Rejtőző fondok – kései tanúságtételek

Történészként, dokumentumfilmesként magam főként a múlt századi magyar személyes emlékanyag – néhány külhoni levéltárat is megjárt – kutatója vagyok. Mondhatni, az utolsó „szabadúszók” egyike, intézményi háttér nélkül, ám aki sokfelé ágazó kutatásaival már számos alkalmi társulásban kipróbálta magát. Mint ilyen, hadd osszam meg értő hallgatóimmal munkáim jó húsz éves tereptapasztalatát, szakmai, módszertani – és nem utolsóként: kutatás-etikai dilemmáit.

A magyar emigrációtörténet hazai és külföldi forrásai

Mondandóm lényegét három kérdésbe sűríthetem:

1) Miként lehetne a 20. századi magyar emigrációtörténet hazai és külföldi levéltári forrásairól minél teljesebb áttekintést nyerni?
2) Hogyan támogathatja egymást a hagyományos könyvtári, levéltári és az „oral history” jellegű kutatómunka?
3) Miféle kihívások előtt áll a hungarica-kutatás megújítása és intézményes integrációja?

Lássuk ezeket részletesen is!

Jó húsz év múltán csak most látni igazán, milyen éles korszakhatárt jelent az iratkutatásokban egyrészt az 1989-90-es rendszerváltás, másrészt a nagyjából ekkor kezdődő információs forradalom: a számítógépes levelezés, az online adatbázisok s a mobiltelefon-használat rohamos térhódítása, melyek a levéltárak hagyományos gyűjtőkörét és funkcióit gyökeresen újragondolni kényszerítik. Az eredendően konzervatív és állagőrző levéltáros szakma s a hazai közgyűjtemény-hálózat, úgy tűnik, azóta sem győz e kettős kihívásnak megfelelni, nem csak létszám-, technika- és kapacitáshiánya miatt, ám legalább annyira a kellő politikai akarat és az anyagiak híján. Miközben lázasan pótolni kellett az előző korszak sokféle szakmai restanciáját és irathiányait, a jövő is megannyi új feladat elé állít: a digitalizálástól a hálózati együttműködésen át a korszerű intézményközi integrációig.

Ha lehet, ennél is nehezebb a nyugati magyarság sokfelé elszórt, az itthoni kutatók által „színről” sokáig nem, legfeljebb hírből ismert magán- és intézményi gyűjteményeinek 1990 utáni sorsa. Utólag aligha jóvátehető, hogy a tudományos igényű magyar emigrációkutatás – néhány fontos kivételt leszámítva – sokféle politikai, személyes és szakmai okból csaknem egy fél évszázadon át elsikkadt, s a rendszerváltásra jó két nemzedéknyi hátrányba került. Az emigráns irathagyatékok egy része ugyan azóta „hazatért”– kivált a neves íróké, művészeké, tudósoké és politikusoké –, ám ezek csak részben feldolgozva és sokfelé elszórva (MOL, MTA, OSZK, PIM, Ráday Gyűjtemény, 20. Század Intézet, stb.) ma sem kellőképp kutathatók. (Elég csak a legismertebbekre: a Márai, Koestler, Faludy vagy Szabó Zoltán irathagyatékokra utalni – mindegyik másutt van és más-más kondíciókkal kutatható, publikálható! Ez utóbbiak szakmai és morális dilemmáira alább még külön kitérek Kenedi János és Czigány Magda egy 2003-as sokban tanulságos nyílt levélváltását idézve.)

Ám az említetteknél még mostohább sors vár ama sok ezerre tehető család- és helytörténeti gyűjteményre, egyház-, iskola- és sajtótörténeti kollekcióra, melyeket a nagyvilág számos pontján jobbára lelkes amatőrök gyűjtöttek, gondoztak évtizedeken át – s amelyek napjainkban sorra gazdátlanná válnak a közösség-szervezésben s a hagyományőrzésben aktív ’56-os emigráns-nemzedék eltűnésével. (Tanulságos látlelet e rohamos emlékezet- és identitásvesztésről a Papp Z. Attila és társai által publikált „Beszédből világ. Elemzések, adatok amerikai magyarokról” című dokumentumkötet, amely a Külügyi Intézet gondozásában 2008-ban jelent meg!)

