A megtorlás iratai

Mióta létezik az 1956-os forradalom és szabadságharcnak történeti (vagy magát annak mutató) irodalma, azóta alig készült olyan munka, amely ne támaszkodna a forradalomra következő megtorlás pereinek irataira, következésképpen ismereteink jelentős része a periratokon nyugszik.

Történeti források?

Nincs is semmi rendkívüli abban, hogy a Kádár-kor hivatalos történészei az „ellenforradalmárok” „ellenforradalmi bűncselekményeit” feltáró büntetőeljárásokból írták meg az ellenforradalom történetét, annál különösebb azonban, hogy ezek az iratok a rendszerváltozás után is megőrizték kivételezett helyüket: azokat a forradalom legfőbb forrásainak tekintjük, és akként használjuk.

Egyaránt annak tekinti két amúgy meglehetősen különböző történész, M. Kiss Sándor és Gyáni Gábor. M. Kiss Sándor szerint: „A forradalom történetének leggazdagabb forrásanyagát kétségtelenül a belügyi és igazságügyi szervek által képzett iratok: kihallgatási jegyzőkönyvek, rendőrségi és ügynökjelentések, a nyomozó szervek által készített összeállítások és a bírósági iratok képezik.” Gyáni Gábor: „A megtorlás során, a megtorlás eredményeként, vagyis a felelősségre vonás során keletkezett dokumentumok alkotják ötvenhat történeti elbeszélésének az egyik legfontosabb forrásanyagát: mindenekelőtt a peranyagok, illetve a rendőrségi kihallgatási jegyzőkönyvek.”

Velük szöges ellentétben Kenedi János már 1996-ban a priori hamisnak tekintette mindazt, amit a jegyzőkönyvek tartalmaznak, és csak azt tartja 1956-ra vonatkozó történelmi forrásként használható szövegnek, amit más, a periratokon kívüli, azoktól független dokumentumok igazolnak. Bibó István jegyzőkönyveinek kötetbe rendezésekor csak azokat közölte, amelyek Bibó nyilvánosság elé szánt megnyilatkozásaival kapcsolatosak, vagyis a jegyzőkönyvekben fennmaradt állításai, történetei más, hiteles forrásokkal összevethetőek és igazolhatóak voltak. Szerinte a periratoknak önmagukban nincs forrásértékük, legföljebb arra alkalmasak, hogy megerősítsék más, megbízható dokumentumokból nyert ismereteinket.

Szerinte le kell mondani a periratok ötvenhat forrásaként való használatáról minden olyan esetben, amikor nincs lehetőség más forrásokkal összevetve igazolni a bennük foglalt állításokat. Elviekben egyetértek Kenedivel: a periratokban, de legalábbis azok egy, egyelőre meghatározhatatlan hányadában nem az ötvenhatban történtek elbeszélései találhatók, hanem olyan konfabulációk, amelyek lehetővé tették a perbe fogottak elítélését. A továbbiakban ezeket ötvenhetes történeteknek nevezem, függetlenül attól, hogy a büntetőeljárást 1957-ben vagy később folytatták le.

Azonban Kenedi következtetését követve le kellene mondanunk ötvenhat mindazon területeinek kutatásáról, amelyekről nem rendelkezünk más típusú, hiteles forrásokkal. A periratok kizárásával vajmi keveset tudnánk például a munkástanácsok megalakulásáról és működésük korai szakaszáról, és szinte semmit a tömegakciókról, elsősorban a fegyveres harcról. Mert – ellentétben olyan fegyveres küzdelmekkel, háborúkkal, amelyek viszonylag nagy számú egykorú iratot, a történész számára primér forrást hagytak ránk – az ötvenhatos tömegakciókról, az ötvenhatos szabadságharcról csak alig elvétve készültek (netán maradtak fenn vagy sikerült eddig feltárni) egykorú, hiteles forrásnak tekinthető iratot.

