„Az a bizonyos és tendenciájában egészen galád pécsi Szürke Könyv több mint egy hónappal ezelőtt jelent meg. Nem is valami zugnyomdában, hanem a pécsi magyar királyi Tudományegyetemhez közel álló sajtóvállalatnál (...) A kormánynak mindenesetre meg kell állapítani: miképpen volt lehetséges az, hogy ezt a könyvet egy hónapon keresztül háborítatlanul terjeszthették (...) Ki volt a pécsi ügyész, aki ezt a magyar külpolitikai érdekeket az első olvasásra is veszélyeztető pamfletet engedélyezte? (...) A kultuszminiszternek meg kell indítania a vizsgálatot, hogy ez a Lajos Iván nevű úr maradhat-e egyetlen pillanatig is a pécsi magyar királyi Tudományegyetem docense.”

Ekképp dörgött-háborgott-követelődzött 1939. július 23-i vezércikkében az egy évvel korábban a „nemzeti jobboldal”, vagyis a hitlerihez hasonlatos hazai nyilas mozgalom szolgálatába állított Magyarság című napilap vezető publicistája, Hubay Kálmán. Aki nem egyszerűen szélsőjobboldali újságíró volt, hanem a magyarországi – hungaristaként is emlegetett – nyilasok vezérének, Szálasi Ferencnek a teljhatalmú helyettese, s nem mellesleg: 1938 óta országgyűlési képviselő. Fentebb idézett Szürke könyvek, gonosz szándékok című irománya pedig korántsem az első s egyetlen kirohanás volt a Németország háborús esélyei a német szakirodalom tükrében címet viselő százoldalas kiadvány ellen.

Amikor ugyanis a második világháború kitörése előtt két és fél hónappal, 1939 június közepén az addig országosan nem ismert, ám történészi s főleg legitimista berkekben a korábbi tanulmányaival és az utolsó magyar királyról, IV. (Habsburg) Károlyról írott monográfiájával legitimista történészként elkönyvelt Lajos Iván közzétette az egy hónap alatt több tízezer példányban elkapkodott dolgozatát, azonmód hatalmas vihar támadt. Hogy miért, ahhoz elegendő beleolvasni a nevezetes munkába.

A kötet borítójának színe nyomán csak Szürke Könyvként emlegetett mű sajátos keveréke a politikai pamfletnek, a tudományos-történeti elemzésnek és a váteszi szerepet vállaló röpiratnak. A Mindenki felelős! című érzelemdús előszó például vészharangkongató figyelmeztetés és emlékeztetés arra, hogy az 1914-es nagy világégés idején „Magyarország szintén legyőzhetetlennek gondolta a germán óriást, s vágyálmaiban keservesen csalódnia kellett.” A rossz oldalra állás tragikus következménye pedig a trianoni békeszerződés, vagyis Csonka-Magyarország lett. A patetikus bevezetőt követően azonban Lajos Iván tíz tárgyszerű fejezetben támasztotta alá a jószerével egyetlen mondatban is összefoglalható véleményét: ha a hitleri birodalom kirobbantja, törvényszerűen el is fogja veszíteni a háborút.

A magyar társadalmat megszólító munka idézetek sokaságát tárta az olvasó elé, a többi között az egyre inkább szövetséges Adolf Hitler Mein Kampfjából citálta azokat a passzusokat, amelyek fölött a trianoni reváns mámorában úszók átsiklottak. A német nemzetiszocializmus magyarul is több tízezer példányban terjesztett bibliájából például elolvashatták volna, hogy a „német élettér” kiterjesztésébe, a „keleti területek meghódításába”, az „ott élő népek alávetésébe” Hitler bizony Magyarországot is beleértette. A gyors sikerben reménykedőknek pedig Lajos Iván azt üzente: vágyálom csupán a német propaganda által sulykolt, győzelmesen megvívható Blitzkrieg, a villámháború. A keleti területek meghódításának útjába ugyanis a hadipotenciáljában megerősödött Szovjetunió áll, a hatalmas kiterjedésű ország lerohanása és elfoglalása ezért lehetetlen. A biztos kudarc után pedig, bárhogy forduljon is a háború menete, a németellenes egységfront meg fog köttetni a Szovjetunió, valamint a békeillúziókat még kergető Anglia és Franciaország között. Az egyébként szovjetbarátnak aligha nevezhető Lajos Iván történeti tapasztalatokra támaszkodva azt is megjövendölte: Amerika szintén feladja majd a két évtizeden keresztül gyakorolt izolációs politikáját, a háborúba való belépése pedig egyértelműen a szövetségesek javára billenti az erőviszonyokat.

„Egyre fokozódó kétségbeeséssel látom, hogy sajtónk egy része, sőt túlnyomó része mesterségesen preparálja közvéleményünket az esetleg kitörő háborúban Németország oldala melletti részvételünkre” – menetelt szembe a magyarországi kardcsörtető korszellemmel Lajos Iván, aki – Hubay állításával ellentétben – soha nem volt egyetemi docens, csupán a pécsi tankerületi főigazgatóság megtűrt tanügyi fogalmazójaként kereste kenyerét.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2010. tél számában olvasható.