Ma már komolyabb csoportszociológiai kutatásokra is inkább csak az ’56-os fiatalkorú emigránsok körében lehet vállalkozni a siker reményében. (Ld. Lénárt András kutatásait az ausztriai magyar gimnazisták – vagy az enyéimet a provence-i magyar légiós veteránok körében – ez utóbbiakra alább még kitérek.) Ugyanakkor, sajnálatos, hogy némely alig kutatott, már-már periférikus zárványként túlélő állagokban (így az ’56-os Intézet Oral History Archívumában vagy az OSZK Kézirat- és Videotárában) több száz, a rendszerváltás évadján hazatért magyar emigráns jelentős forrásértékű emlékezése, interjúja, fénykép- és levelezés-gyűjteménye vár még ma is felfedezésre.

Kárpát-medencei perspektívából nem könnyű áttekinteni az 1945 utáni külföldi archívumok magyar érdekű forrásait sem – bár ezek módszeres feltárásáért és közvetítéséért néhány hazai kutatóhely: így az 1956-os Intézet, a Nyílt Társadalom Archívum vagy a Balassi Intézet sokat tett az elmúlt két évtizedben. Mégis, egy sor fontos nyugati tárhely vagy annak magyar érdekű gyűjteménye ma sem ismert a hazai kutatók előtt (így a hidegháború jórészt máig jogfolytonos s emiatt zárolt katonai, hírszerző, kémelhárító és propaganda-szerveié!), miközben aggasztó híreket hallani jelentős forrásértékű állományok eltűnéséről, részbeni vagy teljes megsemmisüléséről. (Például a New York-i International Rescue Committee 124 fondból álló ’56-os magyar dokumentációjának köddé válásáról vagy az Osztrák Vöröskereszt személykereső aktáinak egy beázás miatti teljes pusztulásáról).

Csak az 1956-os menekült-dráma korszakos epizódját kutatva – a korabeli sajtóhírek kritikátlan átvétele helyett! – legkevesebb tucatnyi nyugati és világszervezet eredeti archív anyagát kellene módszeresen átforgatni, köztük a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága és nemzeti tagszervezetei, az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága és Menekült Alapja, a Kormányközi Európai Migrációs Bizottság magyar érdekű iratait épp úgy, mint az egykor kulcsszerepet vállalt olyan jelentős segélyszervezetekét, amilyen az Ungarischer Flüchtlingshilfdienst, a Caritas, a HIAS vagy a Save the Children Fund volt.

Mi hát a megoldás, adódik a kérdés, egy a mainál teljesebb állagfelmérés és hatékonyabb forrásmentés érdekében? Nos, aligha lehet más, mint az itthoni és külföldi kutatóhelyek rendszeres informácó- és iratcseréje, az érintett archívumok szorosabb nemzetközi együttműködése, és mindezek átgondolt, nemzeti szintű koordinációja – miként arra még referátumom végén néhány gyakorlati ajánlást is teszek a hungarica-kutatás megújítását és intézményi integrációját szorgalmazva.

Iratkutatás és „oral history” emlékgyűjtés

A kutatói praxis – s egyben a forráskritika – örök dilemmája, hogy a hagyományos „papíralapú”: könyvtári, levéltári kutatómunkát mennyiben egészíthetik ki a kortársak „oral history” jellegű tanúságtételei. Fontos hangsúlyozni: kétirányú, eleven kölcsönhatás ez, melynek nem ritkán a véletlenek különös összjátéka is sajátos irányt szab. Van úgy, hogy egy-egy elejtett kortársi utalás, rejtély vagy legenda ösztönöz több éves levéltári kutatásra, melynek eredménye – szerencsés esetben – akár egy önálló életrajzi monográfia, izgalmas csoport-tabló avagy hiánypótló intézménytörténet is lehet.

