Adalékok a kommunizmus kutatás történeti problémájához

A kommunizmus kutatás levéltári nehézségei kapcsán szinte mindenkinek dokumentumok megsemmisülése és hiányosság, valamint a külföldi – szovjet dokumentumok – töredékes ismerete rémlik fel. A közép-európai közgondolkodás amúgy is hajlamos az összeesküvés-elméletek befogadására, ezért sokan valamilyen „mindentudó”, láthatatlan kéz manipulációjától rettegnek és ennek is tulajdonítják az iratanyag hiányát.

A szóbeli utasítások miatt nagy a forráshiány

Csakhogy valójában minden korszak kutatója forráshiányban szenved, legfeljebb más-más okból. De míg a – példa kedvéért – középkor kutatója számára a forráshiányt az egykorú dokumentumok természetesnek vélt megsemmisülése okozza, addig a modern korszak kutatója számára a látszólagos bőség ellenére egy másfajta hiány jelenléte nyomasztó.

Hiába találták fel az írógépet és készítettek nagyszámú másolatot egyes dokumentumokról, valójában a modern hírközlési eszközök lényegesen tágabb teret biztosítanak a szóbeli utasítások kiadására. És hogy Rákosi Mátyás, vagy Kádár János pontosan milyen utasításokat adott szóban, azt voltaképpen soha nem fogjuk megtudni.

A kérdés tehát voltaképpen nem az, hogy lesz-e forráshiány, hanem az, hogy be lehet-e tömni – és ha igen, hogyan – a réseket? Hogy ne teljesen elméleti síkon tapogatózzunk néhány példán keresztül próbáljuk meg bemutatni a forráshiányok és azok kitöltésének (talán) lehetséges okait, módját.

Egy félbemaradt eljárás 1947-ből

1947 őszén a Katona Politikai Osztály akciót indított Pfeiffer Zoltán, a Magyar Függetlenségi Párt vezetője ellen. A korabeli gyakorlatnak megfelelően a tervezett eljárást katonai terheltekkel is kiszélesítették, és bevonták az ügybe Almásy Pált is. Almásy a második világháború végén a Bajcsy-Zsilinszky Endre nevéhez kapcsolódó ellenállási mozgalom „lőszerbeszerzőjeként” működött, és – személyes képességein túl – ez alapozta meg 1945 utáni karrierjét. Az ellenállási mozgalomban személyes kapcsolatban állt Pálffy Györggyel, aki a háború utáni Katpol vezetőjeként híresült el. Azonban tekintettel arra, hogy Almásy a kisgazdapárt katonai ügyekért felelős vezetőinek egyikévé, míg Pálffy az MKP politikai irányvonalának kiszolgálójává vált, ellenségekké váltak.

A nyomozás megindításakor arra is gondosan ügyeltek, hogy a tervezett eljárást – 1947 őszén – a Magyar Testvéri Közösség ügyéből vezessék le. A Közösség katonai szárnyát az ÁVH(!) – többek között – Tóth Istvánhoz és Jaczkó Pálhoz kötötte. A vallomás szerint a kisgazdapárt „véderő bizottságának titkáraként” Jaczkó katonai kérdésekkel fordult Tóth-hoz: „Amiben tudtam, rendelkezésére állottam, de általában a honvédség akkori helyzetéről kért felvilágosításai terén elsősorban a Honvédelmi Minisztériumban szolgálatot teljesítőkhöz, [...] Almásyhoz küldtem.” Almásy személye tehát a Magyar Testvéri Közösség ügyével kapcsolatban merült fel, de végül ő kimaradt az eljárásból. Tekintettel arra, hogy a Jaczkó-féle bizottság politikai elgondolásait 1946 nyarán nem tudta keresztülvinni, a bizottságba bekerült Szilágyi Gábor vk. százados, a Közösség tagja. Almásyt nem, viszont Szilágyit letartóztatták, csakhogy a bíróság 1947 nyarán felmentette.