Rá kell fanyalodni a periratokra

Vannak nyomai, hogy a fegyveres testületek (a rendőrség, a határőrség, a honvédség és az államvédelem) a forradalom idején is igyekeztek tájékozódni, illetve feletteseiket tájékoztatni, de eddig – tudtommal – ezek a jelentések nem kerültek elő – az 1996–1997-ben kiadott rendőrségi napi jelentéseket kivéve, de a rendőrség átmeneti ziláltsága (helyenként szétesése) miatt abból is éppen a legfontosabb napok hiányzanak. Amennyiben tehát többet akarunk tudni az ötvenhatos fegyveres küzdelemről, mint amennyi olyan primér forrásokból, mint a mentők esetnaplóiból vagy a tűzoltóság jelentéseiből megtudható, a kutatónak rá kell fanyalodnia a periratokra.

A periratok ötvenhat forrásaként használatában rejlő buktatókra elsőként Eörsi László Köztársaság tér, 1956 című könyvéről írt bírálatomban próbáltam felhívni a figyelmet, jelezve, hogy nem elegendő a nézőpontot megváltoztatva forradalomnak nevezni az ellenforradalmat, retrográd erők harcának az elvhű kommunista küzdelmet stb., hanem széleskörű és mélyreható vizsgálatnak kell alávetni minden információt, amelyet a periratok (és a még későbbi visszaemlékezések) kínálnak.

Mostani előadásomban egy konkrét ügyön keresztül szeretnék rávilágítani arra, miként próbálom a periratokban fennmaradt történetekről megállapítani, hogy azok ötvenhetes kompilációk, vagy az ötvenhatban történtek elbeszélésére tett kísérletek; illetve megfogalmazni azokat a metodológiai és szakmai kérdéseket, amelyek felmerülnek a periratok tudományos, szakszerű használata során.

Az 1958 szeptemberében kivégzett Toracz Sándor ötvenhatos történetét különböző szerzők a lényeget tekintve azonosan írták le – kizárólag az ellene (és társai ellen) folyt per iratai alapján, ugyanis Toracznak a neve sem fordul elő a megtorlás többi eljárásában (eltekintve egy 1966-os, abszurdba hajló pertől, ám érdemi információ ott sincs róla). Az 1956-os Intézet 1996-ban készült Kézikönyve, Kiss Réka és M. Kiss Sándor Tóth Ilonáról írt könyve, valamint Eörsi Lászlónak a VII. kerületi felkelőcsoportokról szóló munkája szerint Toracz Sándor november 4-e után egy, a szovjet csapatokkal fegyveres harcot vívó csoportot vezetett; november 7-én tűz alá vették a Bethlen mozit, amiről azt feltételezték, hogy ott ávósok bújtak meg; illetve őrizetbe vettek többeket, akiket azzal gyanúsítottak, hogy ávósok.

Ez utóbbihoz kapcsolódva M. Kiss Sándorék nem zárják ki, Eörsi pedig határozottan állítja, hogy ők fogták el Kollár Istvánt, akinek meggyilkolása vádjával Tóth Ilonát és két társát halálra ítélték. Úgy tűnik tehát, hogy a bíróság megalapozottan látta igazoltnak Toracz-cal szemben a népi demokratikus államrend elleni szervezkedés vezetése, valamint a gyilkosság kísérlete miatt emelt vádakat. Az előbbivel vádolták azokat, akik valamilyen, akár alkalmi csoportot vagy szervezetet vezettek, utóbbival azokat, akik részt vettek a fegyveres harcban, de nem sikerült elégségesen bizonyítani, hogy a harcban embert is öltek.

Az iratokból kibomló történetet elégségesen igazolni látszik a történelmi kontextus: amit a november 4-e utáni napokról, szorosabban a Budapest VII. kerületi fegyveres ellenállásról, valamint a megtorlásról jelenleg tudunk (vagy tudni vélünk). Toraczot halálra ítélték, és kivégezték, tehát nyilván fontos szerepe volt ötvenhatban. Tudjuk, hogy a VII. kerületben, a Keleti pályaudvar környékén, ahol Toracz saját és mások vallomásai szerint volt abban az időben, valóban komoly harcok folytak; egy szovjet jelentés szerint veszteségük harminc fő volt, vagyis az általuk elismert teljes ötvenhatos emberveszteségnek közel öt százaléka. És igazolni látszik az a rengeteg tanúvallomás – köztük számos érdektelennek tűnő tanú vallomása –, amit a percsinálók előállítottak, és a periratokban ránk hagyományoztak.

