A titkosszolgálati iratok forrásértékének
„kliozófiai relativitáselmélete”

Kezdjük egy „autentikus forrásból” származó maximával. A keletnémet Állambiztonsági Minisztérium, közkeletűen a híres-hírhedt Stasi hírszerző részlegének egykori vezetője, Markus Wolf szól arról memoárja bevezetőjében, hogy „a James Bond féle filmek és könyvek hősei nem mutatnak több hasonlóságot a hírszerző szolgálatok valóságos szereplőivel, mint Walt Disney meseállatkái az erdők, sztyeppék és szavannák állatvilágával. A hírszerző szolgálatok főnökeinek az idegei lényegesen kisebb megerőltetésnek vannak kitéve, mint a filmbéli hősöké, s az őáltaluk irányított tevékenység – ideális esetben – teljes csendben és észrevétlenül folyik.” Ugyanakkor – folytatja az összeomlás nyomán elhíresült kémceleb – „az általam vezetett szolgálat tevékenységének csúcspontja a hidegháború időszakára datálódik. Ebben a korszakban mindkét fél engesztelhetetlen ellenségképet alakított ki. Mi »imperialista agresszort« láttunk ellenfelünkben, a másik fél jó részének szemében viszont mi testesítettük meg »a Gonosz uralmát«”. (Markus Wolf: Az arc nélküli ember. Zrínyi Kiadó, Budapest. 1998. 7-8. o.)

Dezinformálás

Az utókori feltárás épp e csendes névteleneket és arcnélkülieket kísérli meg nevesíteni, fantomképen túlmenően beazonosítani, egyéni és szervezetszerű ténykedésüket librettósítani: mondhatnók úgy is, hogy a csendet „megzenésíteni”. (Versus, Simon & Garfunkel: The Sounds of Silence.) Miután viszont a titkosszolgálati munkában a kívánatos információ megszerzése és célba juttatása alapfeladathoz kapcsolódóan egyenértékűen fontos a dezinformálás is, Wolf korhűen bipoláris világmagyarázatának csak egyetlen aspektusára reagálok. Ez pedig az elhallgatásban megtestesülő dezinformálás.

A háromszáz oldalt meghaladó – egyébiránt tanulságos és olvasmányos – visszaemlékezés ugyanis egy sort sem veszteget az „imperialista agresszorok” és „a Gonosz uralmát” reprezentáló rendszerek egyik alapvető különbségére. Arra, hogy az utóbbiakban a sajátjukként uralt alávetett társadalom számottevő részét annál is kiterjedtebb apparátussal fürkészték, hálózták be ellenség-felderítés céljából, mint a deklaráltan ellenségesnek tartott antikommunista „külvilágot”. Miközben a szerzőt – még egy passzust idézve tőle – az is inspirálta, hogy „elgondolkodjam az általunk szocializmusnak tartott rendszer egyre inkább előrevetülő betegségeinek tünetein és okain”, sehol nem tematizálódik, hogy a „létezett szocializmusok” nem kisebb vehemenciával szervezték a rendszer önvédelmét a sajátjukként uralt társadalmak többségével szemben és saját államhatáraikon belül, mint az azon túli tágabb világ „imperialista agresszorai” ellenében.

Az alighanem még várat magára, hogy megismerhessük – kikutassuk és kiszámoljuk, vagy legalább hozzávetőlegesen megbecsüljük (márkában, forintban, rubelben, złotiban): mekkora tényleges hátrányt szenvedtek az ellenlábas rendszerek hidegháborús versenyében a szocialista országok csak azáltal, hogy erőforrásaik hírszerzésre és elhárításra fordított hányadát eleve – legkevesebb – megduplázta az ún. „belső ellenséges erők” felderítésének apparátusa, a hozzá rendelt infrastruktúra és logisztika üzemben tartása, illetve mindennek „internacionalista” léptékben való kiépítése, működtetése. S az információkra való rátalálás közepette hány dezinformációs buktatót kell majd – legalábbis megpróbálni – elkerülni ennek feltárása során.

