Így ünnepeltük Sztálin születésnapját
„Itt minden róla beszél!” Vicclap-poénnak meglehetősen sovány volt ez 1949 karácsonyán, amikor is a Ludas Matyi karikatúristája egy ünnepi díszbe öltöztetett gyárkapu bejáratánál örökítette meg a 4-5 éves forma kisgyerek rimánkodására adott választ. („Apu, ha hazamegyünk, ugye beszélsz nekem róla?”) A Ludas címlapját tréfálkozási próbálkozásként legföljebb az utókorból láthatjuk.
A hűség és hála napja
Vicclap-poénnak meglehetősen sovány volt ez 1949 karácsonyán, amikor is a Ludas Matyi karikatúristája egy ünnepi díszbe öltöztetett gyárkapu bejáratánál örökítette meg a 4-5 éves forma kisgyerek rimánkodására adott választ. („Apu, ha hazamegyünk, ugye beszélsz nekem róla?”) A Ludas címlapját tréfálkozási próbálkozásként legföljebb az utókorból láthatjuk. Az emberi vonásokat máskor előszeretettel eltúlzó, torzító Toncz Tibor akkor rigorózusan ügyelt arra, hogy rajzán a gyárkapu fölötti hatalmas transzparensről kitekintő férfiú ábrázolása egy jottányit se térjen el az ikonizált változattól: az egyszerűségével tiszteletet parancsoló tábornoki zubbonyon szerényen meghúzódó kitüntetések, magas homlok, ápolt dús bajusz, jövőbe tekintő jóságosan szigorú szem.
Akkor, 1949 telén valóban minden róla, vagyis: RÓLA, „a népek atyjáról”, „a világbéke őréről” (stb. stb., lásd később), vagyishogy Joszif Visszarionovics Sztálinról szólt, aki december 21-én töltötte be 70. életévét. A jeles napot az „egész emberiség eddigi legnagyobb ünnepének” nyilvánítva a Moszkva által megszállt népi demokráciák már októbertől hatalmas vetélkedőbe kezdtek, melynek joggal adhatnánk a Ki dicsőíti jobban Sztálint? címet. A „hőn szeretett vezér” legjobb magyar tanítványa, a hazai kommunista pártot vezénylő Rákosi Mátyás bokros teendői – a diktatúrát szentesítő alkotmány törvénybe iktatása, a Rajk-per lefolytatása – közepette sem feledkezett meg a közelgő ünnepről.
Ritka kivételként s érthető módon, szeptember elején nem Sztálinhoz, hanem a szovjet pártvezetés meghatározó tagjához, nem mellesleg a Pravda főszerkesztőjeként a nagytestvér, a példakép ország propagandáját, ideológiáját és kulturális életét is felügyelő Mihail Szuszlovhoz fordult. Táviratában arról érdeklődött, „van-e valami határozat Sztálin elvtárs 70. születésnapjának megünneplésére, különösen abban a vonatkozásban, hogy meddig mehetnek el a külföldi, illetve a népi demokráciák pártjai?” Szuszlov válasza nem ismert, az viszont igen, hogy a Magyar Dolgozók Pártjának (MDP) titkársága először október 12-én körvonalazta (azt követően pedig még vagy nyolcszor módosítgatta) miként is képzeli a „szeretettel és hálával teli” megemlékezést, amely – így a határozat – legyen „az egész magyar nép bensőséges hangulatú ünnepe”, ugyanakkor kerülje el annak „hivatalos jellegét és kampányszerűségét”.
Talán mondani sem kell, hogy az elmélet és a gyakorlat ezúttal is szöges ellentétbe került egymással. Noha a versenytárs népi demokráciák sem szűkölködtek az ötletekben – Bulgáriában például ötmillió dolgozó sajátkezűleg írta alá a Sztálint köszöntő levelet, Csehszlovákiában, pontosabban Pozsonyban 9 méter magas Sztálin-szobrot avattak – „Magyarország a versenyben jól megállta a helyét”. Legalább is ezzel veregette meg a nép, a valóságban persze, elsősorban önnön vállát a szovjetunióbeli száműzetésben papírra vetett memoárjában Rákosi (Visszaemlékezések 1940-1956. Napvilág Kiadó, 1997.). Ő a „világra szóló esemény” után évtizeddel is „százezrek, milliók spontán lelkesedésének” tudta be mindazt, amit a valóságban központi akarat, az ő vasakarata irányított.