Toraczot azonban egy harmadik vádpontban is bűnösnek találta a katonai bíróság: társadalmi tulajdon sérelmére ismételten és bűnszövetkezetben elkövetett lopás bűntettében, emiatt indítottak ellene eljárást 1957 kora tavaszán. A vádpont ötvenhat ismeretében nem meglepő, hiszen a fegyveres harchoz fegyvert és lőszert kellett szerezni, amit 1956-ban Magyarországon csak a társadalminak mondott tulajdon sérelmére lehetett megtenni; a fegyvereseknek a harchoz szükséges ruházatra és élelemre volt szükségük, amit, tekintve hogy a novemberi harcok idején nem érkeztek vidékről élelmiszer-szállítmányok, és nem nyitottak ki a boltok, nyilván nem kaphattak, és nem vásárolhattak meg. A periratokból azonban kiderül, hogy ezúttal némiképpen másról van szó. Toraczot és társait azzal vádolták, hogy feltörték és kirabolták a szállásuk közelében lévő Élelmiszer-kiszerelő Vállalat raktárait; onnan teherautókon szállásukra vitték az élelmet, amit részint kiosztottak, nagyrészt kiárusítottak a lakosságnak.

Ezt Toraczék sose tagadták, arról részletes vallomásokat tettek, amelyek egybevágtak érdektelennek tekinthető tanúk vallomásaival. Az ő történetük szerint, amikor tapasztalták, hogy az embereknek nincs ennivalójuk, és megtudták, hogy a közelben egy élelmiszer-raktár van, ahol nagy mennyiségű, részint romlandó árut tárolnak, a vállalat igazgatójának engedélyével felnyitották a raktárakat, majd a vállalat vezetőinek (igazgató, főkönyvelő stb.) jelenlétében és ellenőrzésük mellett, az áru egy részét elszállították, és kiárusították a lakosságnak, a befolyt pénzt pedig átadták a vállalat főkönyvelőjének. Toraczék alkalmi boltossága – aminek valósságát néhány tárgyi bizonyíték, átvételi bizonylat is igazolja – két fontos kérdést vet fel.

Hamis tényállások

Nyilván nem rablók és nem fosztogatók azok, akik az elvitt dolog tulajdonosát (esetünkben kezelőjét) nemcsak megtűrik a tetthelyen, hanem rájuk bízzák a könyvelést; a felvett jegyzékeket aláírásukkal igazolják; az értékesítésből befolyt összeget pedig odaadják. Toracz ítéletének egyik vádpontja, és ami az ötvenhatban történtek rekonstruálása szempontjából ennél fontosabb: az ítéletben leírt tényállás egyik eleme, tehát hamis. Ez azonban még nem több, mint amit Rainer M. János már 1992-ben a megtorlás eljárásai egyik jellemzőjének tartott: a szervek kriminalizálták azt, ami megtörtént, a megtorlás optikáján keresztül bűncselekménynek látták és láttatták a nem bűnös cselekményeket.

Toraczék alkalmi boltossága azonban alkalmasnak látszik cáfolni a róluk a periratok alapján tett másik két megállapítást, nevezetesen, hogy Toracz az államrend megdöntésének céljával szervezett és vezetett egy csoportot, illetve hogy fegyveres harcot folytattak a szovjetek ellen. Mert egyfelől nyilvánvaló képtelenség, hogy az államrend megdöntésére szervezett csoport annyira nem próbál rejtőzni, annyira nem próbálja titokban tartani létét, hogy saját bázisán árusít élelmet, amivel egy viszonylag nagy és ellenőrizetlen kör figyelmét irányítja magára.

Másfelől Toraczék boltossága alibit biztosít számukra a szovjetek ellen vívott fegyveres harc idejének nagy részére. Ugyanis – a seregnyi vallomásból egyértelműen megállapíthatóan – november 6-án délelőtt kezdtek élelmet árusítani, 8-án még árusítottak, majd másnap, november 9-én, amikor a környéken már helyreállt a rend, és kinyitottak a boltok, a megmaradt árut átszállították a szállásukkal szemközti közértbe, ahol arról tételes átadás-átvételi jegyzőkönyvet vettek fel. Toraczék tehát a fegyveres harc idejének nagy részére alibit tudtak bizonyítani, hiszen sehol nincs nyoma, hogy november 9-e után még lett volna fegyveres harc a VII. kerületben, az pedig bizonyításra nem szoruló képtelenség, hogy addig egy kicsit élelmet szállítottak és árusítottak, majd egy kicsit harcoltak, hogy aztán visszamenjenek a pult mögé.

