Dr. Novák Emil, mint frissdiplomás kalocsai körorvos kisebb palotát bérelt, és bár evangélikus volt, bejáratos lett a püspöki palotába is. (Kisgyerekként velünk is ellátogatott Kalocsára, ahol felpróbálhattuk a vitrinben kiállított püspöki fejfedőket.) A boldog időszak pár hónapig tartott, mert jött a behívó, és apánk, mint orvos zászlós a II. Magyar Hadsereggel elindult a Don-kanyarba.

„A zupás kiképző őrmester a bevonulók alkalmatlanságán fölindulva előre rohant, megállt, lekapta a kalapját, megfordította, szemeit az égre emelte és rekedt hangon, üvöltve, tehetetlen kétségbeesésének ily módon adott hangot:

– Isten! Szarjál bele!”

Akárhogyan is, de ezekben az években az égiek mintha megfogadták volna a zupás őrmester tanácsát. Ennek ellenére a sok kavarodás mintha csak azért történt volna, hogy apánk még vadabb és viccesebb történeteket mesélhessen nekünk esténként a fürdőszobában. Mi a kádban ülve, tátott szájjal hallgattuk a háborúról és Jerevánról, ahol három évig volt hadifogoly.
Németországban már, mint főiskolás, barátnőmtől, Ikétől (szintén csellista!) szerettem volna megtudni, mit mesélt gyártulajdonos apja a háborúról.

– Soha, semmit – volt a válasz.

A lényegről apám is keveset beszélt, de éreztük, hogy – mint orvos – ezekben az években volt a csúcson. Életeket mentett. Azt tette, amit a hivatása diktált. Ha hagymával fertőtlenített és vésővel operált is, leleményessége nyomán sikerült a műtét, és életben maradt a beteg. Nagy része volt abban is, hogy közel s távol az „ő lágerében” halt meg a legkevesebb alultáplált hadifogoly.

Apu Jerevánban is csellózott. Deszkából faragott hangszerének előlapját hazahozta. Családi ereklye. A hadifoglyok zenekarát Karl Meister zeneszerző vezényelte, aki a lágerben csellókoncertet komponált apámnak. 1972-ben, Münchenben már én mutathattam be új művét, a Solocellomusikot, 1975-1976-ban pedig ő egyengette utamat a müncheni zeneművészeti főiskola cselló tanszakáig. A lágerben Konrad Lorenz, az etológia atyja verebeket nevelt. Külön színházi társulatuk volt a németeknek, a románoknak és a magyaroknak.

Apám a nagy sikerre való tekintettel a '60-as évek MÁV Kórház alkalmi orvostársulatának újra megrendezte a lágerszínházi Otellót. Csak a csasztuskák szövegét kellett a kórházi helyzethez aktualizálni. De a zene ugyanaz volt!

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2010. tél számában olvasható.