Volt itt minden: sztálini munkaverseny például, melyet úgymond a Ganz Villamossági Gyár munkásai egy röpgyűlésen hirtelenjében ötöltek ki. Ehhez képest a politikai bizottság napokon keresztül mérlegelte, hogy a „vörös Csepel”, az angyalföldi Hajógyár, avagy a diósgyőri vasgyár munkásait érje az a megtiszteltetés, hogy „az ország minden dolgozóját munkafelajánlási versenyre” hívhassák. A magyar sztahanovisták sorát (köztük a teljesítményüket többezer százalékra tornászó Muszka Imre vagy Horvát Ede esztergályosokat) reflektorfénybe állító kampány még ki sem tejesedett, mikor már elindult a nagy ajándékkészítési akció. Ebben, hogyan is másként, mint „hatalmas lelkesedéssel vett részt az ország apraja nagyja”. A hálás magyar nép Sztálinnak kedveskedő csecsebecséi között egyaránt helyet kapott Kisfaludi-Strobl Zsigmond márványba álmodott „családszobra”, Rákosi feleségének, a képzőművészetben kiteljesedő Feodora (Fenya) Fjodorovna Kornyilovának a „Dicsőség a nagy Sztálinnak” feliratú herendi vázáját.
A másik porcelángyár, a Zsolnay kollektívája összefogásával olyan, a Kremlt formázó állólámpába szerelt zenélő órát, amely félóránként a moszkvai rádió szünetjelét játszotta, a Ganz Mávag csapata a Lánchíd makettjét carrarai márványból és bronzból fabrikálta össze. A több tízezernyi ajándékot bizottságok sora válogatta ki a Műcsarnokban december elején közszemlére tett tárlatra. A hivatalos statisztika szerint négy nap alatt több mint százezren tekintették meg a páratlan látványosságot. Az ajándékokat ezt követően 80 „vízmentesített ládába” csomagolták, s a szállítmány „négy vadonatúj, 20 tonnás tehervagonban” indult útnak Moszkvába.
December 10-től a lelkes százezrek már a meghosszabbított nyitva tartással üzemelő Nemzeti Múzeumba özönlöttek, ahol nyolc nagy teremben ámuldozhattak „A nagy Sztálin harcos életének” megannyi állomását felvillantó tárlaton.
A születésnapfelelős szervezők természetesen gondoltak a betűre éhes olvasókra is. November elejétől például elő lehetett jegyezni a 16 kötetesre tervezett Sztálin-összkiadás nyitó kötetét, hetekkel később már a második kötet is megjelent 75 ezer példányban. Ugyancsak ekkorra időzítették a Szovjetunióban valóságos bestsellerként elkapkodott Sztálin rövid életrajza című, többszáz oldalas munkát, melyből a korabeli újságcikkek tanúsága szerint nem csak a díszkiadás 5 ezer, hanem a keménykötéses változat 100 ezer példányát is „elkapkodták”.
Ám a rekorder mégsem ez volt, hanem a 150 ezer példányos Képes album Sztálin elvtárs munkájáról című kiadvány. Az ünnepre időzített 18 kötet közül az utókor a legtöbbször két költői albumot citál. A Sztálint köszöntjük című válogatásba a magyar poéták színe-java – hitből vagy kényszeredetten, de – adott verset. A később megrendítő költemények sorát író Zelk Zoltánnak pedig jószerével soha nem felejtették el a „Sztálin / Az Ő neve legyen / első szavam, hogy versem kezdem én.” kezdetű, A hűség és a hála éneke című poémáját.
A sztálini bornírtságverseny
A december 21-i születésnapon az ország népe már reggel behatóan tanulmányozhatta a napilapok ünnepi számait (merthogy e szerdát a Minisztertanács rendkívüli munkaszüneti nappá nyilvánította), köztük a 700 ezer példányos, ezúttal piros fejléccel megjelenő Szabad Népet, melynek 12 oldalából 12 foglalkozott Sztálinnal, majd sietett (egyáltalán nem biztos, hogy önszántából) az ünneplésre, merthogy nehezen lehetett volna aznap olyan települést találni Magyarországon, ahol ne tartottak volna valamifajta hálaadást. Mindezek megkoronázására, természetszerűen, a fővárosban került sor. „Szerda reggel újabb meglepetés fogadta a budapesti dolgozókat” – regisztrálta a másnapi Szabad Nép, hogy a főváros törvényhatósága „Budapest legszebb útját – az Andrássy utat – Sztálin útnak nevezte el”.
