Akik az isteneket a felhőkbe költöztették

A múlt héten történt megrázó események hatására a hegymászás az érdeklődés középpontjába került. A laikusok közül sokan talán most először gondolkodnak el azon, vajon mi késztetheti az embereket arra, hogy életüket kockára téve hódítsák meg újra és újra a világ legmagasabb csúcsait. A hegymászásra is igaz az, hogy ha történeti szempontból próbáljuk megérteni, talán közelebb kerülhetünk a válaszokhoz.

Az istenek lakhelyén

Az ősi civilizációk nagy részére igaz, hogy a kedvező természeti adottságokat és életfeltételeket inkább folyók mentén, völgyekben és síkságokon találták meg, mintsem a magashegységekben. Éppen ezért feltételezhetjük, hogy történelmünk nagy részében az sem volt jellemző, hogy az emberek önszántukból hegyet másszanak. Vadászat közben, egy-egy elszabadult háziállat keresésekor, netán az ellenség elől való meneküléskor természetesen sokan olyan magasságokba is eljutottak, ahová egyébként nem mentek volna. A hegymászástól eltántorító legnagyobb erő ekkoriban mégis a hitvilágban keresendő: az ismeretlen hegycsúcsokat a legtöbb mitológia szerint ugyanis istenek vagy démonok lakták.

A görög mitológiában az Olümposz (2918 méter), a mai Görögország legmagasabb hegysége az istenek, a közép-görögországi Parnasszosz (2457 méter) pedig a múzsák lakhelye volt. A Meru-hegy a hinduizmusban és buddhizmusban az Univerzum központját, az istenek lakhelyét jelentette. Bár ezen vallások képviselői a szent hegyet több valóságos csúccsal és vonulattal is azonosítják, legtöbben a „A föld anyaistennője”, a Csomolungma (8848 méter), valamint a Nanga Parbat (8125 méter) és a Kancsendzönga (8586 méter) csúcsát tisztelik benne.

Parnasszosz

A Biblia hegyei – talán azért is, mert az eddig felsoroltaknál jóval alacsonyabbak – nem az Isten lakhelyét jelentik, szakrális jelentőségük viszont megkérdőjelezhetetlen. Mind közül a Sion-hegy a legfontosabb: a Szentírás szerint ez volt Isten kiválasztott hegye, ezen épült meg Dávid király városa. A Sínai-hegyen (2285 méter) adta a Teremtő Mózesnek a Tízparancsolat kőtábláit, a mai Törökország területén lévő Ararát pedig (legmagasabb csúcsa 5165 méter) Noé bárkájának „kikötője” lett.

Az emberek a csúcsokra, az istenek az égbe költöznek

Felmerül a kérdés, hogy vajon mikor kezdtek el az emberek önszántukból hegyet mászni, mikor küzdötték le az istenektől és démonoktól való félelmüket, mikor győzedelmeskedhetett először a kíváncsiság?

A hegymászással kapcsolatos legrégebben fennmaradt leletünk maga Ötzi, a jégember. Az 5300 éve természetes körülmények között mumifikálódott holttestet 1991-ben találták meg az Alpokban. Bár nem ismerhetjük az indítékait, Ötzinek legalább 3210 méteres magasságba kellett felmásznia: ezen a magasságon találták meg ugyanis a tetemét egy gleccserbe fagyva.

Ötzi, a jégember

A következő bizonyítékok az ókorból származnak: közismert, hogy Hannibál, Karthágó hadvezére i. e. 218 őszén átvezette seregét az Alpokon. Az átkelést nehezen viselték a hegyvidékekhez és a hideg időjáráshoz nem akklimatizálódott katonák és a harci állatok: a 37 elefántból összesen kettő élte túl az utat, s a hadsereg is megtizedelődött.

A Krisztus utáni első feljegyzett hegymászás a római Hadrianus császár nevéhez fűződik, aki 121-ben állítólag azért mászta meg a 3350 méter magas vulkánt, a szicíliai Etnát, hogy onnan láthassa a napfelkeltét. Ez valószínűleg az első olyan feljegyzett csúcshódítás, amelynek az elsődleges célja maga az élmény volt.