Máskor éppen a levéltári, könyvtári források nyugtalanító hiányai vagy ellentmondásai indítanak a még szóra bírható kortárs tanúk felkutatására. Végül akad olyan már-már mesébe illő fordulat is, mikor egy-egy váratlanul feltűnő, eladdig ismeretlen koronatanú, olykor sok évtizedes hallgatását föladva, nem csak az emlékeit kész megosztani a kutatóval, hanem a régóta hiába keresett forrásokhoz is hozzásegíti. Íme, hat „példázatos” eset – mindegyik egy-egy sajátos szakmai, módszertani elvet, gyakorlati problémát emel ki:

A személyes irathagyatékok szakmai, etikai dilemmái

2003 tavaszán az Élet és Irodalom hasábjain Kenedi János a jórészt általa rendezett, Franciaországból hazahozott és katalogizált Szabó Zoltán kézirat-hagyatékból (OSZK-PIM) több levelet adott közre, mire Czigány Magda, a londoni Imperial College könyvtárának volt főigazgatója nyílt levélben élesen tette szóvá a „hazatért” magyar emigráns-hagyatékok archiválásának általa vélt szakmai és etikai visszásságait, sürgetve, hogy a magyar közgyűjtemények és kurátorok tegyék magukévá az ez ügyben jóval szigorúbb, személyiségvédő „európai” normákat. (Időzárlat, szerzői jogok, eseti örökösi közlés-hozzájárulások, a szenzitív napló-, levelezés- és memoáranyag szűrése, mely ilyenformán elejét veszi, hogy bármi jó hírét, személyiségi jogait sértő irat a szerzőről, örököseiről vagy a hagyaték adományozójáról megjelenjék, etc.)

Czigány Magda, a Londoni Egyetem diákjairól vezetett személyi kartonok és akták 70 éves zárolását hozta fel példának – amivel Kenedi János a kutatói szabadságot s a publikáció közérdekét szegezte ellenérvként szembe – melyek, belegondolva valóban nem kisebb súllyal esnek a latba a szülőhazájuktól politikai kényszerből elszakadt, évtizedekig agyonhallgatott és közlés-tilalommal sújtott írók, így Márai, Faludy, Koestler, Szabó Zoltán és mások esetében. (A vita személyi hátterére és részleteire ehelyütt nincs módom kitérni, csupán e szakmai polémia megfontolandó érveit kívántam kiemelni.)

Életút-kutatás – határok nélkül…

A múlt századi magyar életút-kutatások gyakran – emigráció nélkül is! – messze a mai határokon túlra vezetnek. Jól példázzák ezt a mára méltatlanul feledett Pásint Ödön miniszterelnökségi osztályfőnök (1900-1950) elszórt iratai, kinek rejtélyekben gazdag, tragikus pályaképét jó fél tucat itthoni, külföldi irattár átfésülésével és további háttér-interjúk sorával sikerült vagy három éves kutatással feltárnom. Aki az Országos levéltár két háború közötti fondjegyzékét böngészte, talán már felfigyelt e ritka névre, s netán még azt is tudja, hogy a Miniszterelnökségi Iratok K764 számú fondjának különgyűjteményét még 1942-44-ben ő hagyta hátra: Bethlen személyi titkára, a „nemzetiségpolitikai osztály” egykori munkatársa, az Erdélyi Külön Szolgálat irányítója.

Azt viszont aligha tudja, amit a kortársak közül is csak néhány benfentes rebesgetett: hogy Pásint nem csak Bethlen személyi titkára és talán legbizalmibb embere volt, ám sokak szerint egyúttal negyedik – sorrendben első – fia is, úgymond, „egy mezőségi unitárius papnétól született szerelemgyereke”; még kevésbé azt, hogy utóbb az ÁVH sorozatos zaklatásai miatt alig 50 évesen miért kellett öngyilkosságba menekülnie. Megvallom, kezdetben engem is e két nagy kérdőjel izgatott leginkább: a születése és halála legendák övezte rejtélye.