Továbblépve, nem csupán nemzetgazdasági nézőpontból folytatható a titkosszolgálatok (fennmaradt) hagyatékának felmérése, forrásértékük megbecsülése az információk/dezinformációk labirintusa mentén, hanem a ránk maradt iratanyag „hagyományos” történetírói módszereivel közelítve is. Induljunk ki annak a két szélsőséges esetnek a vitatásából, amely a tárgyról folyó közbeszédben mindmáig vissza-visszatérően felbukkan. a) Attól, hogy a szóban forgó iratok egy része „illegitim” módon szerzett információkat tartalmaz – és e hányad óhatatlanul visszahat a többire is – egészében hiteltelennek kell-e tekintenünk ezeket az iratokat. b) Ellenkező végletként tekintettel lehetnénk arra, hogy mivel ezen iratok egyívású bennfentesek kulisszák mögötti zárt láncában keletkeztek – azaz, úgymond nem volt ok, motiváció önmagukat dezinformálni –, adataik, információik hitelesnek fogadhatók el. Kellő mennyiségű forrás tanulmányozása nyomán mindkét esetre vonatkozóan ellenpéldák sokaságával cáfolható ez a vélelem.

Harmadik esetként tegyünk egy hevenyészett összevetést más forráscsoportokkal. Mennyivel hitelesebbek az állambiztonsági iratoknál az éves vagy ötéves tervek teljesítéséről készült győzedelmi híradások, a pártkongresszusok önlegitimálást és/vagy önmegnyugtatást célzó beszámolói? Mennyivel hitelesebbek a felsőbb szerveknek készített termelőszövetkezeti zárszámadások, vállalati mérlegek, a tanácsi kampánybeszámolók avagy a szakszervezeti hangulatjelentések?

Minden említett intézmény kényszeresen törekedett a pozitívumok megjelenítésére – közkeletűen a kozmetikázásra –, mert különben önmagáról állított volna ki számonkérést is kockáztató rossz bizonyítványt. Nem arról van szó, hogy egészében használhatatlanok az említett dokumentumok, hanem arról, hogy akár tárgyi információk esetében is ugyanazon lapokon követhetik egymást valós és kérdéses hitelességű adatok, megállapítások, s a történésznek ebből az egyvelegből kell múltat rekonstruálnia.

Mindezekhez képest az állambiztonsági szervek a rendszer szempontjából nemkívánatos, deviáns, netán ellenséges jelenségek felderítésére, vizsgálatára voltak rendszeresítve, funkcionálisan erre voltak dresszírozva. Így szinte magától értetődő, hogy az általuk keletkeztetett dokumentumok – az előbb példaként említett szervekhez képest – az események negatív kópiáját rögzítették, és nem nyilvános(!), publikussá soha nem válónak gondolt(!) anyagaik sötétebb tónusokban tudósítottak alkalmasint ugyanazon jelenségekről, történésekről.

De az általunk ismerhető források alapján nem állítható, hogy csak és kizárólag történetileg használhatatlan információkból állnának össze e dokumentumok. Ugyanúgy keverednek az azonosíthatóan helytálló adatok, a hamis állítások és a tendenciózus interpretálások ezekben az iratokban is, mint a már említett más típusú iratkeletkeztető fórumok anyagaiban. Témaspecifikus jellemzőként az rögzíthető, hogy – kritikai olvasatban – ellenkező előjellel korrigálandó a párt, az állami, és a „félállami” szervezetek (Hazafias Népfront, szakszervezetek) forrásaiban tükröződő „pozitív felülírtság”, mint a most taglalt titkosszolgálati iratokban megjelenő – funkcionálisan ellenségkeresési ambíciók által vezérelt, s azt verifikálni, „felmutatni” igyekvő – negatív túldimenzionáltság.