Azonban nem volt menekvés. Amikor a Pfeiffer Zoltán elleni eljárást 1947 novemberében elkezdték, azonnal őrizetbe vették a két katonát és megkezdték az ügy felépítését. A vallomásokra és a korábban keletkezett operatív anyagokra támaszkodva, bizonyíthatóan kínzásokra támaszkodva, kezdett összegyűlni a megfelelő nyomozati anyag. Ismerve a korabeli gyakorlatot az ügy lényegében befejezés előtt állt, amikor hirtelen fordulattal a Katona Politikai Osztály kihátrált az ügyből. Számunkra most nem elsősorban ennek az eljárásnak a politikai-politikatörténeti vonatkozásai érdekesek, hanem az a módszer, ahogyan ez a kihátrálás végbement.

Pfeiffer Zoltán az 1947 őszi politikai élet legkarakteresebb kommunista-ellenes vezetője volt, a készülő eljárásról legmagasabb szinten is tudtak, és az ügy bizonyos értelemben a Magyar Testvéri Közösség perének egyfajta folytatása is lehetett volna. A „hátra arcot” tehát dokumentálni kellett. Az iratok által ránk hagyott történet szerint a kihallgatást vezető Berkesi András egyszer csak „észrevette”, hogy az őrizetes „hazudik”. Ezután kihallgató-társához fordult, aki természetesen nem vett észre semmit. A bizonytalankodás miatt felettesükhöz, Kardoshoz fordultak tanácsért, aki viszont azonnal felhívta felsőbb vezetőjüket, Pálffy Györgyöt. Pálffy – aki meg sem lepődik a történteken – nem tétovázik, hanem rögtön Rajk Lászlóhoz fordul tanácsért – aki azt az utasítást adta, hogy „derítsék fel az igazságot”.

Az őrizetesekkel ezután visszavonták vallomásaikat, és új jegyzőkönyvek születtek, amelyek tagadták a korábbi jegyzőkönyvek és az ügynöki jelentések állításait. Ezután már könnyedén le tudták zárni a meg sem kezdett eljárást. Az, hogy Berkesinek egyszer csak feltűnt, hogy az őrizetes hazudik, meglehetősen bornírt magyarázat. Más korabeli eljárásokban sem okozott ez különösebb problémát, ha nem egészen az igazságnak megfelelő jegyzőkönyvek születtek. Sőt a nyomozók az 1953-tól kezdődő felülvizsgálatok során elismerik, hogy tudatosan vettek fel az „igazságtól eltérő” jegyzőkönyveket.

De akkor mi történt valójában? Iratanyaggal persze nem lehet alátámasztani, de a történeti környezetet ismerve a rendelkezésre álló források alapján is logikusan levezethető. Tekintettel arra, hogy Pfeiffer Zoltán elhagyta az országot, az eljárás okafogyottá vált. Csakhogy nem lehetett azt mondani, hogy „elnézést uraim, tévedésből vertük önöket félholtra”, ezért eljátszották az egész műsort. Berkesi Kardostól, Pálffytól – valószínűtlenebb, de lehetséges – hogy magától Rajktól olyan utasítást kapott, mely szerint az eljárásra immár nincs szükség, számolják azt fel. Ezután elkezdődik a színjáték a „hazug terhelttel” és a telefonálgatással. És végül a megnyugtató – és a politikailag elvárt – végkifejlettel: a nyomozás megszüntetésével.

Számunkra mindez azért fontos, mert Berkesi utasításának nincs és feltehetően nem is lesz nyoma, akárhogy is keressük. Azonban a történet mégis kibogozható, a források elemzése tehát átsegít minket az irat-hiányon.

Formális vagy informális

A másik példánk egy különösen érdekes átirat és a hozzá kapcsolódó levél. Rónai Sándor, aki 1950. május 9-től 1952. augusztus 14-ig az Elnöki Tanács Elnöke, majd a Magyar Országgyűlés elnöki pozícióját töltötte be, vegyes levelezésében több érdekes dokumentumot is találhatunk.