Ezért is forgattam át minden fellelhető memoárt az OSZK anyagaitól a kolozsvári Jakabffy Alapítvány kézirattáráig, kutattam végig a MOL, az ÁBTL, a Ráday Gyűjtemény, a Nagy Ignác utcai és az Erdélyi Unitárius Püspöki Levéltár találat-esélyes iratait, a „bostoni hittestvérek” segélyadományainak levelezését, ástam elő Pásint tucatnyi ifjúkori cikkét és párizsi, strasburgi tudósítását, József főhercegtől nyert francia ösztöndíjas útjának beszámolóját, gyűjtöttem családi iratokat, faggattam londoni, pesti, kolozsvári és sepsiszentgyörgyi, olykor 80-90 év fölötti rokonokat. Mondhatni: témámat „túlkutattam” kissé és messzire sodort e kalandos pályakép-rekonstrukció. Mégsem bánom, hiszen az eredmény: egy kivételes jellemű „hivatásos kisebbségmentő” immáron sok felől dokumentált életútja, hátterében a trianoni menekült-ifjúság egész tragikus sorsrepertoárjával – miként azt reményeim szerint a Kriterionnál az idén megjelenő Pásint-életrajzom is tanúsítja.

Nemzetközi cserék és duplum-adományok

Avagy a „szamizdat” és a „tamizdat” máig rejtett összefüggései

Némelyek talán még emlékezhetnek: 2004 tavaszán, Magyarország uniós csatlakozásakor, a budai Millenáris Központban nagyszabású nemzetközi szamizdat kiállítást és ankét-sorozatot rendezett a Brémai Egyetem Kelet-európai Kutatóközpontja és az Európai Kulturális Alapítvány – mely kiállítás magyar anyagának kurátora és angol nyelvű katalógusának szerkesztője voltam. Az anyaggyűjtés és előkészítés során, mint a Széchényi Könyvtár volt munkatársának alkalmam nyílt – gondosan rám zárt páncélajtók mögött, egy ablaktalan pince-raktárban – átnézni az OSZK szamizdat-gyűjteményét, majd összehasonlításul, egy rövid tanulmányút erejéig a brémai kutatóközpont magyar anyagát is felmérhettem a klimatizált, pára-szabályozott és patika-tisztáságú archívumban, hol a lábzacskó s a fehér glasszékesztyű minden látogatónak kötelező.

Az eredmény felért egy „kultúrsokkal” – be kellett látnom: az általam ismertek közül a brémai magyar szamizdat-gyűjtemény a legteljesebb s a legjobban rendszerezett. Hogy miért? Nem csupán azért mert a brémaiak az egykori szovjet blokk egészére kiterjedő módszeres gyűjtését lelkes és értő tudósok Wolfgang Eichwede professzorral az élen már jó 40 évvel korábban elkezdték (gyakran maguk csempészvén át a „vasfüggönyön” a cenzúramentes, tiltott irodalom legbecsesebb példányait), hanem, mert volt rá igényük, fáradságuk és persze némi „állománygyarapító keretük”, hogy azt az évek során új beszerzésekkel, adományokkal és duplumok cseréjével minél teljesebbé tegyék.

Ezzel szemben a magyar nemzeti bibliotéka szamizdat anyaga továbbra is az OSZK eldugott raktári polcain porosodik, némely kiadványból tucatnyi fölöspéldánnyal, másokból – így több szamizdatos lap folyamából – jelentős hiányokkal. Holott csak némi figyelem és hozzáértés kellene ahhoz, hogy jó harminc év múltán végre kutatható és teljes gyűjtemény jöjjön létre az alig 300 könyvcímet és 2 tucatnyi időszaki lapot magában foglaló hazai szamizdat-corpusról (ami nagyságrendekkel szerényebb a szovjet-orosznál, lengyelnél, de még a csehszlováknál is!), melyről – s ez újabb alaphiány! – máig sem készült kritikai igényű forrásjegyzék, annotált szakbibliográfia.

Tudtommal az OSZK egykori „zárolt anyagán” kívül eredeti szamizdat példányok elszórtan csak az ÁBTL-ben, az OSÁ-ban és magángyűjtőknél akadnak, és mára az antikvár-forgalomból is nagyobb részt rég „kirongyolódtak” a szabad sajtó e jobb sorsra méltó relikviái. Hogy mi köze ennek az emigrációkutatáshoz? Aki a Szabad Európát egykor hallgatta, vagy alkalma volt fellapozni a müncheni Új Látóhatárt, a párizsi Irodalmi Újságot és a Magyar Füzetek sorozatát, az lépten-nyomon reflexiókat és utánközléseket találhatott bennük – ami a „szamizdat–tamizdat” máig sem eléggé feltárt „együttlélegzését” és szoros kölcsönhatását is jónéhány izgalmas adalékkal példázza.