Könnyebb a helyzete – ha egyáltalán van ilyen – a most szóban forgó kérdéskör kutatójának, midőn a következő mondatokkal találkozik egy szerzetes, Vezér Ferenc kihallgatási jegyzőkönyveiben: „Rendszeresen adtam utasításokat, hogy gyilkoljanak meg szovjet katonákat, minél többet és a gyilkosságokat nekem jelentsék. Alakulatom tagjai az én utasításomat végrehajtották, kb. 30 szovjet katonát gyilkoltak meg és ezekről nekem rendszeresen jelentést tettek. Állandóan hangoztattam előttük, hogy szovjet katonát megölni nem bűn, gyilkosságaikat gyónják meg nekem, én majd feloldozom őket. … Ily módon a gyóntatószéket is felhasználtam bűncselekményeim érdekében. … A fenti bűncselekményeim mellett utasítást adtam >polgárőreimnek<, hogy védjék meg a szegényparasztoktól a fasiszta Endre László és a többi pálosszentkúti földbirtokosok vagyontárgyait. Embereimmel ezért a szegényparasztoknál házkutatásokat tartottam, hogy az elmenekült földesurak vagyonát megőrizhessük. Templomi prédikációimban igyekeztem a demokratikus elemeket megfélemlíteni és a szószéken őket kipellengéreztem.” (ÁBTL 3. 1. 9. V-96674/3. 140-154. o.)

Hitelesség, valóságtartalom

A jegyzőkönyv formai hitelessége odáig terjed, hogy ez áll benne. Több mint kétséges azonban a benne foglaltak valóságtartalma. Nehezen valószínűsíthető, hogy egy pálos habitusú vádlott az idézett fordulatokkal tett volna „beismerő vallomást”, s még kevésbé hihető, hogy klerikus mivoltát önként lett volna hajlandó az olvasható módon „megszentségteleníteni”. Valószínűleg senki sem kívánná a maga bőrén megtapasztalni, hogy Komlós János ÁVH százados – két évtized múltán, a Kádár-korszakban „a szocialista kabaré” magyarországi főkorifeusa –, milyen vallatási metódusok bevetésével vette rá a fogvatartottat hasonló kihallgatási jegyzőkönyvek sorának aláírására, melyek alapján halálra ítélték és ki is végezték az említett pálos szerzetest. Az ehhez hasonló források sokkal inkább kínálnak betekintést abba, hogy a hidegháborús éberségi hisztéria időszakában, leginkább az 1950-es évtized első felében, mi módon sikerült a politikai rendőrségnek minél több „rendszerellenséget” produkálnia, s azokat – ügyészségi-bírósági statisztériával – börtönbe vagy bitóra juttatni, miközben aligha jutunk közelebb a tényleges történések megismeréséhez.

Más a helyzet az 1956. évi magyarországi forradalomról fennmaradt iratok forrásértékét vizsgálva. Miután annak leverését követően a megtorlás politikai rendőrsége keletkeztette a legbőségesebb „információs adatbázist”, a forró őszről fennmaradt korabeli iratáradat döntő hányadát az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára őrzi. E vizsgálati és peranyagoknak többrétegűen félrevezető az adattartalma. Azok egyfelől megtorlást eltökélő, majd foganatosító büntetőeljárások céljából készültek, másfelől – az eljárás alá vontak oldaláról – épp a várható következmények elkerülését célzó, vagy legalábbis az elmarasztalás súlyosságát mérséklendő „elbeszélések” konstruálódtak.

A kriminalizáló célzatú visszamenőleges „cselekményrögzítésnek” és a mentesítésre játszó „tényfeltáró vallomásoknak” azért sincs valamifajta „kettő között félúton lesz az igazság” eredővektora, mert – közkeletűen szólva – már a vizsgálati eljárás kérdései is egy vagy több prejudikált hazugság-mozzanatot hordoztak. A válaszok pedig szintén sokféle megfontolásból, többrétegűen próbáltak kitérni a tényrögzítés elől. S mert immár ez a szinte áttekinthetetlen mennyiségű vizsgálati és peranyag teszi ki az 1956 őszére vonatkozó források döntő többségét, kérdés, hogy a leírt módon keletkezett konfabuláció-változatoknak mennyi közük lehet a ténylegesen történtekhez.

