Miért ügynökközpontú a jelenkori magyar (egyház)történetírás?
Üldözött egyház
Vitaindító, együttgondolkodásra ösztönző, szándékosan provokatív előadásomban nem azt igyekszem bizonyítani, hogy valóban ügynökközpontú-e a jelenkori magyar egyháztörténetírás, mert ezt az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, és annak főigazgatója publikációi alapján ezt tényként elfogadom. A miértek érdekelnek. Néhány faktumból kiindulva, az eltúlzott jelenség okait keresem.
Elmaradt rendszerváltás?
Kik a kutatók / érdeklődők? — Állampolgárok! Egyetemisták, oktatók, tudományos kutatók (akár intézményszerűen is, például az egyházi múltfeltárás — a katolikusok mára tetszhalott Lénárd Ödön Közhasznú Alapítványa; a reformátusok gyenge kezdeménye; az evangélikusok múltfeltáró bizottsága; az intézményhez, egyházhoz nem kötődő „fehér Hollók” munkacsoport ), újságírók… Elemzésemben eltekintek a közvélemény, a politika és a „bulvár” érdeklődésének értékelésétől, mert úgy gondolom, hogy ezek nem érdemben, csak kampányszerűen foglalkoznak a kérdéssel.
A közvélemény csakis valamilyen éppen felszínre „robbanó” ügynök”botrány” kapcsán élénkül meg a sajtó és a politika hathatós „pártfogásával”, hogy aztán ismét, a következő „ügynökbombáig” csipkerózsika álomba zuhanjon. Jelen összegzésben eltekintek az állampolgári érdeklődéstől is, mert nem tartom jelentősnek. Ugyanis, ha figyelembe vesszük, hogy amióta erre lehetőség van, tehát 1997 óta, az eltelt 15 évben az állampolgárok évente csak 1000 és 3500 közötti új megkereséssel (átlagban inkább évi 1700 körüli megkereséssel számolhatunk) fordultak a Történeti Hivatalhoz, majd 2003-tól jogutódjához, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárához, akkor könnyen beláthatjuk, hogy az érintettek érdeklődése legalábbis a számarányokat tekintve nem jelentős. A téma hathatós feldolgozásának előmozdítása tehát pillanatnyilag sem a politika, a közvélemény és a sajtó nyomásától, sem pedig az állampolgári érdeklődéstől nem várható el. Talán a tudományos kutatástól.
Nézzük meg, hogy miként és miért közelít a tudományos kutatás az ügynökügyekhez. A leíró szemléletű történetírás egyeduralma: a két világháború közötti friss, a nyugat-európai új áramlatokkal is lépést tartó magyar történetírás hagyományait és eredményeit, részben képviselőit is háttérbe szorította a szovjet mintájú marxista történetírás. Évtizedek során meghatározóvá, néhány kivételtől eltekintve kizárólagossá vált marxista történetírás képviselői csakis a történelem leíró szempontú megközelítését művelték. Ebben a rendszerváltozás sem hozott jelentős áttörést. Az egyetemeken lényegében (máig) meghatározók maradtak a marxista jelzőtől gyorsan megszabadult előadók. Hiába alakultak új egyetemek, új karok, szocializációjuk alapján immár ideológiai tehertől szabadultan, de módszerében szinte csakis a leíró történelmi megközelítést oktató és gyakorló előadók népesítették be a magyar felsőoktatást.
A rendszerváltozás óta eltelt 20 évben alig néhány kivételről lehet beszámolni, mint például a történeti antropológiai, a történelemfilozófiai megközelítés, a mindennapi élettel kapcsolatos kutatások megindulása stb. Ennek elméleti alapja Nyugat-Európában az ún. „posztmodern” történetírás, amely elfordul, illetve szakít a francia (Annales kör) céljaival, tagadja a longue durée, az átfogó struktúrák létezését, újraértelmezi a történetírás „narratív”, leíró jellegét. Elsősorban a kis, töredékes, mindennapi, „más” jelenségekre összpontosít.
Témám szempontjából a lényeg, hogy a leíró szempontú történeti megközelítés erős túlsúlya jellemző ma is a magyar történelemkutatásban és oktatásban. Félreértés ne essék, nem vitatom a leíró történelemszemlélet létjogosultságát, ez is egy lehetséges megközelítési mód. Mi jellemzi a leíró szemléletet? Leíró, elsősorban a tartalmat ismertető, a kulturális-társadalmi kontextust mellőző történeti felfogás; ezzel szemben áll a társadalomtörténeti, és egyben értelmező, analitikus megközelítés.