Vöröskeresztes rejtélyek: Budapest, Bécs, Bern és Genf „bűvös négyszögében”

Már hónapok óta szorgosan kutattam az Arany János utcai Soros-Archívumban az ’56-os magyar menekültválság sajtóját s a Szabad Európa bizalmas háttérjelentéseit, mikor egy véradó kampány láttán rádöbbentem: a Magyar Vöröskereszt központja éppen itt van átellenben, az utca túlfelén – nosza, lépjünk át, hátha meglephetnek ott is néhány régről maradt irattal, információval.

Hamar kiderült: az előbbi naív feltevés volt, az utóbbiból viszont fölös bőséggel kaptam, ha nem is pontos útbaigazítást, jó fél évszázad múltán erősen folklorizálódott legendákat. Mint a személykereső szolgálat segítőkész, bár archív irataik sorsát illetően annál tanácstalanabb munkatársaitól megtudtam, a Magyar Vöröskereszt személykereső szolgálatának valahány kartonját és levelezését egy belügyi különítmény 1962-ben – ekkor még évente 5-7000 új megkereséssel! – teherautó platóra hányta és ismeretlen helyre elszállítota.

A pótolhatatlan adatbank, amely nagy számban ’56-os kiskorúak és szétszakadt családok iratait is tartalmazta, nyilván további nyomozásokhoz és ügynökbeszervezésekhez kellett a már komótosan „konszolidálódni” készülő rendőrállamnak. Ha mindehhez hozzá vesszük, hogy a Magyar Vöröskereszt Baross utcai irattára az 1950-es évek végén egyszer már csőtörés miatt nagyobb részt elúszott s hogy hasonló iratpusztulás végzett 1976-ban az Osztrák Vöröskereszt személykereső szolgálatának bécsi aktáival is – úgy aligha csodálkozhat bárki a „bőséges adathiányon”.

Szerencsére valakinek támadt egy mentőötlete: ha valaki, „Magdi néni” biztos tudni fogja, hová is tűntek az MVK személykereső aktái! A 84 éves, párizsi születésű és Franciaországban nevelkedett Bodorkos Józsefné, Magdi néni még 1954 nyarán került – alighanem egyetlen pártonkívüliként és nem belügyesként – a Magyar Vöröskereszt külügyi osztályára, majd utóbb, 1985 őszi nyugdíjazásáig, a személykereső szolgálat vezetője lett. Bár az ’56-os iratok rejtélyes eltünését, állítólagos „leselejtezésüket”, ő is csak megerősíteni tudta, ám a vele készült több órás interjúban annál több beavató adalékot fedett fel a „disszidensek” és „visszidensek” tömeges megkereséséről, az állandó belügyi kontrollról és főként a fiatalkorúakkal kapcsolatos ügyintézésről, ami a Vöröskereszt ekkor még egyetlen nyugati nyelvet bíró munkatársaként sok éven át az ő reszortja volt. (Jellemző adalék, hogy a francia, svájci és más nyugati követségeken a vízumügyeket intézve, egy civil ruhás rendőr kifelé jövet rendre feltartóztatta, az azok részleteiről faggatva.)

Egy másik izgalmas felfedezésem már a Svájci Vöröskereszt berni archívumáig vezetett. „Tippadóm”, Dr. Pataky Tibor Sámuel (Saint-Gallen) 1956 őszén a Nap-hegyi Arany János Intézet harmadéves növendéke, maga is „teliárva”-ként szökött ki 16 évesen Nyugatra (apja: Pataky Tibor a két háború közötti kisebbségi ügyek államtitkára, anyja Petróczy Alice, ünnepelt színésznő volt Erdélyben), majd 1957 tavaszán egy svájci gimnáziumi tanár-család Glarusban befogadta. A törekvő és tehetséges ifjú jórészt önerőből kivételesen sikeres életutat járt be, hat nyelvet elsajátítva és két diplomát szerezve, pályáját utóbb a Svájci Tesztilgyáros Szövetség elnökeként végezte.