A Távol-Kelet első dokumentált hegymászása 663-ban történt: ekkor hódította meg elsőként a Fujit (3776 méter) egy szerzetes. A csúcsot az ókortól kezdve szent helynek tartották, ezért a nők nem mászhatták meg a hegyet egészen a Meidzsi-korig, a 19. század végéig.

Hannibál

A mai Olasz- és Franciaország határában lévő 3538 méter magas Rocciamelonét 1358-ban Bonifacius Rotarius, egy teuton lovag érhette el először. A csúcshódításnak szakrális jelentősége volt: az olasz Alpok hegyére magával vitt egy fémből készült képet Szűz Máriáról, hálából azért, hogy túlélte a rabságot a Szentföldön a muszlimok ellen folytatott háborúban.

Francesco Petrarca, a neves humanista költő a fivérével és két szolgálójával 1336. április 26-án mászta meg a Mont Ventoux-csúcsot (1909 méter). Az eseményről az egyik barátjának levélben is beszámolt, majd élményeit később publikálta. Számos költeményében megjelenik a mászás élménye, például Daloskönyvének CXXIX. versében: “Gondolatok s hegyek közé visz Ámor; hiszen ha lábam járt ösvényre téved, békém komor békétlenségbe fordul (…). Hegycsúcsokon, vad rengetegbe bújva nyugszom meg kissé: mindegyik lakott hely halálos ellensége lett szememnek.”

A hegymászás mint sporttevékenység

A kalandvágynak és a tudományos érdeklődésnek köszönhetően a hegymászás egyre inkább túlnőtt a romantikus egyéni szárnypróbálgatásokon. Leonardo da Vinci a 4634 méter magas Monte Rosa hófödte tájaira már azért merészkedett fel, hogy tudományos kutatásokat végezzen, majd a 17. századi Svájcban elkezdték rendszeresen alkalmazni a jégcsákányt és a kötelet.

A Csomolungma

A 18. század hegymászás-történeti szempontból legjelentősebb állomása a Mont Blanc meghódítása volt. 1786. augusztus 8-án érte el Dr. Michel-Gabriel Paccard és Jacques Balmat a hegycsúcsot, s ezt a napot azóta is az alpinizmus születésnapjaként ünneplik. A 19. század eleje óta Európában már sportként tekintettek a tevékenységre. A század közepére terjedt el a brit mászóknak az a szokása, hogy rendszeresen Svájcba utazzanak, megvetve ezzel a svájci hegymászás hagyományának alapjait.

Ezek után kezdődött meg a világ legmagasabb csúcsainak a meghódítása: Kelet-Európa legnagyobbját, a Mount Elbrust (5642 méter) 1868-ban érték el, majd jöttek Afrika, Dél- és Észak-Európa csúcsai. Ázsia és egyben a világ legmagasabbja azonban 1953-ig váratott magára: 1921-től 32 éven át próbálták meghódítani a 8848 méter magas Mount Everestet. Végül 1953. május 29-én délelőtt 11:30-kor az új-zélandi Edmund Hillary és a nepáli serpa, Tendzing Norgaj érte el a csúcsot. A hegyről való visszatérésük után valóságos ünneplés-sorozat kezdődött Indiában és Nepálban. Tendzingre sokan Síva vagy Buddha reinkarnációjaként tekintettek, Hillaryt pedig II. Erzsébet brit királynő lovaggá ütötte.

Edmund Hillary és Tendzing Norgaj

Napjainkban a hegymászást már egyre szélesebb tömegek vallják szenvedélyüknek, ám a kivételes képességeket és erőnlétet megkívánó tevékenységhez kivételes szellemi és fizikai tulajdonságokkal rendelkező sportemberek kellenek. Miután a mászók a világ összes hegyét meghódították, a legjobbak új kihívásokat találtak és találnak folyamatosan: új útvonalakon próbálják megközelíteni a csúcsokat, és – a laikusoknak sokszor kissé érthetetlen módon – az esetleg „alacsonyabb”, de mászástechnikai szempontból nehezebb hegyeket hódítják meg újra és újra.