Másfelől a fegyveres harcukat bizonyítani hivatott jegyzőkönyvekről könnyűszerrel megállapítható, hogy azok hamisak, ötvenhetes kompilációk. Zömmel olyanok tettek ugyanis terhelő vallomást, akik a harcok idején nem voltak Budapesten, a november 4-e utáni héten történtekről tehát nem lehetett közvetlen észlelésen alapuló tudásuk. A vád azon tanúi, akik ott voltak, sem látták őket harcolni, mindössze annyit tapasztaltak, hogy időnként elmentek, és időnként lövöldözést hallottak elmenetelük után.

Van néhány abszurd, ámde egybecsengő vallomás: ezek szerint harcba indulva a fegyver mellett étert vittek magukkal, márpedig nyilvánvaló, hogy sem magukat, sem az ellenséget nem akarták elaltatni a harc előtt. Azt tehát, hogy Toraczék fegyveresen harcoltak a szovjetek ellen, a szervek által keletkeztetett (és megőrzött) iratok nem bizonyítják. Mivel hasonlóan bizonyítható, hogy más, 1957-ben ellenforradalminak tekintett cselekményekben (őrizetbe vétel, tüntetés szervezése stb.) sem vettek együtt részt, nyilvánvaló hogy együttes tevékenységük nem az államrend megdöntésére, sőt, nem is a Kádár-kormány ellen irányult.

Gondolom nem sikerült mindenkit meggyőznöm arról, hogy Toracz és társai nem hősies harcot vívó fegyveres ellenállók, hanem pusztán a lakosok ellátását önként segítő boltosok voltak. Magam is tudatában vagyok, és elismerem, hogy rekonstrukciós kísérletemen nem is egy, hanem két rés tátong. Azt állítottam, hogy november 6-án délelőttől árultak élelmet, ami nem bizonyíthatja, hogy 4-én és 5-én nem harcoltak. Erről a két napról csak a fentieknél gyengébb (vagy a fentieknél is gyengébb) bizonyítékok alapján lehet azt állítani. Az egyik ilyen bizonyíték, hogy a szervek – egyetlen, később tárgyalandó esettől eltekintve – nem tudtak olyan személyt prezentálni, aki tanúsította volna, hogy Toracz vagy társai november 4-én vagy 5-én részt vettek volna a harcban. Másfelől Toracznak erről a két napról tett vallomásait nem vonták kétségbe, azok a körülmények ismeretében hihetőnek látszanak.

Azt azonban Toracz maga is elismerte, két érdektelennek tűnő tanú pedig igazolta, hogy más fegyveresekkel november 5-én megtámadott három szovjet katonát. Az eset körülményei alapján azonban úgy látom, hogy az nem az agresszorok ellen folytatott nemzeti szabadságharc része, hanem valami attól érdemben különböző dolog volt. A vallomásokból összerakható történet szerint a három szovjet katona bement egy házba, a lakókat leterelték a pincébe (netán már bemenetelükkor ott voltak), maguk pedig (talán a házmester segítségével) bementek az egyik lakásba, ahol megmosakodtak, ettek-ittak, majd lepihentek. Nem sokáig pihenhettek azonban, mert Toraczék rájuk támadtak.

Fegyelmi vétség?

Anélkül, hogy a november 4-én kezdődő szovjet támadás körülményeinek vizsgálatába és értékelésébe belemennénk, megállapítható, hogy a szovjet hadsereg Magyarországon lévő egységei harci feladatot hajtottak végre: katonai eszközökkel le kellett győzniük az ellenséget. Ilyen helyzetben a katonai akcióban részt vevő, vagy akár csak a hadműveleti területen tartózkodó katonák csak kötelékben és parancsra cselekedhetnek. Bármi ettől eltérő cselekedetük fegyelmi vagy (súlyosabb esetben) hadbírósági eljárást von maga után.