Emlékeit, kérésemre, jó húsz oldalon át lejegyezte, majd nemrég ő volt az, aki a berni vöröskeresztes archívumban felfedezte 580 egykori sorstársa – valamennyi 56-os fiatalkorú menekült volt! – máig féltve őrzött örökbefogadási dokumentációját. Ezek részleteiről, a Svájci Vöröskeresztnek adott diszkréciós ígéret miatt ez idő szerint még nem szólhatok, ám az egyedülálló forrásanyag anonimizálása és értékelése már folyik, és hasonló kutatási igénnyel fordultam a Menekültügyi Főbiztosság genfi archívumához is.

„A forradalom árvái”

Az 56-os menekült kamaszok sorsa

Itt csak röviden szólhatok egy átfogóan máig nem kutatott újabb témáról: arról, hogy mi lett az ’56-ban Nyugatra szökött sok ezernyi kis- és nagykamasz sorsa, akik utóbb 4 kontinens 36 országában találtak új családra, otthonra. A magyar menekültek, és főként a fuiatalkorúak sorsa, ’56 után még sok évig a hidegháborús propaganda elsőszámú ügye és ürügye maradt – kivált a legitimitását és „megtartó erejét” ezzel is bizonygatni akaró kádári vezetés számára. Nem csoda, hisz a „szökevény” kamaszokból, újabb kutatások szerint, akár egy vidéki magyar város lakossága is kitelnék.

A felnőtt kísérő nélkül távozott, 10-17 éves menekültek száma eltérő becslésekkel 19 és 24 ezer közé tehető, bár körükben a hazatérők aránya – átlag minden harmadik – is magasabb volt, mint a teljes emigráns népességben. Hová tüntek, mi lett velük – ezt kutatom már jó két éve, s erről kívánok számot adni készülő könyvemben „A forradalom árvái” címmel. (Itt jegyzem meg, hogy e témáról eddigi kutatásaim nyomán a BBC History Magazin idei első 3 számában már megjelent egy cikksorozatom, s a Cambridge Scholars Publisher egy angol nyelvű antológiájában is kiadásra vár egy hosszabb tanulmányom.)

Esetükben nem csak az egyéni életutak elképesztő változatossága izgalmas, hanem egy ma még talán rekonstruálható emigráns nemzedéki tabló esélyei is, hiszen sorsmintáik egy sor markáns csoportba rendezhetők. Elég csak a már említett közel kétezer ausztriai magyar középiskolásra, a szintén legalább 3-4 ezerre tehető örökbefogadottra (Ausztria, Svájc, NSZK, Olaszország, stb), a közép-angliai bányákba került, majd a Brit Bányász-szövetség ösztöndíjaival százával továbbképzett egykori magyar bányásztanoncokra, a mintegy 500 kamaszként emigrált, majd utóbb a Francia Idegenlégióba állt önkéntesre, vagy éppen amerikai katonává lett nemzedéktársaik ennél is népesebb, 3-4 ezer fős kontingensére (az előbbieket rövid úton az algériai, az utóbbiakat a vietnámi háborúba vetették be).

S akkor még nem szóltam a különféle állami és egyházi intézetekbe elhelyezett több ezer magyar kamasz lány sorsáról, a népes ausztrál kirajzásról, vagy épp az izraeli kibucok fiatalkorú utánpótlásáról! Ha a szerteágazó iratanyag és az „oral history” emlékgyűjtés lehetővé teszi, e máig nem kutatott sokféle alcsoportot szeretném minél teljesebb dokumentációval önálló rétegszociológiai elemzéssel bemutatni.