Hozzáférhetővé válásuk után mindezt – az elmúlt másfél-két évtizedben – az is megkerülhetetlenül befolyásolta, hogy a bukott rendszer „ellenforradalom” axiómáját felülírandó, szakmán túli igény is volt a „forradalom” tételnek eleget tevő múltrekonstruálás. A „lemossuk a gyalázatot” kollektív önbecsüléséhez és elégtételszerzéséhez értelemszerűen társult az egykoron meghurcoltak személyes tisztességének utólagos helyreállítása, s ennek oldalvizén a materiális kárpótlási, nyugdíj-kiegészítési igény – közvetve – kutatói segédlettel történő megalapozása.

Noha ez utóbbi szempontok aktuálisan respektálhatóak – és respektálandók is –, a történettudomány diszciplináris követelményeihez képest sokkal inkább tartoznak a nemzettudat-karbantartás szempontjai közé: abba a kategóriába, amelyet Gyáni Gábor kollégánk úgy fogalmazott meg nem is oly régen, hogy „a múlt mitikus elbeszélése iránt a modern korban is élénk szükséglet mutatkozik.” (Gyáni Gábor: Mítoszban, folklórban és történelemben elbeszélt múlt. In: Folklór és történelem. Szerk: Szemerkényi Ágnes. Akadémiai Kiadó, Budapest. 2007. 7-17. old.) Kérdés viszont, hogy a történtektől időben távolodva lesz-e megbízható(bb) kontroll-támpont, „eszköz” a 30-40 éves távlatban rögzített emlékezet-konstrukciók – és a rögzítés pillanata, körülményei által is kondicionált oral history elbeszélések –, illetve a megtorlás procedúrája során keletkeztetett iratok fals vagy kifejezetten hamis információinak hiteles képet eredményező desztillálására.

E téren folytatólagosan kettős problémával szembesülünk. Az egyik, hogy az 1956-os magyar forradalom – jórészt utóélete okán – manapság is csak „félmúlt”. Még további időre van szükség ahhoz, hogy az régmúlttá, történelemmé váljon, s eszerint legyen vizsgálható. A másik az, hogy a forradalom históriáját illetően a politikai rendőrség hazugságüzemében – az „ellenforradalom” utólagos megkonstruálását célzó – tömegesen gyártott apokrifek hombárjából merítve kellene elválasztani az ocsút a búzától.

Miközben úgy tűnik, hogy 1956 őszének politikatörténeti alapképlete ma már megfejtettnek tekinthető, hagyományos történetírói eszközökkel (is) rekonstruálható, továbbra is ingoványos talajon mozgunk a forradalom társadalomtörténete tekintetében, holott fentebb arról próbáltuk győzködni e sorok olvasóit, hogy a Történeti Levéltár sokkal inkább a társadalmi megélés sokféleségének forráslerakata. Itt aligha lelhető föl egyetlen releváns archimédeszi pont, de – úgy gondoljuk – nem mondvacsinált, hanem létező problémáról van szó, amivel még jó ideig szembesülni kényszerülünk, mi is és az utánunk jövő generációk is. (Ha másért nem, hát az utódnemzedékek szocializációjában mindig meghatározó „családi mitológia”, a nagyszülők generációja iránti respektus okán.)