„Dögei et. megbízásából mellékelten beküldöm Dán Magdolna, Újfehértó feladó megjelöléssel hozzám beérkezett és a mezőgazdaság szocialista átszervezésével kapcsolatos reakciós levelet. Kérjük az ügy kivizsgálását.” – küldte el átiratát Rónai Sándor Balogh Béla ezredesnek az ÁVH-ra, 1951. augusztus 31-én. Hogy Dán Magdolna levelét valójában ki írta számunkra most érdektelen, mint ahogy az is, hogy milyen nyomozás követte a Dögei és Rónai leveleit. A lényeg az általunk tárgyalt összefüggésrendszerben sokkal inkább az, hogy Dögei, akinek formális állambiztonsági funkciója nincs, nem közvetlenül az ÁVH-hoz, hanem az általa – ezek szerint – jól ismert Rónaihoz fordul, és kéri arra, hogy intézkedjen. Rónainak szintén nincs semmilyen formális államvédelmi funkciója – nem „ügynök” – mégis haladéktalanul intézkedik.

Még fontosabb számunkra a dokumentumnak az a ténye, hogy Rónai nem Péter Gáborhoz, hanem Balogh Béla ezredeshez fordult. Azaz nem arról van szó, hogy a hivatali úton hozzá került információt hivatali úton továbbítja az illetékes szervhez, hanem annak munkatársához fordul. De szintén Rónai országgyűlési elnöki levelezésében található az a dokumentum, amelyben a szakszervezetek vezetője, Kossa István tájékoztatja az Elnöki Tanács elnökét arról, hogy egy üzemben szabotázs folyik és kéri, hogy tájékoztassa az ÁVH-t, valamint kérje az ügy kivizsgálását. Akár meglepő is lehet, hogy Kossa eljárása azonos Dögeiével. Egyikük sem közvetlenül az ÁVH-hoz továbbítja információit, hanem Rónaihoz. Rónai ezek szerint informálisan része egy olyan „hálózatnak”, amely információt szállít, de mégsem lehet formálisan ügynöknek tekinteni.

A Rónai levelezésben található dokumentumok apró ügyek. A levelek következményeiről egyelőre nincs tudomásunk, de – bár könnyen elképzelhető, hogy a vonatkozó dokumentumok még lappangó eljárásokban tűnnek fel bizonyítékként – nem fogják átírni a politikatörténetet. Legfeljebb adalékként szolgálhat Rónai Sándor politikai életrajzához.

A fentebb már említett Almásy-féle ügyben a nyomozás iránya világos, a politikus célszemély azonosítása közel egyértelmű, és ha hozzátesszük azt, hogy magáról Almásy tábornokról mikor és milyen típusú, irányultságú jegyzőkönyvek és korábbi iratanyag keletkezett, az is érthető, hogy őt legkésőbb 1946-tól ellenségként tartották számon. Az ügy politikai forrása és célja tehát világos. Már csak azt kell kutatni, hogyan működött a gépezet.

Az azonban már nem evidencia, hogy az Elnöki Tanács Elnökének miért ad Dögei elvtárs megbízást arra, hogy az ÁVH egyik vezető tisztje – és nem is parancsnoka – irányába üzenjen. Ismételjük, Rónai nem Péter Gábornak, hanem egy ezredesnek küldi az anyagot. És ez a két levél megmaradt. De milyen más esetekben és honnan érkezhetett még anyag Rónaihoz. Kossától dokumentálható egy eset. És a lehetséges többi? És Rónaitól még hány esetben érkezett „tájékoztatás” az ÁVH-ra? Ahogy a példában szereplő Almásy-ügynél világossá vált, hogy egy informális csatornán érkezhetett olyan jelzés a nyomozóknak, hogy a megkezdett eljárást fel kell számolni, Rónai esetében is ilyen informális kapcsolatrendszer nyomát láthatjuk?