Magyar légiós-kutatások Provence-ban

Végül hadd szóljak röviden legfrissebb légiós-kutatásaimról, melyek szintén nem kevés szakmai, módszertani tanulsággal szolgálnak. Az ÁBTL-ben és a Francia Idegenlégió Aubagne-i archívumában az 500 kamaszként emigrált, majd légiósnak állt magyar önkéntesek eddig több mint a felét, szám szerint 257 személyt sikerült azonosítanom. Legalább ilyen értékes „találat”, hogy az elmúlt egy év során szoros kapcsolatba kerültem vagy két tucat Provence-i magyar légiós veteránnal – 70 fölött járnak mind –, akiknek máig összetartó bajtársi körét idén nyáron már harmadszor kerestük fel, fényképeket, dokumentumokat gyűjtve, interjúzva és részletes életrajzi kérdőíveket kitöltetve – mi több, tavaly ősz óta egy egész estés dokumentumfilmet is forgatva emlékeikről „Patria nostra” címmel. (Eddig 22 órányi anyagot vettünk fel velük a Dunatáj stábjával Franciaországban és itthon, hazalátogatásaikat is rögzítve – ennek 25 perces demo-anyaga az interneten is megtekinthető.

Aligha kell hangsúlyoznom, hogy e különleges kutatási „célcsoport” esetében mily nehéz szakmai próbák elé állít a bizalom megnyerése és fenntartása, a diszkréció és az adatközlők anonimitás-igénye – kiváltképp akkor, mikor a kutató a csoportos „emlékezet-munkát” minél inkább a nyilvánosság felé igyekszik terelni. (Másfelől persze, a veteránok elemi közlésvágya gyakran nem remélt segítséget jelent, hisz 56 éve szülőhazájuktól messzire sodródva sokuknak nem vagy alig volt módja eddig, hogy kamasz és ifjúkori élményeit anyanyelvén másokkal is megossza.) Az ezernyi kínálkozó adalék közül elég csak egyetlen példát idézni: Dr. Sz. Tibor nyugalmazott törzs-zászlós esetét, aki 29 éven át szolgált, s utóbb a Montpelier-i Egyetemen hadtörténésszé képezve magát, az 1980-as években a Légió központi archívumának és múzeumának vezetője lett.

A provence-i magyar bajtársi körnek ma is ő a „lelke-motorja”, szervezőként és szakmai konzulensként már eddig is igen sokat segített, számos ajtót megnyitva előttünk – ám loyalitása ma is erősen köti a Légióhoz, s némely iratokba, melyekhez hivatalos úton nem lehet hozzáférni, maga is csak informálisan enged betekintést, így az ’56 utáni magyar légiós kontingens pótolhatatlan forrásértékű bizalmas egykori statisztikáiba. Egyfelől tehát a kutatás alanya készséggel vállalja az informális adat-, sőt iratpótlást – ám cserében részleges vagy esetenként teljes anonimitást kér! („Nem tőlem tudod”, „nem tőlem kaptad”, stb.) Vajon miként lehet e kényes alku szakmai, etikai dilemmáit feloldani? Hiszen név- és forráslelőhely nélkül egy mégoly fontos történeti adalék sem lehet bizonyíték – másfelől az adatközlő bizalma kötelez, s gyakran valóban méltánylandó személyes okai vannak, hogy incognitóját megőrízze.

A hungarica-kutatás megújítása és intézményi integrációja

Az elhúzódó gazdasági – és immár permanens kultúra-finanszírozási – válság egyelőre nem igen enged nagyralátó terveket szőni a jövőről. A Balassi Intézet a magyar érdekű külföldi kutatásokra (melyek sorában emigrációtörténeti csak elvétve akad!) idén is mindössze két tucat rövid, zömmel 2 havi ösztöndíjat tudott finanszírozni, nem egész 20 millió Ft összértékben – köztük a magam Aubagne-i terepkutatásait a Francia Idegenlégió Központi Archívumában, ahol magyar kutató korábban nem járt még –, és ugyancsak meglepne, ha az egyéb itthoni, külföldi forrásból támogatott hungarica-kutatók száma a Balassi-ösztöndíjasokét jócskán felülmúlná.

