2020. különszám: Egészségünk története
ITT támogathatsz bennünket

Rejtőző fondok – kései tanúságtételek

2012. december 29. 11:04 Nóvé Béla

Történészként, dokumentumfilmesként magam főként a múlt századi magyar személyes emlékanyag – néhány külhoni levéltárat is megjárt – kutatója vagyok. Mondhatni, az utolsó „szabadúszók” egyike, intézményi háttér nélkül, ám aki sokfelé ágazó kutatásaival már számos alkalmi társulásban kipróbálta magát. Mint ilyen, hadd osszam meg értő hallgatóimmal munkáim jó húsz éves tereptapasztalatát, szakmai, módszertani – és nem utolsóként: kutatás-etikai dilemmáit.


A magyar emigrációtörténet hazai és külföldi forrásai

Mondandóm lényegét három kérdésbe sűríthetem:

1) Miként lehetne a 20. századi magyar emigrációtörténet hazai és külföldi levéltári forrásairól minél teljesebb áttekintést nyerni?
2) Hogyan támogathatja egymást a hagyományos könyvtári, levéltári és az „oral history” jellegű kutatómunka?
3) Miféle kihívások előtt áll a hungarica-kutatás megújítása és intézményes integrációja?

Lássuk ezeket részletesen is!

Jó húsz év múltán csak most látni igazán, milyen éles korszakhatárt jelent az iratkutatásokban egyrészt az 1989-90-es rendszerváltás, másrészt a nagyjából ekkor kezdődő információs forradalom: a számítógépes levelezés, az online adatbázisok s a mobiltelefon-használat rohamos térhódítása, melyek a levéltárak hagyományos gyűjtőkörét és funkcióit gyökeresen újragondolni kényszerítik. Az eredendően konzervatív és állagőrző levéltáros szakma s a hazai közgyűjtemény-hálózat, úgy tűnik, azóta sem győz e kettős kihívásnak megfelelni, nem csak létszám-, technika- és kapacitáshiánya miatt, ám legalább annyira a kellő politikai akarat és az anyagiak híján. Miközben lázasan pótolni kellett az előző korszak sokféle szakmai restanciáját és irathiányait, a jövő is megannyi új feladat elé állít: a digitalizálástól a hálózati együttműködésen át a korszerű intézményközi integrációig.

Ha lehet, ennél is nehezebb a nyugati magyarság sokfelé elszórt, az itthoni kutatók által „színről” sokáig nem, legfeljebb hírből ismert magán- és intézményi gyűjteményeinek 1990 utáni sorsa. Utólag aligha jóvátehető, hogy a tudományos igényű magyar emigrációkutatás – néhány fontos kivételt leszámítva – sokféle politikai, személyes és szakmai okból csaknem egy fél évszázadon át elsikkadt, s a rendszerváltásra jó két nemzedéknyi hátrányba került. Az emigráns irathagyatékok egy része ugyan azóta „hazatért”– kivált a neves íróké, művészeké, tudósoké és politikusoké –, ám ezek csak részben feldolgozva és sokfelé elszórva (MOL, MTA, OSZK, PIM, Ráday Gyűjtemény, 20. Század Intézet, stb.) ma sem kellőképp kutathatók. (Elég csak a legismertebbekre: a Márai, Koestler, Faludy vagy Szabó Zoltán irathagyatékokra utalni – mindegyik másutt van és más-más kondíciókkal kutatható, publikálható! Ez utóbbiak szakmai és morális dilemmáira alább még külön kitérek Kenedi János és Czigány Magda egy 2003-as sokban tanulságos nyílt levélváltását idézve.)

