Felemás magyar desztalinizáció
A magyar politikai vezetés két alkalommal – Sztálin halála után, illetve a Szovjetunió Kommunista Pártja 1961-ben megtartott XXII. kongresszusát követően – tett kísérletet arra, hogy a magyarországi koncepciós perek áldozatait rehabilitálja, illetve erkölcsi elégtételt szolgáltasson számukra, és felelősségre vonja a törvénysértések elkövetőit.
Gyakran elmaradt az "igazságtevés"
Sztálin halálát követően, 1954 és 1956 között – a tábor országait és magát a Szovjetuniót is megelőzően – Magyarországon már lezajlott egy felemás rehabilitációs folyamat, ez azonban lényegében csak a koncepciós perek kommunista elítéltjeire terjedt ki. Rajk László és mártírtársai 1956. október 6-ai temetésével a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) vezetése nemcsak jogilag, de politikailag is rehabilitálta Rajkot és társait. „De vajon csakugyan rendben van-e minden, vajon valóban befejeződött-e az igazságtevés?” E kérdéseket Kónya Lajos író tette fel néhány nappal a forradalom előtt az Irodalmi Újság hasábjain.
Nemcsak a munkások, parasztok, értelmiségiek, a „kisemberek” által is hiányolt rehabilitálására nem került sor, de számos kommunista esetében is elmaradt az „igazságtevés”. Többségüknek egészen a rendszerváltásig kellett várniuk a teljes rehabilitációra.
Az SZKP XX. kongresszusát követően, 1956 nyarán megkezdődött a politikai perekben kompromittált egykori államvédelmi tisztek elleni vizsgálat is, ez azonban a forradalom után nem folytatódott, illetve néhány személyre korlátozódott. Az MDP vezetése úgy vélte, az 1956. júliusi központi vezetőségi (KV) ülés lezárta a rehabilitáció akkor már közel három éve húzódó s a pártvezetés tekintélyének sokat ártó kényes kérdését. Azzal, hogy a KV-ülésen a fő felelőst, az MDP korábbi első titkárát, Rákosi Mátyást leváltották, Farkas Mihály egykori honvédelmi minisztert pedig kizárták a pártból, pontot tettek az ügyre.
A legfőbb ügyész 1956. július 31-ei országgyűlési beszámolója is ezt a folyamatot kívánta betetőzni. Nonn György elismerte: „Elvtársaink, akiket a törvénytelen perekben elítéltek, nem voltak árulók, kémek, kártevők”. A vizsgálatok nyomán a Legfelsőbb Bíróság összesen 149 elítélt ügyében hozott döntést, ebből 124 elítéltet minden vádpont alól felmentett, 15 esetben marasztaló ítéletet hozott, 10 személynél enyhébb büntetést szabott ki. Emellett mintegy 300 alaptalanul elítélt szabadult ki. A legfőbb ügyész kijelentette, hogy nem állnak meg az alaptalanul elítéltek ügyének felülvizsgálatánál, hanem valamennyi politikai elítélt ügyét felülvizsgálják.
Az 1956. júliusi KV-határozat után már nem volt tartható az a koncepció, miszerint a törvénysértésekben a fő szerepet az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) korábbi vezetője, Péter Gábor és bűntársai játszották. A KV által megválasztott új első titkár, Gerő Ernő az igazi felelősség kérdését azonban nem akarta nyíltan firtatni. A szovjet vezetésnek ígéretet tett, hogy nem lesz Farkas Mihály-per, a politikai értelemben fő felelős Rákosit pedig szovjetunióbeli „gyógykezelésre” küldte.
Később sem született megnyugtató döntés
A felelősségre vonások ismételten csak a politikai vezetés utasításait végrehajtó egykori államvédelmi beosztottakat érintették. Ügyüket az MDP Politikai Bizottsága (PB) 1956. augusztus 9-én tárgyalta. A testület úgy határozott, hogy azok ellen az államvédelmi tisztek ellen, akik mindenféle felső utasítás nélkül, a legdurvább módon megsértették a „szocialista törvényességet”, az ügyészség emeljen vádat. Mindennek azonban a nyilvánosság kizárásával kellett volna végbemennie, oly módon, hogy az „ne jelentse e kérdések újabb, széles körben való elterjedését”.
A politikai vezetés néhány tagját a PB döntése egyáltalán nem nyugtatta meg. Egri Gyula KV-titkár szerint már az is nehéz helyzetet teremtett, hogy az ÁVH-nak a törvénysértésekben felelős nem minden tagját akarják felelősségre vonni, hanem csak a fő felelősöket, ráadásul csak azokért a bűnökért, amelyeket a felülről jövő utasításokon kívül követtek el. Az volt a véleménye, hogy a két cselekmény egyrészt jogilag szét sem választható, másrészt ebben az esetben a bőrük mentése érdekében valamennyien a másikra kenik a felelősséget, s fölső utasításra hivatkoznak majd. Úgy vélte, hogy ez óhatatlanul fel fogja vetni a Farkas-ügy felülvizsgálatának szükségességét. Szerinte az sem lett volna megoldás, ha nem ítélnék el őket, mert tetteik előbb-utóbb úgyis kiderültek volna, s ez újabb alkalmat ad majd a pártvezetés elleni támadásra.
A pártvezetés még mindig attól félt – s ez irányú félelmeinek Hegedüs András miniszterelnök a budapesti szovjet nagykövettel, Jurij Andropovval beszélgetve hangot is adott –, hogy az egykori államvédelmi tisztek pere, még zárt tárgyalás esetén is, „nemkívánatos információk nyilvánosságra jutásával jár, tápot ad a provokációnak”. A határozat végrehajtására egyelőre nem is került sor, bár elhangzottak olyan vélemények, hogy ha felelősségre vonásuk elmarad, az sokak szemében úgy tüntetné fel a PB-t, mintha védelmükre kelne. Kádár János a Politikai Bizottság 1956. augusztus 31-ei ülésén élesen bírálta is az államvédelmi szerveket, különösen azért, mert még mindig állományban tartottak olyan személyeket, akik súlyosan kompromittálták magukat.
Végül közel egy hónap múlva, az MDP Politikai Bizottsága 1956. szeptember 28-i ülésén, Különfélék napirendi pont keretében nemcsak „az elmúlt évek során ártatlanul kivégzett elvtársak” temetésével kapcsolatos kérdéseket vitatta meg, de Hegedüs András szóbeli javaslatára a volt államvédelmi tisztek büntetőjogi felelősségével kapcsolatban is állást foglalt, s úgy határozott, hogy két hét múlva meghallgatja Nonn György legfőbb ügyész beszámolóját a volt államvédelmi beosztottak ügyével kapcsolatban.
Erre a PB október 5-ei, soron kívüli ülésén sor is került, amikor Nonn György szóban tájékoztatta a PB-tagokat a Belügyminisztérium Vizsgálati Főosztálya vezetőjének és a Legfőbb Ügyészség Különleges Ügyek Osztálya vezetőjének Péter Gábor és társai ügyében készített jelentéséről. Ugyanezen a napon letartóztatták Farkas Vladimírt, Faludi Ervint, Szendi Györgyöt, Szántó Györgyöt és Toldi Ferencet, az ÁVH egykori vizsgálótisztjeit, majd egy héttel később, október 12-én Farkas Mihályt is. Bírósági felelősségre vonásukra a forradalom után, 1957 tavaszán került sor.
Baráth Magdolna teljes cikke a Betekintő 2012/3. számában található