Az esemény fényét azzal is emelték, hogy az új utcanévtáblák „kedves születésnapi ajándékként” rögvest a helyükre kerültek. Este az Operaházban az ország elitje előbb végigtapsolhatta a párt főtitkárhelyettesének, Gerő Ernőnek ünnepi beszédét, majd élvezhette – a laptudósítások szerinti – „szívet lelket gyönyörködtető műsort”. (Rákosi Mátyás igazoltan hiányzott, azon a napon ő Moszkvában lépett fel, s rövid köszöntőjében azt találta mondani, hogy „Sztálin elvtársat… a magyar munkások és parasztok is édesatyjuknak nevezik.”) Mindezek betetőzéseként a budapestiek vigyázó szemüket Gellérthegyre vethették, ahonnan sosem látott, káprázatos tűzijátékot produkáltak a honvédségi rakéták.
A közel negyedéves hajcihő zökkenőmentes lebonyolítása nem kis feladatot rótt az apparátusra, amely nem győzött elég éberen őrködni afelett, hogy az osztályellenség vagy az imperialisták aknamunkája bele ne rondítson a fennkölt ünneplésbe, merthogy, értelmezésük szerint bőven volt ilyen próbálkozás. Az előforduló „esetekből” – Magyar Országos Levéltárban őrzött pártiratok alapján – valóságos bornírtság-csokor állítható össze. Komoly fejtörést okozott például az, hogy a Sztálinnak szánt ajándékok között volt „nemes dohányáru”. E termékek vegyelemeztetését Marosán György ipari miniszter soron kívül elvégeztette, ám a több szerelvénynyi ajándékot egyenként átvizsgálók megoldhatatlan dilemma elé kerültek.
„Felmerül a kérdés, hogy a többévtizedes, lezárt borospalackokat, amelyeket a Párt Gazdasági Osztálya már több héttel ezelőtt, teljes csendben beszerzett, kiküldhetjük-e felbontatlanul, vizsgálat nélkül?” – aggályoskodott például az operatív bizottság titkára. Nem tudni, hogy az ügyben végezetül is milyen döntés született, az viszont egy másik összegző jelentésből és a Szabad Nép különtudósítójának írásából kiderült, hogy a nagy felhajtással útnak indított vonat – a népi demokratikus országokból érkező küldeményekkel egyidőben – érkezett meg Moszkvába, ahol „a magyarok figyelmességeit” a szovjet politika díszpintye, az érdemi döntésektől midig távol tartott Nyikolaj Svernyik, az Elnöki Tanács elnöke vette át ekképpen: „Sztálin elvtárs bizonyára nagyon fog örülni a gyönyörű ajándékoknak”.
A szigorú bizánci protokollt ismerők számára egyértelművé vált, hogy a generalisszimusz még a tehervagonokra sem igen vet majd akár csak egy futó pillantást sem. Hiába priorálta, vagyis széleskörű, a családok tagjaira is kiterjedő operatív vizsgálatnak vetette alá az Államvédelmi Hatóság az ajándékokat csomagoló férfiakat és nőket. Fegyelmi vizsgálatnak kellett kiderítenie azt, nem szabotázs következtében került-e az egyik vagon oldalára a semmilyen nyelven nem értelmezhető „etax Sztálin” felirat. A „kapitális hiba” – tárta fel a fegyelmi bizottság – úgy keletkezett, hogy a tervezett feliratokat magyarról oroszra fordító tolmácsnő először véletlenül kis betűvel írta Sztálin nevét, de „hibáját rögtön észlelte, és a szokásos X betűkkel érvénytelenítette a rosszul írt szót”.
Ez is érdekelhet
Mivel a szövegsablont készítő festő sajnálatosan, ám „bizonyíthatóan nem tudott oroszul”, ezért az átikszelt szót „kétségkívül olvashatta etax-nak” – született meg a felmentő verdikt. Nem úszta meg viszont a felelősségre vonást Raics István, akinek ügyét azért utalták a párt Központi Ellenőrző Bizottsága elé, mert „többszöri (többek között írásbeli) ígérete ellenére” Leonidze Sztálin ifjúsága című eposzának csak a felét fordította le határidőre.
