem teszi lehetővé az egyéni, kalandor akciók megvalósítását. Kézenfekvő volt tehát, hogy a merénylet előkészítőit ne a marxisták között keressék. Ennek ellenére az összeesküvés ódiuma végig rajtuk maradt. Ennek elsősorban az az oka, hogy a rendőrség irányítását ellátó kormányzati elit eleve a széles értelemben vett baloldalt (a polgári demokratáktól kezdve a radikális köztársaságpártiakon keresztül a szociáldemokratákig és kommunistákig bezáróan) tette felelőssé a háborús összeomlásért, a forradalmakért és Trianonért.

Bennük vélték felfedezni mindazon destruktív irányzatokat, amelyek a rezsim megdöntése érdekében erőszakos cselekedetekre vetemednének és akár még az ország külföldi ellenségeivel is szövetkeznének. A detektívek szemében ez a felfogás tökéletes igazolást nyert akkor, amikor a Horthy-rendszer legfőbb ellenségeként számon tartott Kommunisták Magyarországi Pártjának (KMP) illegális-konspiratív ténykedését igyekeztek felderíteni. Az 1919-es Kommün negatív tapasztalatai, a forradalmi terror igenlése, a doktriner internacionalizmus és nem utolsósorban a kiterjedt külföldi kapcsolatrendszert működtető, moszkvai központú Komintern szigorú felügyelete miatt a párt már önmagában állandó céltáblája volt a rendvédelemnek. De nemcsak az állambiztonság gondolkodott így a KMP-ről, hanem a magyar politikai közvélemény jó része is.

A „keresztény-nemzeti” közgondolkodás számára a kommunisták világforradalmi törekvései egyet jelentettek a Magyarország-ellenes külföldi ármánykodás és a nemzetközi zsidó-szabadkőműves összeesküvés megtestesítésével. Ez a szemléletmód könnyen rávetíthető volt a rendszert ellenző más, ugyancsak jelentős külföldi kapcsolatokkal rendelkező, úgymond „nemzetietlen” baloldali pártokra, mint például a szociáldemokratákra vagy a radikális demokratákra. Bár a 20-as évek közepének politikai rendőrsége már éles határvonalat húzott a szociáldemokrata és a kommunista munkásmozgalom közé, és a detektívek tudták azt is, hogy az anarchisták aktvitása az országban a nullával egyenértékű, az államvédelem – a kormányzati elvárásoknak megfelelően – mégis megpróbált minden baloldali irányzatot egy-egy büntetőüggyel kompromittálni. Az „anarchista merényletterv”, mint bármikor bevethető aduász, sokszor csak ürügyként szolgált az emigráns baloldal lejáratásához.

Varga Krisztián teljes írása, valamint a források a Betekintő 2014/1. számában olvashatók