Tudatosan kerülöm a titkosszolgálatokról folyó közbeszédben és a médiában mindmáig túlexponált ügynök-kérdés pertraktálását – az külön dolgozat tárgya –, egy vonatkozásban mégis utalnék rá. A hálózati beszámolók egy része közvéleménykutatásként is funkcionált akkor, amikor a nyilvánosság, a vélemény- és szólásszabadság nem, vagy alig létezett. Mindenekelőtt a Kádár-korszakra vonatkozó források böngészése alapján sorolom ide azokat a jelentéseket, amelyek politikai-közéleti névtelenek sokaságának saját közegükben képviselt reagálásai alapján tudósítanak a rendszer milyenségéről, például a különböző tanácsi és parlamenti választások apropóján, amikor célzott feladat volt az alattvalók „hangulatának” tesztelése.

De találhatunk elég, a hivatalos-nyilvános médiakommunikálásoktól igencsak eltérő „nemszeretem” közvélekedés-csokrokat mondjuk az 1968-as Csehszlovákia elleni inváziót követő hetekből, az új gazdasági mechanizmusról, vagy éppen a rendszert mindvégig – bár különböző minőségben – jellemző ún. hiánygazdaságról. A számos kérdéskört pásztázó véleménynyilvánítások megismerhetősége nélkül inkább csak a rendszerkomform, „kincstári” forrásokból kellene dolgoznia a kor feltárásán munkálkodó kutatónak. Jelzem, hogy az említett esetekben nem a magukat ellenzékiként definiálók – és/vagy ekként számon tartottak – megfigyeléséről van szó, akik szamizdatokban végül is az utókorra hagyományozták korabeli felfogásuk lenyomatait.

A másképp gondolkodás korlenyomata

A hálózati információk most említett vonulata egy sokkal szélesebb körű társadalmi „másképp gondolkodás” korlenyomata, de mivel – a Kádár-korszak módosult működése közepette – az e körben fellelhető esetek nem ütötték meg a „kriminalizálhatósági ingerküszöböt”, legtöbbjük nem vont eljárást maga után. Az ilyen típusú ügynökjelentések nem annyira a hírforrásról (konkrét személyről) szólnak, mint inkább a közemberek gyanútlan – s éppen ezért életszerűnek tekinthető – reflexióiról. Ezek egy részét még a hálózati személyek ún. M(unka)-dossziéiba is „hangulatjelentés” kategorizálással iktatták be. A szóban forgó jelentések a titkosszolgálatok megismeréséhez is szükségesek, ezen túlmenően viszont sokkal inkább az államszocializmus társadalomtörténeti feltárásának nélkülözhetetlen forrásai. (Többek között ezeknek a „hangulatjelentéseknek” a sokasága segítheti a történetírást a máig élő – háromhatvanas kenyérrel szimbolizált – Kádár-kori „boldog békeidők” mítoszának realitás-közeli árfolyamon történő értékelését.)

A referátum számára kiszabott idő szorítása miatt mondandóm végéhez közeledve, két további jellemzőről érdemes még szót ejteni. Az egyik a titkosszolgálati iratok – időleges(?) – egyedisége, „egy forrás, nem forrás!” jeligére. E példák sokaságából említhető a XII. Pius pápa által 1947-ben közzétett Provida Mater enciklika nyomán kibontakozó magyarországi Provida-mozgalom. Az ebben közreműködők tevékenységének – mivel ab ovo konspirálásra kényszerültek – nem maradt „saját nyoma” azon kívül, amelyeket a különböző őrizetbevételek, házkutatások alkalmával a titkosszolgálat gyűjtött be. (Bertalan Péter: Provida Mater. Egy rejtőzködő enciklika magyarországi utóélete. Palatia, Győr. 2009.)

Ugyanígy, egyelőre csak politikai rendőrségi nyoma van annak, hogy a Magyarországon (is) feloszlatott szerzetesrendek egyike, a diszperzió után földalatti működésre kényszerített jezsuiták provinciálisa milyen kondíciók közepette kötött sub rosa alkut az állambiztonsági szervekkel. Így a rend – hallgatólagos tudomásul vétel mellett – mégiscsak vegetálhatott, sőt mi több, ugyancsak kerülő úton, az alkut még a jezsuiták római generálisa is jóváhagyta. (Bánkuti Gábor: Jezsuiták a diktatúrában. A Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya története, 1945-1965. L’Harmattan – JTMR – ÁBTL. Budapest. 2011.) Az említett példák iratlenyomatai addig maradnak „egyediek”, amíg a vonatkozó pandant források a Vatikáni Titkos Levéltárban is hozzáférhetővé válnak. (Alighanem ennél is több – Magyarországon csak nyomaiban fennmaradt – titkosszolgálati forrástöredék „folytatása” lesz majd a távolabbi jövőben megtalálható a moszkvai KGB iratok „kincsesbányáiban” is.)