Mégis: „a remény hal meg utoljára” – gondoljunk már most a válságot követő időkre! Amint azt a balti kis népek: észtek, lettek, litvánok teszik sorra gründolva saját emigráns gyűjteményeiket – vagy épp a lengyelek, akik Gdynia közel száz éves dokkjait serényen átépítve és modern könnyűszerkezetekkel megtoldva már javában építik nagyszabású emigrációtörténeti emlékhelyüket, ami, ha két-három év múlva elkészül, egyszerre szolgál majd korszerű, 21. századi múzeumként, levéltárként, szakkönyvtárként és konferencia-központként. Addig is, amíg példájukat követhetjük, nem árt már most hozzá látnunk néhány megvalósítható részfeladathoz. Íme, az emigrációs hungarica-kutatás általam legsürgetőbbnek vélt feladat-listája:

1) Mindenek előtt fel kellene mérni a hazai gyűjtemények és különgyűjtemények (MOL, BFL, AL, OSZK, PIM, ÁBTL, 1956-os Intézet, OSA, etc.) emigráció-történeti érdekű iratállományát, azokról korszerű annotált jegyzékeket, témakatalógusokat készítve. Ez utóbbiakat érdemes lenne önálló kiadványként vagy külön honlapon is közzé tenni. A program annál sikeresebb lehet, minél szélesebb intézményi összefogással valósul meg, bár a részeredményeket sem szabad lebecsülni. (Jelenleg például – ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni – még az emigráns írói hagyatékok is több tucat, olykor alig ismert vagy használt tárhelyen vannak elszórva, nem csupán a MOL, az OSZK vagy az MTA kézirattárában, a PIM-ben, az OSÁ-ban vagy a 20. Század Történeti Intézetében, hanem számos megyei és városi levéltárban is.) Az emigrációkutatás itthoni tárhelyeinek koordinációját a Levéltáros Szövetség, a MOL, az OSZK, a Balassi Intézet avagy kellő szakmai háttérrel bármely nagyobb közgyűjtemény elláthatná.

2) Létre kellene hozni az emigráció-kutatók és a hazai tudományos műhelyek által külföldön gyűjtött hungarica-forrásanyagok eredeti vagy másolati tárhelyeit – lehetőleg interneten is hozzáférhető, nyilvános katalógusokkal, állagjegyzékekkel. Efféle közcélú forrásgyűjtés kicsiben már most is folyik, így a Balassi Intézet külföldi ösztöndíjasait szerződésben kötelezi arra, hogy kutatásaik iratmásolatait, legalább digitális formában, az Intézetben letétbe helyezzék, tételes jegyzéket mellékelve a külföldi archívum(ok) kutatott és találati fondjairól. (’56-os fiatalkorú emigráns-kutatásaim forrásanyagait: számos interjút, kérdőívet, archív fotót, filmet, stc. hosszú távra magam is egy itthoni közgyűjteményben szeretném letétbe helyezni, bár egyelőre még nem látom, hol lenne a legjobb helyük.)

3) Folyamatosan figyelni kellene az időzárlat alól felszabaduló magyar érdekű külföldi forrásanyagokat is (pl. Vatikán, orosz és amerikai levéltárak, keleti és nyugati fegyveres erők és titkos-szolgálatok anyagai), ezek friss híreit a szaksajtóban és más fórumokon rendszeresen közreadva. Ugyanígy követni és folyamatosan publikálni kellene a már hazatért személyes irathagyatékok és más külföldről származó, magyar érdekű iratok hozzáférhetővé válását. (Elkészült iratrendezések, annotációk, kutathatóvá minősített anyagok.) Várható, hogy az elkövetkező években az „oral history” gyűjteményekben is több száz személyes forrásanyag: életút-interjú, önéletrajz és emlékezés időleges zárolása fog lejárni. (Így a 30-40 évre titkosítottak, vagy a halál után kutathatóaké.) Érdemes már most ezekről jegyzéket készíteni a lejárat dátumát feltüntetve, amint azt egyes nyugati archívumok már ma is teszik, online hozzáférésű állomány-listákkal segítve a kutatók tájékozódását, közép- vagy hosszú távra készülő munkaterveit.

4) Rejtőző fondok – kései tanúságtételek. Végül, minél több fiatal történész, levéltáros kollégát arra kellene ösztönözni például újabb pályázatok, PhD-programok vagy eseti megbízások révén, hogy egy-egy kiváltképp fontos történeti forrásanyag eltűnésének vagy jelentős irathiányainak járjanak itthon és külföldön utána (pl.: vöröskeresztes, diplomáciai és kém-rezidentúra iratok, stb.), s készítsenek interjúkat egy-egy idős koronatanúval, aki az iratok sorsáról megbízható adalékokkal szolgálhat.