Márpedig valószínűtlen, hogy valamelyik parancsnok a támadás második napján, amikor még bárhol viszonylag jelentős ellenséges erőkre lehetett számítani, egy mindössze háromfős rajt küldött volna ki valamely harci feladat megoldására. Az pedig biztos, hogy nem adott parancsot harcosainak arra, hogy bemenve egy lakásba tisztálkodjanak, egyenek-igyanak és szundikáljanak. A rendelkezésre álló iratok alapján nem lehet megállapítani, hogy a három katona cselekménye fegyelmi vétség volt (egy időre kivonták magukat a feladatuk teljesítése alól), vagy a törvények értelmében hadbírósági eljárást maga után vonó bűncselekmény (zabrálás, fosztogatás). Az azonban tény, hogy a velük szembeni fellépés lehetett nem katonai, hanem rendészeti intézkedés.

Márpedig Toracz Sándor november 4-én (vagy 3-án) a Baross téri egységhez került, amely a nemzetőr főparancsnokság vezetése alatt álló nemzetőr alakulat volt. Onnan ment át még november 4-én a Landler Jenő utca (ma István út) 44. számú házba, ahova a Baross téri nemzetőrség Palotás József vezette része áttelepült. Palotást ugyan nem nemzetőrparancsnokként, hanem a szovjetek ellen fegyveres harcot folytató ellenforradalmi csoport vezetőjeként ítélték halálra, ám peréből és más perek irataiból megállapítható, hogy nem a szovjetek ellen vívtak fegyveres harcot, hanem a közrend és a közbiztonság megóvása érdekében folytattak rendőri tevékenységet.

Noha Király Béla, a nemzetőrség főparancsnoka a forradalom leverése után a szervezetet igyekezett olyannak ábrázolni, mint amelynek a negyvennyolcas nemzetőrség mintájára a nemzet szabadságának megvédése volt a fő – vagy az egyik fő – célja, ennek kevés november 4-e előtti nyoma van. Amennyiben pedig a nemzetőrség nem katonai, hanem rendvédelmi szerv volt, akkor semmi sem indokolta, hogy november 4-én a nemzetőrök letéve a fegyvert szétszéledjenek. November 5-én Toracz még Palotás egységéhez tartozott, fegyveres fellépése a három fosztogató vagy csupán csak önkényeskedő szovjet katonával szemben legalább annyira tekinthető rendőri intézkedésnek, mint a szabadságharc részének.

Összegezve a fentieket (és rátérve előadásom lényegi kérdésére): a Toracz és társai ellen folytatott büntetőeljárás fennmaradt iratai alapján két történet írható. Megírható az a dicső történet, amely az 1956-os Intézet Kézikönyvében, valamint Eörsi László és M. Kiss Sándorék könyveiben olvasható. Ezek a rekonstrukciós kísérletek a szakma szabályai szerint adatolhatók, a fontosabb megállapításokhoz lábjegyzeteket lehet rendelni, hiszen a periratokban bőséggel állnak rendelkezésre tanúvallomások, amelyek a Toracz Sándor vezetése alatt álló fegyveres csoport létét, a szovjetek elleni harcukat, illetve egyéb, 1957-ben hivatalból bűnösnek, ma dicsőségesnek számító cselekményüket bizonyítják. Ez a rekonstrukció illeszkedik abba a képbe, amellyel jelenleg a forradalom és szabadságharcról rendelkezünk. Véleményem szerint azonban ez nem az ötvenhatban történtek rekonstrukciója, hanem ötvenhetes történetek hozzáidomítása a mai kívánalmakhoz.

A másik lehetséges történet kevésbé nagyszerű, kevésbé illik ahhoz, amit ötvenhatról eddig tudtunk vagy tudni véltünk, sőt, alkalmanként, mint például a nemzetőrség feladatát és november 4-e utáni fennmaradását és szerepét illetően azzal szögesen ellentétes; forrásokra hivatkozásokkal csak nehezen, zavaróan bonyolultan lehet az egyes állításokat alátámasztani, igazolni. Mert miközben töméntelen jegyzőkönyvre hivatkozhat az, aki szerint Toraczék fegyveres harcot vívtak a szovjet csapatokkal, aki ennek ellenkezőjét akarja állítani, az tételesen csak a vádlottak tagadására hagyatkozhat – aminek az általános vádlotti magatartásból következően értelemszerűen csekély az értéke –, illetve a forrásként használt irat egészére. Ez egyfelől kétségtelenül elnagyolt, az olvasó számára nem visszakereshető és nem ellenőrizhető hivatkozás, másfelől a forrás, az írott szöveg önmagában nem igazolja az állítást, bizonyításra alkalmassá csak a történész logikai rendszerezése teszi.