De – és itt érünk el az egyik legfontosabb következtetésünkhöz – felmerül a kérdés, hogy Dögei és Kossa honnan és hogyan jutott az információhoz? Dögei hallgat erről, Kossa pedig a „szakszervezeti vonalról” – állítja. De formálisan a szakszervezeti struktúra nem számít állambiztonsági ügynökhálózatnak. De a példánkban szereplő egyetlen levél már bizonyítja, hogy alkalom adtán mégiscsak jelentettek olyasmit a szakszervezet funkcionáriusai, amely egészen a csúcsig jutott és ott történt az „átkötés” az ÁVH felé. De a szakszervezeti funkcionárius, aki talán túlzott buzgalmában, talán kommunista meggyőződéséből, vagy bármely más – akár magánérdekből – megfogalmazta irományát, talán nem is volt tisztában azzal, milyen lavinát indíthat el.

Ugyanez a helyzet a Dögei-féle levéllel. Dögei funkciójából nem következik, hogy ilyen levelekkel foglalkozzon. A szakapparátus kaphatta az említett „lakossági levelet”, amely egyébként lehet hamisítvány is. Dögei Imre tudta mi a feladata, de valamilyen oknál fogva mégsem önállóan lépett, hanem Rónain keresztül.

Egyrészt ahogy az Almásy-ügyben, úgy itt is felsejlik valamilyen informális hálózat képe. Persze teljesen nyilvánvaló, hogy semmilyen államapparátus nem nélkülöz ilyen belső struktúrát, de normális – értsd demokratikus – körülmények között ezek nem is okoznak megoldhatatlan zavart. Nem, mert az egyik informális rendszert könnyedén kiolthatja egy másik működése. Másrészt az a helyzet, amikor az egyik-másik informális struktúra túlzottan maga alá akarja gyűrni a rendszert, előbb-utóbb olyan ellenállásba ütközik, amely már szinte automatikusan felszámolásához vezet. De ebből a szempontból a kommunista hatalomgyakorlás – ha nem is olyan monolitikus, mint azt sokan képzelik – mégis más.

Az államvédelmi hatóság, különösen 1950-es önállósulásától kezdve egyszerre viselte magán a hírszerző/elhárító szervek strukturális sajátságait és a nyílt nyomozati szervek jogosultságait. Ha hozzátesszük ehhez, hogy a szerv az ügyészségek és a bíróságok mellett önálló börtönfelügyelettel is rendelkezett, akkor könnyen magunk elé képzelhetjük a túlhatalom valódi arcát. Másrészt viszont a Rónaihoz beérkező levelek alapján az is egyértelmű, hogy számos esetben az ügynökhálózat helyett más forrásból érkeztek jelzések az ÁVH-hoz. Itt tehát tetten érhetjük, hogy a szakszervezeti, vagy a szakapparátus is alkalmi hálózatként működött, ugyanakkor hozzá kell tennünk, hogy más hasonlóan felépített struktúrák is szolgáltathattak ilyen adatokat.

Viták a kommunista értelmezés körül

Történeti szempontból tehát – bár mindkét példánkban szembesültünk azzal, hogy iratokra támaszkodva nem rekonstruálhatók teljesen az események – valójában kielégítő eredményre lehetett jutni. Esetleges újabb források bevonása tovább árnyalja a képet, és felülbírálhatja vagy megerősítheti a példákban szereplő következtetéseket. De akkor mégis mi okozza azt, hogy újra és újra fellángolnak a viták a kommunista múlt értelmezése körül? Az iratok hiánya – bár sokszor napirendre kerül – nem lehet magyarázat.

A kommunizmus egészének értelmezése okoz elsősorban problémát. Az a klasszikus gondolkodás ugyanis, amely a történelemben az állam, illetve a nemzeti (ön)megvalósítást/ -megvalósulást próbálja kontinuumként újrateremteni, a kommunizmus egészével nem tud mit kezdeni. Elsősorban azért nem, mert az egész rendszerben egyfajta kisiklást lát. Joggal teszi ezt, hiszen a magyar társadalom többször is tanúságot tett arról, hogy nem kíván ilyen típusú diktatúrában élni.