Ám az említetteknél még mostohább sors vár ama sok ezerre tehető család- és helytörténeti gyűjteményre, egyház-, iskola- és sajtótörténeti kollekcióra, melyeket a nagyvilág számos pontján jobbára lelkes amatőrök gyűjtöttek, gondoztak évtizedeken át – s amelyek napjainkban sorra gazdátlanná válnak a közösség-szervezésben s a hagyományőrzésben aktív ’56-os emigráns-nemzedék eltűnésével. (Tanulságos látlelet e rohamos emlékezet- és identitásvesztésről a Papp Z. Attila és társai által publikált „Beszédből világ. Elemzések, adatok amerikai magyarokról” című dokumentumkötet, amely a Külügyi Intézet gondozásában 2008-ban jelent meg!)

Ma már komolyabb csoportszociológiai kutatásokra is inkább csak az ’56-os fiatalkorú emigránsok körében lehet vállalkozni a siker reményében. (Ld. Lénárt András kutatásait az ausztriai magyar gimnazisták – vagy az enyéimet a provence-i magyar légiós veteránok körében – ez utóbbiakra alább még kitérek.) Ugyanakkor, sajnálatos, hogy némely alig kutatott, már-már periférikus zárványként túlélő állagokban (így az ’56-os Intézet Oral History Archívumában vagy az OSZK Kézirat- és Videotárában) több száz, a rendszerváltás évadján hazatért magyar emigráns jelentős forrásértékű emlékezése, interjúja, fénykép- és levelezés-gyűjteménye vár még ma is felfedezésre.

Kárpát-medencei perspektívából nem könnyű áttekinteni az 1945 utáni külföldi archívumok magyar érdekű forrásait sem – bár ezek módszeres feltárásáért és közvetítéséért néhány hazai kutatóhely: így az 1956-os Intézet, a Nyílt Társadalom Archívum vagy a Balassi Intézet sokat tett az elmúlt két évtizedben. Mégis, egy sor fontos nyugati tárhely vagy annak magyar érdekű gyűjteménye ma sem ismert a hazai kutatók előtt (így a hidegháború jórészt máig jogfolytonos s emiatt zárolt katonai, hírszerző, kémelhárító és propaganda-szerveié!), miközben aggasztó híreket hallani jelentős forrásértékű állományok eltűnéséről, részbeni vagy teljes megsemmisüléséről. (Például a New York-i International Rescue Committee 124 fondból álló ’56-os magyar dokumentációjának köddé válásáról vagy az Osztrák Vöröskereszt személykereső aktáinak egy beázás miatti teljes pusztulásáról).

Csak az 1956-os menekült-dráma korszakos epizódját kutatva – a korabeli sajtóhírek kritikátlan átvétele helyett! – legkevesebb tucatnyi nyugati és világszervezet eredeti archív anyagát kellene módszeresen átforgatni, köztük a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága és nemzeti tagszervezetei, az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága és Menekült Alapja, a Kormányközi Európai Migrációs Bizottság magyar érdekű iratait épp úgy, mint az egykor kulcsszerepet vállalt olyan jelentős segélyszervezetekét, amilyen az Ungarischer Flüchtlingshilfdienst, a Caritas, a HIAS vagy a Save the Children Fund volt.

Mi hát a megoldás, adódik a kérdés, egy a mainál teljesebb állagfelmérés és hatékonyabb forrásmentés érdekében? Nos, aligha lehet más, mint az itthoni és külföldi kutatóhelyek rendszeres informácó- és iratcseréje, az érintett archívumok szorosabb nemzetközi együttműködése, és mindezek átgondolt, nemzeti szintű koordinációja – miként arra még referátumom végén néhány gyakorlati ajánlást is teszek a hungarica-kutatás megújítását és intézményi integrációját szorgalmazva.

Támogasd a Múlt-kor szerkesztőségét!

Miért támogassam a Múlt-kort?

2020. ősz: Hiúságunk története
Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 18% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.
7 960 ft 6 490 Ft
Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 50% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.
20 000 ft 9 990 Ft

Játsszon!

Miről híresült el I. Miklós pápa?

Történelmi adattárak

Mi történt a szülinapomon?

Adja meg e-mail címét, és hetente megküldjük Önnek a Múlt-kor legjobb írásait!

Olvasta már?
Bezár