A titkosszolgálati iratok forrásértékének
„kliozófiai relativitáselmélete”

2012. december 29. 13:49 Gyarmati György

Korábban

Hitelesség, valóságtartalom

A jegyzőkönyv formai hitelessége odáig terjed, hogy ez áll benne. Több mint kétséges azonban a benne foglaltak valóságtartalma. Nehezen valószínűsíthető, hogy egy pálos habitusú vádlott az idézett fordulatokkal tett volna „beismerő vallomást”, s még kevésbé hihető, hogy klerikus mivoltát önként lett volna hajlandó az olvasható módon „megszentségteleníteni”. Valószínűleg senki sem kívánná a maga bőrén megtapasztalni, hogy Komlós János ÁVH százados – két évtized múltán, a Kádár-korszakban „a szocialista kabaré” magyarországi főkorifeusa –, milyen vallatási metódusok bevetésével vette rá a fogvatartottat hasonló kihallgatási jegyzőkönyvek sorának aláírására, melyek alapján halálra ítélték és ki is végezték az említett pálos szerzetest. Az ehhez hasonló források sokkal inkább kínálnak betekintést abba, hogy a hidegháborús éberségi hisztéria időszakában, leginkább az 1950-es évtized első felében, mi módon sikerült a politikai rendőrségnek minél több „rendszerellenséget” produkálnia, s azokat – ügyészségi-bírósági statisztériával – börtönbe vagy bitóra juttatni, miközben aligha jutunk közelebb a tényleges történések megismeréséhez.

Más a helyzet az 1956. évi magyarországi forradalomról fennmaradt iratok forrásértékét vizsgálva. Miután annak leverését követően a megtorlás politikai rendőrsége keletkeztette a legbőségesebb „információs adatbázist”, a forró őszről fennmaradt korabeli iratáradat döntő hányadát az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára őrzi. E vizsgálati és peranyagoknak többrétegűen félrevezető az adattartalma. Azok egyfelől megtorlást eltökélő, majd foganatosító büntetőeljárások céljából készültek, másfelől – az eljárás alá vontak oldaláról – épp a várható következmények elkerülését célzó, vagy legalábbis az elmarasztalás súlyosságát mérséklendő „elbeszélések” konstruálódtak.

A kriminalizáló célzatú visszamenőleges „cselekményrögzítésnek” és a mentesítésre játszó „tényfeltáró vallomásoknak” azért sincs valamifajta „kettő között félúton lesz az igazság” eredővektora, mert – közkeletűen szólva – már a vizsgálati eljárás kérdései is egy vagy több prejudikált hazugság-mozzanatot hordoztak. A válaszok pedig szintén sokféle megfontolásból, többrétegűen próbáltak kitérni a tényrögzítés elől. S mert immár ez a szinte áttekinthetetlen mennyiségű vizsgálati és peranyag teszi ki az 1956 őszére vonatkozó források döntő többségét, kérdés, hogy a leírt módon keletkezett konfabuláció-változatoknak mennyi közük lehet a ténylegesen történtekhez.

Hozzáférhetővé válásuk után mindezt – az elmúlt másfél-két évtizedben – az is megkerülhetetlenül befolyásolta, hogy a bukott rendszer „ellenforradalom” axiómáját felülírandó, szakmán túli igény is volt a „forradalom” tételnek eleget tevő múltrekonstruálás. A „lemossuk a gyalázatot” kollektív önbecsüléséhez és elégtételszerzéséhez értelemszerűen társult az egykoron meghurcoltak személyes tisztességének utólagos helyreállítása, s ennek oldalvizén a materiális kárpótlási, nyugdíj-kiegészítési igény – közvetve – kutatói segédlettel történő megalapozása.