Létezik ugyanakkor egy másik véglete is a kommunista pártegyeduralommal szembeni szervezkedések (disszidencia) titkosszolgálati anyagokon nyugvó interpretálásának. A hidegháború jégkorszakában – főként Sztálin haláláig – özönével indult Magyarországon nyomozati eljárás rendszerellenes szervezkedés gyanúja ürügyén. Noha valóban voltak ilyenek, (Őze Sándorné – Őze Sándor: Magyar parasztballada. Fehérgárda a Dél-Alföldön. Hódmezővásárhely, 2005.) többségük inkább a politikai rendőrség „fokozott éberségét”, rendszerűségét igazolni igyekvő túlbuzgóságból fakadt: közkeletűen szólva még az a bolha is csak ritkán létezett, amit azután – a legkíméletlenebb módszerekkel hízókúrára fogva – elefánttá növesztettek.

Csak a titkosszolgálati iratokra hagyatkozva egy olyan kortabló állna össze, mely szerint „az egész ország permanens zendülést, ellenállást mutatott”, holott a korabeli effektív ellenállás-potenciál ennek inkább az ellenkezője volt. (Meszerics Tamás: Politikai ellenállás [Magyarországon] 1945-1956. Beszélő, 2000. 8-9. sz. 74-84. old.) Ráadásul történetileg igazolnánk a csekista módszereket stréber buzgalommal adaptáló justizmordok garmadáját, amelyeket az Államvédelmi Hatóság Rákosi Mátyás pártfőtitkár terroruralma idején elkövetett. Ez a fajta „egyediség” még tömegszéria nagyságrendben is félrevezető: a kreált ügyek regimentje sokkal inkább a terror kiterjedtségét dokumentálja, semmint a vele szembeni társadalmi ellenállás mértékét. Ismételten a relativizálás bűnébe esve: miközben aligha kétséges a társadalom túlnyomó többségének a Rákosi nevével fémjelzett rendszerrel szembeni „kollektív averziója”, ez – 1956-ig – sokkal inkább egy nehezen megfogható passzív ellenállással jellemezhető, semmint aktív, cselekvő szembefordulással.

A másik oldalról viszont, az ÁVH számára – összes erőfeszítésük ellenére – logisztikailag volt behatárolt minden általuk ellenségesnek gondolt egyénnel (csoporttal) szemben fellépni. A kipécézettek és ténylegesen meghurcoltak több százezres nagyságrendjéhez mérten is maradtak (szerencsére) olyanok szép számmal, akiknek csekista logika szerint rács mögött – vagy akár bitón – lett volna a helyük, de nem volt az ambícióhoz rendelhető kapacitás arra, hogy velük is elbánjanak. (Gyarmati György: Ellenségek és bűnbakok kavalkádja Magyarországon, 1945-1956. 2000. 2012. 7-8. sz. 12-33. o.)

A másik záró észrevétel a titkosszolgálati iratok forráskritikai kezelésével összefüggő kutatás-módszertani, múltrekonstruálási tanulság is egyben. Noha az állambiztonsági iratok általános jellemzője, hogy – a különböző időszakokban elszenvedett és különböző indíttatású iratpusztítások miatt – csak kisebb hányaduk került levéltárba, alkalmanként mégis az a kutató benyomása, hogy a titkosszolgálatok többet tudhattak a fürkészett ügyről, célcsoportokról, mint a megfigyeltek önmagukról. (Mindenekelőtt az egyházak, a külhoni magyar emigráció fontosabb központjai, az 1980-as évek másképp gondolkodó, ellenzéki szerveződései, valamint általában az értelmiségi dominanciájú intézmények és civil társas körök intenzív behálózottsága kelti ezt a benyomást.)