A három szovjet katonával szembeni fegyveres fellépésnek a szovjetellenes harc részeként elbeszélt története igazolható Toracz és két tanú rendőrségi és a tárgyaláson is fenntartott, egymással egybecsengő vallomásával. A történet jól illeszkedik ahhoz, amit a fegyveres ellenállásról tudunk. Ellenben a Toracz-perben csak egészen halovány, alig észrevehető utalások vannak arra, hogy Toracz nem szabadságharcos, hanem rendfenntartó volt november 4-én.

A Palotás-perben hasonlóan halovány nyomai vannak annak, hogy Palotás nem egy szabadságharcos csoportot, hanem egy nemzetőr egységet vezetett, ráadásul az iratokban fennmaradt vallomások nagy bőséggel beszélik el azt az esetet, amikor néhány embere kirabolt egy trafikot, ami valóban nem rendfenntartó nemzetőröknek mutatja őket. Nincs olyan munka, amely Palotás egységét nemzetőr alakulatként ábrázolná, ellenkezőleg, azt az 1956-os Intézet kézikönyve, Eörsi László és M. Kiss Sándorék könyve egységesen mint a szovjetek ellen fegyveres harcot vívó felkelőcsoportot tárgyalja. Egyetlen tanulmányban sincs nyoma, hogy november 4-e után Budapesten tovább létezett és működött volna a nemzetőrség.

Véleményem szerint sokkal többről van szó, mint hogy egy kevéssé jelentős eseményt, a három szovjet katona elleni november 5-i fellépést a fegyveres harc részének vagy rendőri intézkedésnek tekintünk. Úgy látom, hogy „ötvenhat történeti elbeszélésének az egyik legfontosabb forrásanyagát” (Gyáni Gábor megállapítása) nem megfelelően használtuk, amikor az ellenforradalom történeteiből próbáltuk összeügyeskedni a forradalom történetét. Úgy látom, hogy amennyiben nem elégszünk meg azzal a napjainkban divatos nézettel, miszerint a forrásoknak különböző, de egymással egyenértékű olvasatai vannak, történelem nem létezik, csak narratívák vannak, akkor meg kell próbálni elkülöníteni az ötvenhetes (és a kilencvenes) történeteket azoktól a nyomoktól, amelyek az ötvenhatban történtekre utaló információkat tartalmaznak.

Nem lehet meríteni egyetlen per irataiból sem azt megelőzően, mielőtt alapos vizsgálat tárgyává téve a per egészét, megfejtettük, vagy talán helyesebb kifejezéssel desifríroztuk azt. Úgy látom, hogy nagyon nehéz feladat vár azokra, akik erre vállalkoznak. Mert ötvenhat vonatkozásában alig valamit lehet történelmi ténynek tekinteni egy új, alapos vizsgálat előtt, vagyis nincs olyan biztos alap, amelyre az új vizsgálat építhet. Egy olyan új vizsgálat, amelynek nem állnak rendelkezésére a bizonyítás szakmailag bevett és elfogadott eszközei. Egy olyan új vizsgálat, amelynek alig áll rendelkezésére más forrás, mint szándékos hamisítványok. Miközben az új vizsgálat új eredményei számtalan ponton lehetnek ellentétesek a korábbi megállapításokkal, vagyis a rekonstrukciót nem segítheti, és nem igazolhatja az elődök munkája.

Mert „ötvenhat történeti elbeszélésének az egyik legfontosabb forrásanyagát” szerintem is a periratok rejtik. De csak annak tárják fel, aki tudja: nem azért készültek, hogy bennük nyoma maradjon az akkor történteknek, hanem ellenkezőleg, hogy a forradalom története helyett összeálljon az ellenforradalom története.