Noha ez utóbbi szempontok aktuálisan respektálhatóak – és respektálandók is –, a történettudomány diszciplináris követelményeihez képest sokkal inkább tartoznak a nemzettudat-karbantartás szempontjai közé: abba a kategóriába, amelyet Gyáni Gábor kollégánk úgy fogalmazott meg nem is oly régen, hogy „a múlt mitikus elbeszélése iránt a modern korban is élénk szükséglet mutatkozik.” (Gyáni Gábor: Mítoszban, folklórban és történelemben elbeszélt múlt. In: Folklór és történelem. Szerk: Szemerkényi Ágnes. Akadémiai Kiadó, Budapest. 2007. 7-17. old.) Kérdés viszont, hogy a történtektől időben távolodva lesz-e megbízható(bb) kontroll-támpont, „eszköz” a 30-40 éves távlatban rögzített emlékezet-konstrukciók – és a rögzítés pillanata, körülményei által is kondicionált oral history elbeszélések –, illetve a megtorlás procedúrája során keletkeztetett iratok fals vagy kifejezetten hamis információinak hiteles képet eredményező desztillálására.

E téren folytatólagosan kettős problémával szembesülünk. Az egyik, hogy az 1956-os magyar forradalom – jórészt utóélete okán – manapság is csak „félmúlt”. Még további időre van szükség ahhoz, hogy az régmúlttá, történelemmé váljon, s eszerint legyen vizsgálható. A másik az, hogy a forradalom históriáját illetően a politikai rendőrség hazugságüzemében – az „ellenforradalom” utólagos megkonstruálását célzó – tömegesen gyártott apokrifek hombárjából merítve kellene elválasztani az ocsút a búzától.

Miközben úgy tűnik, hogy 1956 őszének politikatörténeti alapképlete ma már megfejtettnek tekinthető, hagyományos történetírói eszközökkel (is) rekonstruálható, továbbra is ingoványos talajon mozgunk a forradalom társadalomtörténete tekintetében, holott fentebb arról próbáltuk győzködni e sorok olvasóit, hogy a Történeti Levéltár sokkal inkább a társadalmi megélés sokféleségének forráslerakata. Itt aligha lelhető föl egyetlen releváns archimédeszi pont, de – úgy gondoljuk – nem mondvacsinált, hanem létező problémáról van szó, amivel még jó ideig szembesülni kényszerülünk, mi is és az utánunk jövő generációk is. (Ha másért nem, hát az utódnemzedékek szocializációjában mindig meghatározó „családi mitológia”, a nagyszülők generációja iránti respektus okán.)

Tudatosan kerülöm a titkosszolgálatokról folyó közbeszédben és a médiában mindmáig túlexponált ügynök-kérdés pertraktálását – az külön dolgozat tárgya –, egy vonatkozásban mégis utalnék rá. A hálózati beszámolók egy része közvéleménykutatásként is funkcionált akkor, amikor a nyilvánosság, a vélemény- és szólásszabadság nem, vagy alig létezett. Mindenekelőtt a Kádár-korszakra vonatkozó források böngészése alapján sorolom ide azokat a jelentéseket, amelyek politikai-közéleti névtelenek sokaságának saját közegükben képviselt reagálásai alapján tudósítanak a rendszer milyenségéről, például a különböző tanácsi és parlamenti választások apropóján, amikor célzott feladat volt az alattvalók „hangulatának” tesztelése.

De találhatunk elég, a hivatalos-nyilvános médiakommunikálásoktól igencsak eltérő „nemszeretem” közvélekedés-csokrokat mondjuk az 1968-as Csehszlovákia elleni inváziót követő hetekből, az új gazdasági mechanizmusról, vagy éppen a rendszert mindvégig – bár különböző minőségben – jellemző ún. hiánygazdaságról. A számos kérdéskört pásztázó véleménynyilvánítások megismerhetősége nélkül inkább csak a rendszerkomform, „kincstári” forrásokból kellene dolgoznia a kor feltárásán munkálkodó kutatónak. Jelzem, hogy az említett esetekben nem a magukat ellenzékiként definiálók – és/vagy ekként számon tartottak – megfigyeléséről van szó, akik szamizdatokban végül is az utókorra hagyományozták korabeli felfogásuk lenyomatait.

előző oldal következő oldal 2 / 4