Mi hajtja a főként leíró szemléletű tudományos kutatást az ügynökügyekben? A kíváncsiság! A leleplezés „öröme”! — Mítoszok, legendák, bibliai történetek tanúsága szerint az emberiség sorsát alapvetően meghatározta a kíváncsiság, s nagyban hozzájárul a világ fejlődéséhez. Hogy mi ennek a megnyilvánulásnak a mozgatórugója? Megtudni valamit, ami új, érdekes, esetleg rejtett vagy tiltott.
A kíváncsiság az ember intellektuális-pszichológiai jellemvonása, mely a környező világ megismerésében ölt formát. Alapvető emberi igény, mely a tudásvágyból fakad. Ez az emberi tulajdonság fontos szerepet játszik a különféle tudományos felfedezésekben is. Hargitai István új könyvében tizenöt, többségében a 20. század második felében született jelentős felfedezés mozgatórugóit elemzi. A könyvben szereplő mindegyik tudósról elmondható, hogy megvolt benne az ambíció és a kíváncsiság, de emellett mindegyik felfedező rendelkezett még legalább egy, a pályája alakulását döntően befolyásoló tulajdonsággal is: tájékozatlanság, versenyszellem, a személyes érintettség (betegség elleni gyógyszerkísérletek).
Pszichológia és leíró felfogás
A pszichológia téziseit a jelenkori magyar ügynökközpontú leíró szempontú történetírásra alkalmazva, feltételezzük, hogy a történészt, a múlt kutatóját, a megismerés utáni vágy ambicionálja, és a kíváncsiságtól fűtött igyekezete keveredhet többek között a becsvággyal (én legyek az első, aki megírom, leleplezem…), a személyes érintettséggel, amely nem szükségszerűen rokoni, ismerősi kapcsolat, hanem egy hosszantartó kutatás eredményeként kialakult érzelmi kapcsolat is lehet. Például egy életrajz szerzőjét „bensőséges” viszony fűzi az általa ábrázolt történelmi személyiséghez, még akkor is, ha negatív megítélés tapad hozzá. Véleményem szerint pl. egy Hitler-életrajz szerzőjénél is megvan az említett személyes érintettség, abból eredően, hogy a kutatás során begyűjtött többletinformációk, és az ebből fakadó mélyebb ismeret miatt a szerzőben kialakulhat az érzés, hogy mintegy sajátjának tekinti a témát, akár a negatív történelmi személyt is.
A kíváncsiság, a leleplezés iránti vágy gyermeki öröm. A hároméves körüli kisgyermekek gyakran játsszák, játszatják szüleikkel azt a bújócskát, amikor egy akár gyéren berendezett szobában „jól láthatóan” az asztal alá bújnak, és rendkívül élvezik, hogy csak hosszas keresgetés során találják meg őket. Fordított szereposztásban, kereső személyként ők is „eljátsszák” a tüzetes keresést, majd hihetetlen módon örülnek a leleplezett szülő megkerülésének.
A leleplezés öröme minden kisgyermekben él, amíg hisz a Mikulásban, a fenyőt állító és ajándékozó Jézuskában, a húsvéti tojást hozó nyusziban. Minden gyerek szeretné látni őket, de amikor aztán kiderül az igazság, lelepleződik az édesanya, édesapa, nem biztos, hogy derűs a valóság. Valamennyi fájdalommal jár a „becsapás”… Így lehet ezzel az ügynököt leleplező történész, író, újságíró is. Egészen biztosan keserű a felismerés, amennyiben rokoni, baráti, ismerősi viszonyban áll a totalitárius rezsim egykori beépítettjével. Többnyire még akkor is, ha csak egy idegen ügynök rosszindulatú jellemzését ismeri meg a leszármazott, a barát.
Egészséges morális magatartás mellett, vagy csak a belénk kódolt „eleve megbocsátás” miatt, egy számunkra idegen ügynök leleplezése sem okoz örömöt, katarzist. Így voltam Keresztes Szilárd görögkatolikus püspökkel. Hónapokig tologattam a fénymásolatokat, mire végül megírtam a történetet, de semmiféle felemelő élmény nem járt át (még az első közlésé sem). Saját példám mellett megemlíthetem Tabajdi Gábor esetét is „Feledy Zsolttal”, vagyis a leleplezett Kiszely Istvánnal. Gábortól tudom, hogy ő is sokáig jegelte a „leleplezést”, kereste a kapcsolatot Kiszelyvel. A történet szakszerű megírása után sem érzett örömöt. Mindkettőnk esetében a publikálás melletti végső döntést az a hit adta meg, hogy a mégoly keserű igazság is egy szelet, egy rész az egészből. És mi sem érdekli jobban a történészt, mint az egész megértése. A történész tehát ambícióval és kíváncsisággal, meg valami egyéni belső mozgatóval áthatottan tör az „igazság” felé, de egyáltalán nem biztos, hogy katartikus élményt jelent a végső megismerés.