Magyarok a világ tetején

Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a Trianon előtti Magyarország bővelkedett a magashegységekben. A magyar hegymászás bölcsője kétségkívül a Tátra volt. A hegymászásról szóló legelső magyar emlékek a 16. századból származnak: egy kézirat szerint 1565-ben a késmárki várkapitány, Laszky Jeromos és felesége, Laszky Beáta indult társas kirándulásra a hegységbe. Az 1590-es években pedig a késmárki líceum rektoráról, Kunisch Ádámról maradt fenn, hogy rendszeresen vitte diákjait a Magas-Tátrába. A legelső ismert magyar hegymászó Fröhlich Dávid volt, szintén a késmárki latin iskola rektora, aki könyvében megírta, hogy diák korában, 1615-ben megmászta a Tátra legmagasabb csúcsát. Hogy ez alatt pontosan melyik csúcsot értette, azt sajnos nem tudjuk.

Míg a 18. század végén és a 19. század elején főként tudományos kutatások céljából keresték fel a Kárpátok magaslatait, a 19. század közepétől már turisztikai céllal látogatták a hegységeket a kalandorok, akiket a Tátrában a környékbeli falvak tanítói, vadászai kísértek útjaikra. Az 1873-as év mérföldkő a magyar hegymászás történetében: ekkor alakult meg a Magyarországi Kárpát-egyesület, hazánk első turistaegyesülete, egyben a világ hetedik jelentős alpinista egyesülete. A Kassa-Oderbergi vasút 1871-es megnyitásával ugyanis az ország távolabbi részein élők számára is elérhető közelségbe kerülhetett a Magas-Tátra, s az új egyesület tagjai tudományos kutatások, a természet szeretete, vagy a Kárpátok felfedezésének vágyától hajtva immár szervezetten is eljuthattak a hegységbe.

Trianon a számos veszteségen túl a magashegységek elvesztésével a magyar hegymászás történetében is törést okozott. A második világháború után kezdett el ismét igazán feléledni a tevékenység. Ekkoriban főleg az IBUSZ utazásai teremtettek lehetőséget arra, hogy a természetjárók felkereshessék a Magas-Tátrát. 1957-ben alakult meg a Magyar Természetjáró Szövetségen belül az Országos Hegymászó Bizottság. A csoport elkülönülésének az egyik okaként említik, hogy az egyesületi vezetők idegenkedtek a hegymászás „veszélyes” sportjától, a szükséges felszerelések beszerzése, a képzés és az utazások szervezése pedig sok nehézséget jelentett a szervezet számára. A megalakulástól kezdve azonban végre megindulhatott a szervezett magashegyi hegymászó táborozás is.

A 60-as, 70-es évektől egyre gyakrabban járhattak alpinistáink a baráti Szovjetunió területén fekvő hegységekbe. 1967-ben a Szovjet Alpin Szövetség meghívására három magyar indult, és fel is jutott a Pamír-hegység 7134 méter magas Lenin-csúcsára. Az első magyar Himalája-expedícióra 1983-ban került sor, majd 1985-ben Vörösné Zsohovszky Piroska személyében az első magyar nő is feljutott egy 7000 méter magasság feletti csúcsra.

Erőss Zsolt a Himalája tetején (2002)

A rendszerváltás után a szponzoráció új lehetőségeket jelentett a hegymászók számára. A „műfaj” kiforrása előtt azonban többször folyamodtak az alacsony költségvetésű, önállóan szervezett „akciós” mászáshoz is: erre jó példa Erőss Zsolt 1999-es Nanga Parbat-csúcshódítása, amelyhez anyagi források híján nem volt meg a csúcsengedély sem, ezért a hegymászónak az elképesztő eredményt évekig titkolnia kellett.

2002-ben oxigénpalack használatával szintén Erőss Zsolt jutott fel a magyarok közül elsőként a világ legmagasabb csúcsára, a Mount Everestre. A magyar oxigénpalack nélküli rekord Várkonyi Lászlóé, aki nagyjából 100 méterrel a csúcs alatt kényszerült visszafordulni.

Annak ellenére, hogy Magyarország földrajzi adottságai nem könnyítik meg hegymászóink helyzetét, a tehetséges mászóknak és a szponzorációnak köszönhetően a mai napig számos nemzetközi sikert tudhat maga mögött a magyar hegymászótársadalom. Több hegymászással foglalkozó szervezet alakult és él aktívan egymás mellett, és folyamatosan indulnak expedíciók a világ legmagasabb csúcsaira.

Forrás: Magyar Természetbarát Szövetség; Eseményhorizont (Edge 8000)