A "történelem csele"

Mégis úgy tűnik, hogy e tekintetben „a történelem csele” hegeli paradoxonnal van dolgunk. E célzott „mindentudás” pózában szívesen tetszelegtek ugyan a titkosszolgálatok, s az alávetett társadalom érintett részének is lehetett alkalmasint ilyen tévképzete velük kapcsolatban, de ez korántsem volt így. Egyszerűen arról van szó, hogy az utókor kutatója – szerencsés esetben – az egykoron begyűjtött információk olyan teljességét ismerheti meg és birtokolhatja, amilyen „aggregált adatbázis” a kortárs politikai rendőrségnek egyidejűleg soha nem állt rendelkezésére. Akkor sem, ha azok ténylegesen megvoltak.

A „cég” osztott és hierarchikus szervezeti-működési rendje, a belső szolgálati drill részét képező – egymás között is érvényes – titoktartási kötelezettség, valamint a beérkezett, meglévő információk szervezeti egységek közötti összeillesztésének futamideje a magyarázat arra, hogy „azt sem tudták, amit tudhattak volna”. Az adott kérdés utókori vizsgálóját elvileg már nem korlátozzák a titkosszolgálatok – önmaguk által kreált – logisztikai buktatói, vagy éppen a „házon belüli rivalizálások”, s ha kutatási tapasztalatot szerezve megtanul eligazodni ebben a létrehozói-működtetői által „strukturálisan lebutított” információ-labirintusban, ő lesz az, aki a fennmaradt puzzle-elemekből képes összeilleszteni a valószínűsíthetően hiteles történelmi tablót. (Rainer M. János: Jelentések hálójában. Antall József és az állambiztonság emberei, 1957-1989. 1956-os Intézet, Budapest. 2008.) Ez okból lesz (lehet) a történész a múlt – majdnem mindent tudó – leginkább autentikus „teremtője”.

Összegezve: a titkosszolgálati iratok aligha nélkülözhetőek a magyarországi államszocializmus évtizedeinek megismeréséhez, de korfeltárás közbeni hasznosulásukat illetően nehezen rendelhető hozzájuk általános érvényű forráskritikai „segédtudományi” útmutató, tananyag. Kezelésük, használatuk tekintetében alighanem a rendszeren belüli funkcionális feladatuk lankadatlan szem előtt tartása jelenthet némi támpontot. Nevezetesen az, hogy az ún. „létező szocializmus” (modernkedve: „a szocializmus projekt”) évtizedei során – változó intenzitással és különböző prejudikált premisszákhoz rendelten – maga a regnáló államhatalom ösztönözte, legitimálta és várta el az alattvalói közötti ellenségkeresést vagy éppen bűnbakkreálást; a rendszer szempontjából devianciának tartott jelenségek adminisztratív eszközökkel történő felszámolását, ellehetetlenítését, vagy éppen büntetőjogi (mezbe öltöztetett) számonkérését.

E rendszerspecifikus megrendelések (elvárások) kondicionálták, tették a politikai rendőrség funkcionális feladatává, hogy a józan ésszel normálisnak tekinthető köznapi történéseket, életmegnyilvánulásokat is kriminalizálják, vagy kriminalizálásra is alkalmas módon rögzítsék. A huszadik század második felében keletkezett magyar titkosszolgálati iratok forrásértékét keletkeztetésük – leginkább ideológiai motívumokra visszavezethető – prejudikált volta relativizálja. Erre vezethető vissza, hogy a fennmaradt iratok döntő többsége kriminalizált, vagy legalábbis eleve kriminalizáló célzattal készült ügyletekről, jelenségekről szól. Ehhez viszont rögtön hozzáteendő, hogy aligha extrémebbek, mint a történelem bármely más korszakából kriminális eseményekről, ügyekről ránk hagyományozódott források.