Nem vitatkozom Rainer M. Jánossal, aki szerint „a ’leleplezést’ úgy ábrázolni, mint eleve ördögtől valót, egyszerűen dőreség – sovány megítélésem szerint a társadalom joga tudni, hogy választottjai vagy más reprezentánsai kifélék és mit tettek. Különösen furcsa ez azért, mert az elmúlt tíz évben az ún. leleplezők a bíróságra mehettek (és vesztettek…), a leleplezettekkel pedig a nyilvánosság előtt megszólalók többnyire erősen megértően viselkedtek.” Nem vitatkozom Rainer M. Jánossal, mert egyetértek vele.
Kötelesség a múlt megismerése
Valóban mindenkinek joga, sőt szerintem kötelessége tudni, hogyan működött a „létezett szocializmus” (így, befejezett múltban). Kötelesség a múlt megismerése, mert csakis akkor lehet lezárni, ha már megismertük. Persze lehet egyet legyinteni, hogy majd a kellő „történelmi távlat” bölcsebbé és igazságosabbá teszi az utódokat. Csakhogy amíg a jótékony „történelmi távlat” nem érkezik el (egy-két generáció), értsd, amíg élnek olyan személyek, akik maguk, vagy már csak anyjuk, apjuk, valamelyik közeli hozzátartozójuk révén érintett volt az állampárttal való együttműködésben, addig még sokan sérülhetnek (egykori áldozatok is folyamatosan…)
Az egykori áldozat továbbra is áldozat marad… Mindegy, hogy azért mert beszervezett ügynökként lehull a lepel róla, vagy mert korábban megfigyelték, és most évek múlva a róla készült jelentéseket immár nem csak néhány szempár látja, hanem számos érdeklődő (a levéltárosok és a kutatók), sőt kellő „érdekesség” esetén (ha az illető alkalmas a politika, a sajtó és a közvélemény kíváncsiságának felkeltésére és kielégítésére) akár tömegesen is megismerhetőek az egykori feljegyzések. Az illető felsóhajthat, hogy lám megfigyeltek, áldozata voltam a totalitárius rendszernek. De mit is tartalmaznak a jelentések? Levéltitkokat, telefonlehallgatásokat, barátokról, ismerősökről alkotott, mondott, írt véleményeket. És az egykori áldozat rájön, hogy „már megint én vagyok az áldozat, hiszen az én legbelsőbb életem, (egykori, ma már talán nem is vallott…) gondolataim kerülnek kirakatba.”…
Ugyanakkor szinte láthatatlanok a megfigyelőket, jelentőket, ügynököket utasítók, mindazok, akik kijelölték a célszemélyt, kitervelték a megfigyelések módját, utasítást adtak a személy feltérképezésére, majd kiértékeltek, feldolgoztak minden információt, aztán tovább jelentették feletteseiknek az eredményeket. Valahol esetleg tervek születtek az adatok alapján letartóztatásokra, perekre, mások megfigyelésére. Ezeket az embereket alig ismerjük. Ma már, 15 év eredményeként ott tartunk, hogy nevüket, a szervezeten belüli előmenetelüket legalább megismerhetjük, de továbbra is az „arc nélküli légió” tagjai. Amíg az áldozataikról (az általuk beszervezett ügynökökről, vagy az ügynökeik által megfigyeltetettekről) környezettanulmányokat, jellemzéseket és mindenféle információkat megismerhetünk, addig róluk vajmi keveset.
Ha túllépünk a leíró történelmi megközelítésen, akkor az iratok alkalmasak arra, hogy antropológiai, mentalitástörténeti és életmódkutatásokat, pszichohistóriai elemzéseket stb. folytassunk, de csakis az áldozatokról. A „néma és arc nélküli” katonák hozzájuk képest árnyékban maradnak. Nem tudjuk meg, hogy milyen hittel, lelkesen vagy fásultan, cinizmussal végezték munkájukat. Gondoltak-e saját családjukra, amikor másokét firtatták? Az államvédelem, állambiztonság beosztottjainak érzései, szokásai, élete egyelőre fedve marad. Az áldozat pedig áldozat marad… Mégis meggyőződésem, hogy előbb-utóbb olvashatunk majd nem leíró jellegű történelmi elemzést is e ma még néma sereg tagjairól is!
Módszertan — az államvédelmi, állambiztonsági szervek munkájának tudományos megalapozottsága régóta foglalkoztat. Meglepőnek, ugyanakkor jelképesnek találtam az alábbi idézetet: „Egy kísérletet tekinthetünk „színdarabnak”, akkor a kutató a „rendező”, a résztvevők és a beavatott személyek a „szereplők”, valamint vannak „díszletek” és „kellékek” is (pl. a helyszín, a manipuláció). A forgatókönyv lényegében a kísérlet menetének teljes leírása. Ennek része a fedőtörténet, amely különösen akkor válik fontossá, ha a kutató megtévesztést alkalmaz. A forgatókönyvnek és a fedőtörténetnek is a kísérletezés előtt el kell készülniük.