Ez a gondolkodás inkább „tetteseket”, illetve a külföldi – szovjet – példákat és utasításokat szeretné dokumentálni. Azokat a jelzéseket és tényeket, amelyek inkább a mi saját felelősségünkről, vagy a magyar politikumból származó okokról adnának számot, igyekszik tudomást sem venni. Ha nem így tenne, sérülne saját történelem-képe.

Másrészt viszont azok, akik a társadalmi progresszió kontinuitásával próbálják magyarázni a történelem egészét, és ebben a kontextusban egy sikeres modernizációs stratégiát látnak a közép-európai kommunizmusokban, szintén számos olyan ténnyel találkoznak, amely az elméletet nem támasztja alá. Gondolunk itt elsősorban arra a nyilvánvaló tényre, hogy az erőszakszervek meghatározó elemévé váltak a politikai – és adott pillanatban a gazdasági(!) – rendszernek. Márpedig semmilyen erőszakot nem legitimálhat egy mégoly gyönyörű eszme sem. Milyen progresszió az, amely kitelepít, agyonver, koncepciós pert kreál?

További problémát jelent, hogy a szocialista Magyarország szervei által keletkeztetett iratok alapján elsősorban a párt, illetve az (kommunista) állam történetét tudjuk megírni, de semmiképpen sem egy nemzet történetét, határozottan kiemelve, hogy politikatörténeti és nem a modern értelemben vett társadalom-történeti gondolkodásról beszélünk.

Emlékezetpolitika

A problémát tovább bonyolítja, hogy a történelemről szóló beszédmód átalakult. A történelemtudományt persze bizonyos átpolitizáltság a kezdetektől jellemezte, de egészen addig, amíg a társadalmakat nem terhelték túl ideológiai törések, nagyjából egy irányba ható gondolkodások jellemezték.

Ugyanakkor a második világháború óta eltelt időben a kollektív emlékezet felett egyre ádázabb küzdelem bontakozott ki, és egyre tudatosabban alkalmazták a történelmet politikai diskurzusok elfedésére, vagy helyettesítésére. Kollégámtól – Pócza Kálmántól – átvéve a fogalmat létrejött az emlékezetpolitika. És ez, létrejöttének pillanatában már kikerült a szűken vett történettudomány területéről és átkerült a nyilvánosság körébe, hiszen az ilyen típusú viták immár a nyilvánosság előtt és nem szakmai közönség körében zajlanak.

Pócza Kálmán azonban arra is rámutat, hogy „A nyilvánosság működésmódja nem teszi lehetővé komplikált strukturális magyarázatok népszerűvé válását, mert azok nehézkességük és differenciáltságuk miatt csak nehezen hatolnak át a nyilvánosság szűrőjén.” És ezzel elérkeztünk a probléma – egyik – gyökeréhez.

A kommunizmus kutatása során – mint azt példánkkal is érzékeltetni szándékoztunk – történeti vizsgálatok során a problémák oroszlánrésze megválaszolható, és a létező rések kitölthetők. Ugyanakkor viszont részben a morális kérdésfelvetés, részben politikai kérdés-felvetések bonyolítják a témát. Morális kérdésfelvetéseknek természetesen helye van a történeti diskurzusban, de ezek megválaszolása nem iratanyag problémája. Sokkal inkább a kérdés-, illetve a válasz megfogalmazójának pozíciójától függ.

A politika által dominált politikai diskurzus ugyanakkor szintén kívül esik a történettudomány keretein. Ezek a diskurzusok számos esetben öltenek történeti köntöst, de valójában – hasonlóan a morális diskurzushoz – a szereplők politikai pozíciójáról árulkodnak, semmint történeti szakmai pozíciójukról. Mindezeket összefoglalva: amennyiben a szigorú szakmai kérdésfelvetések mentén haladunk, akkor a problémák jórésze megválaszolható, és ha akadnak is szakmai viták, ezek megmaradhatnak valódi tudományos vitáknak, és a levéltári anyagok hiányosságai voltaképpen befolyásolják, de nem teszik lehetetlenné a múlt megismerését.