A tudomány „igaz/hamis” bináris kódjának való megfelelés mégsem vágyálom, amennyiben a titkosszolgálati iratok funkcionális kriminalizáltságát rigorózus, kontextuális forráskritikával kezeljük, ide értve a másutt őrzött és más típusú források sokaságával való mindenkori összevetést is. Korszakhoz és szituációhoz illesztett „megszólaltatással” viszont nem kevésbé hasznosíthatók a múltban történtek rekonstruálása során, mint bármely más korszak más csapdákat vagy egyéb konfabulálási sajátosságokat hordozó forrásai.

Általánosságban múltfeltárási zsákutcába vezethet és jogos kétségeket kelthet olyasfajta relativizáló „beárazásuk”, mint mondjuk a „többé-kevésbé hitelesek” formula. Megfelelő kutatási tapasztalattal, valamint egyéb irányú, kellő mélységű forrás- és korismerettel ugyanakkor az iratokban rejlő információpanelek legtöbbje alighanem jól kalibrálható. A hangsúly minden egyes irat és benne minden egyes adat, információ egyediségén és megfelelő kontextusba helyezettségén van. Evidensen odatartozónak tekintett részelemek koherens láncolatából, valamint – megfelelő magyarázattal ellátva – az atipikus modulok beillesztésével áll össze a történet. Ez a szakmai elvárások szerinti ideáltipikus verzió – ha létezik ilyen egyáltalán.

Csakhogy a histórikus épp annyira esendő, mint amennyire a történetekben – és a történelemben – a fatális mindenkoron át- meg átszövi a kauzalitást. A követendő – és követni próbált – modernkori diszciplináris normát adott esetben éppen Clio csintalan ihletése írja felül azt illetően, hogy mi szervesül a forrásokból a történeti interpretálás részévé, és mi marad Thomas Mann feneketlen kútjában hagyott holt textusként. (Thomas Mann, József és testvérei című regényének első két mondata: „Mélységes mély a múltnak kútja. Ne mondjuk inkább feneketlennek?”) A modern korra és különösen a közelmúltra vonatkozóan ráadásul exponenciális mértékben gyarapodott a források mennyisége.

Levéltárosként értelmezve a kliometriát – a fogalom gazdaságtörténeti toposszá válása okán –, nevezzük azt fonsmetriának. Miközben hajlamosak vagyunk jeremiádákat zengeni az – alkalmasint valóban nagyarányú – eltűnt-eltüntetett forrásokról, azok, akik a jelen- vagy közelmúlttörténet művelésére adjuk a fejünket, legtöbbször a fennmaradt forrásoknak is csak egy töredékszázalékát hasznosítva rekonstruáljuk „a történelmet”. A fonsmetria szerint hozzáférhető forrásmennyiség és az egy-egy aktív életpályára kiszabadott kronometria – számoljunk bár a manapság terjedőben levő team-kutatások megsokszorozódó feltáró kapacitásával – ugyancsak a jelenkor/közelmúlt-historiográfia relativitásának kérdését veti fel, s nem csupán a most górcső alá vett állambiztonsági iratkorpusz tekintetében.

Ezt az időtényezőt figyelembe véve, mire az immár rendelkezésre álló iratözönből meggyőző mértékű nagyobb hányadot sikerül feltárni, addigra a mostani jelenkor is régmúlttá – valóban történelemmé válik. A Gutenberg-galaxis sokak által utolsónak tekintett századában – az elmúlt évszázadban – oly mértékben sokasodott meg az írott források terjedelme, hogy még dédunokáinknak is fölösen elég marad „elsőként” megismerkedni a hátrahagyott primer források tömkelegével. (Így legalább egy részüknek akkoriban is lesz – lehet – munkájuk.)