A fedőtörténetet írásakor figyelembe kell venni, hogy a résztvevők értelmes és kíváncsi emberek, akik mindenképpen elgondolkodnak a kísérleti helyzetről, és valamiféleképpen értelmezni is fogják azt. Olyan fedőtörténetet kell kidolgozni, amelyik először is a kísérlet minden, a résztvevő által látott részletét lefedi, hihetően magyaráz mindent, amit a résztvevő tapasztal. A fedőtörténetnek továbbá érdeklődést is kell keltenie a résztvevőkben, hogy motiváltak maradjanak a kísérletben való részvételre. Harmadszor: fontos, hogy a fedőtörténet semmiképpen se keltsen gyanakvást. A résztvevők ne csak ne vegyék észre a megtévesztést, de ne is keressék (ez kellemetlen lehet és befolyásolhatja válaszaikat). A jó fedőtörténetre nincs biztos recept, mindig a konkrét kísérlet függvényében kell kialakítani.
A kísérletben alkalmazott manipuláció során fontos az elvárásokhoz kapcsolódó torzító tényezők kiküszöbölése. A résztvevők értelmes és érdeklődő emberek, akiknek vannak saját laikus elméleteik a társas megismerésről és a társas interakciókról – hiszen egész életüket ezzel töltik. Mindezek olyan elvárásokat kelthetnek bennük a kísérlettel kapcsolatban, amelyek torzíthatják a válaszaikat. Megpróbálhatják pl. kitalálni, miről szól a kísérlet és igyekezhetnek „jó kísérleti résztvevőként” olyan válaszokat adni, amelyek megerősítik a kísérlet – általuk feltételezett – hipotézisét. A válaszok torzulhatnak azért is, mert a résztvevők igyekezhetnek minél jobb színben feltüntetni magukat.”
Ez is érdekelhet
A fenti szövegrészlet nem egy állambiztonsági tankönyvből származik! Mindig is éltem a gyanúperrel, hogy az államvédelem, állambiztonság (képzett) tagjai ösztönösen, vagy autodidakta módon, esetleg képzés során szerzett pszichológiai ismeretekkel rendelkeztek. Feltételezésemet megerősítették legutóbbi pszichológiai olvasmányaim, mert úgy vélem, a fenti pszichológiai kísérletről szóló leírás egyenesen adoptálható az állambiztonsági módszertanban, például az ügynöki munkában. A rendszerváltozás idején, 1989-ben nagy sikert, két kiadást (mintegy 80000 példányban) ért meg Gazsó L. Ferenc és Zelei Miklós könyve, az Őrjítő mandragóra. A szerzők megkísérelték bemutatni, hogy miként próbálta a diktatúra „megoldani” problémáit a „politikai pszichiátria” eszközeivel. 2012-ben az ünnepi könyvhét egyik érdekessége volt az immár harmadik kiadást megért, bővített, kiegészített kötet. Közel egy negyedszázad múltán még mindig aktuális, izgalmas a kötet, a kérdésfeltevés. Ilyen keveset tudtunk meg egy emberöltő alatt a létezett szocializmus közel két emberöltőjéről, negyven évéről?
Fentebb azt írtam, hogy a beszervezett ügynök is áldozat. Ez a kijelentés bizonyára árnyalandó, mert ügynök és ügynök, beszervezés és beszervezés között, magatartás és magatartás, hatékonyság és hatékonyság között is óriási különbségek vannak. Aligha van két egyforma eset. Minden ügynöktörténet sajátos és egyedi. Típusok persze léteznek: az eredménytelen, a szerv szempontjából értéktelen, együttműködésre nem hajlandó, alkalmatlan; a vonakodó; a kibúvókat kereső; a jelentéktelen adatokat szolgáltató; a másoknak ártani nem akaró; a szorgalmas; a túlbuzgó és nem tudom, meddig lehetne folytatni a sort. Mégis áldozatnak tartom valamennyiüket, mert az általuk teljesített „semmi”, vagy a végtelen rosszindulat, gonoszság sem változtat azon a tényen, hogy mindkét típushoz tartozó megjárta a pokol bugyrait. Talán már döntésében, hogy hajlandó volt az együttműködésre, talán csak évekkel, évtizedekkel később, napjainkban, élete végén, amikor azon retteg, hogy „eddig ugyan megúsztam, de mi lesz velem, a nevemmel, amelyet gyermekeim is viselnek, ha kiderül?”
Miért fizessen elő?
Pénzt takarít meg
Házhoz visszük
Hozzáférés a teljes digitális archívumhoz
