Németország egységben - lépésről-lépésre

"Őrültség" - mondták az elemzők, amikor az 1989 őszét követő háromszáz nap krónikáját kellett egy szóban összefoglalniuk, ugyanis Németország történetének legfontosabb eseménye, az NSZK és az NDK egyesítése úgy ment végbe, hogy egyetlen puskalövés nem dördült el. Amikor a berlini fal 1989 novemberében ledőlt, senki nem gondolta, hogy egy éven belül egyesülhet a két országrész. A berlini külügyminisztérium által nyilvánosságra hozott új dokumentumok most új megvilágításba helyezik a világtörténelmi eseményeket.

Az egység ellenzői

Hat héttel a fal leomlása előtt Margaret Thatcher brit miniszterelnök és Mihail Gorbacsov szovjet pártfőtitkár találkozott a Kremlben. Közös volt bennük, hogy mindkettőjüket összekötötte a náci Harmadik Birodalom ellen vívott háború: Thatcher szülővárosát két tucat alkalommal bombázta a Luftwaffe, míg Gorbacsovban kitörölhetetlen emlékeket hagytak a nélkülözések, a tömeggyilkosságok miatti bujkálások.

1989 őszén minden hétfőn több ezer ember vonult az utcára Lipcsében, miközben hatezer NDK-s polgár vert sátrat a prágai és varsói nyugat-német nagykövetség előtt, ahol a kivándorlásukért tüntettek. Ezek a képsorok végül az egész világot bejárták , majd Thatcher és Gorbacsov fejében szöget ütött a gondolat: Németország komoly változások elé néz a közeljövőben. A kérdés sokáig az volt, hogy kettejük között ki volt az első, aki felvetette Kelet-és Nyugat-Németország egyesítését.

Thatcher jelentette ki először: "Az egyesített Németország ellen foglalok állást", majd a francia köztársasági elnökre, Francois Mitterandra célzott, amikor azt mondta, hogy "van egy másik nyugati vezető", aki osztja véleményét, ráadásul egész Nyugat-Európa az ő oldalán van. Ezt a NATO közleményben utasította vissza, amelyet a maga módján a brit miniszterelnök is megerősített. Ahogy Kelet-Németország kezdett a szakadék szélére sodródni, már az egyesítést ellenzők tábora között sem volt akkora összhang, s ennek meglehetősen kevésszer adtak hangot. Ezek egyike Jicák Samir izraeli miniszterelnök volt, aki azért tartott a két országrész egyesítésétől, mivel szerinte az újra a zsidók kiirtását hozná magával. A zárt ajtók mögött azonban a nyugati vezetők igyekezték megnyugtatni az NSZK-s vezetőket: nem engedik - mondták - hogy Kelet-Németország összeomoljon.

Az európai vezetők körében tartotta magát az a nézet, hogy nem kellene 1995 előtt megvalósítani az egyesítést, sőt, inkább egy későbbi céldátum lenne a helyénvaló - már ha ez egyáltalán lehetséges. Az NSZK és az NDK a NATO és a Varsói Szerződés tagállamai közötti határvonal két legfontosabb állama volt: ezen a ponton kilenc ország mintegy másfél millió katonája nézett egymással farkasszemet, ráadásul mindkét ország rendelkezett atomfegyverekkel. Egyik ország sem rendelkezhetett szabadon határai felett a szövetségesek jóváhagyása nélkül, nem dönthettek szabadon az egyesítésről sem, sőt, a Szovjetunió jogot formálhatott arra, hogy Nyugat-Németországgal szemben, vagy akár nemzetközi szinten maga képviselje csatlósállama érdekeit.

Thatcher megvetette a Szovjetuniót, ugyanakkor leszögezte, az lenne a kívánatos, ha a szovjet csapatok a lehető legtovább maradnának a keletnémet határokon: "A Szovjetunióra mint az egységes Németország elleni ellensúlyra van szükségünk". Az Egyesült Államok nyíltan kiállt az egyesített Németország NATO-tagsága mellett, mondván, az így létrejött államalakulatnak semmi esetre sem szabadna semlegesnek maradnia, míg 1990. április 9-én az egyik bonni tisztségviselő Moszkvában kijelentette: országa biztonságra törekszik, de ezt nem a Szovjetunió kárára akarják elérni.

A most bemutatott dokumentumokból az is kiderült, hogy a német külügyminiszter, Hans-Dietrich Genscher saját életét is kockáztatta a német egység megteremtése érdekében. A berlini fal leomlása előtt Helmut Kohl kancellár arra figyelmeztette amerikai partnereit, hogy a szívbeteg Genscher talán már a következő parlamenti választást sem fogja megélni; a külügyér legtöbbet utazásai során szenvedett, egyszer egy találkozóját is lemondta, majd katonai kórházba szállították.

Az első lépések

A nemzetközi sakkjátszma 1989. november 21-én, egy hideg, esős keddi napon vette kezdetét. Nyikolaj Portugalov, a KB Németországgal foglalkozó bizottságának tanácsadója bizalmas iratokat adott át nyugati kollégájának, Horst Teltschiknek; az egyik hétoldalas, kézzel írott szöveg Kohl kancellárnak szólt, amelyben "nem kötelező jellegű" ajánlásokat fogalmazott meg. Ekkora már leomlott a fal, de az ország élén továbbra is Egon Krenz, a Német Szocialista Egységpárt (NSZEP) vezetője, az NDK államtanácsának elnöke állt, ezért a levéllel a KGB-tiszt célja nem lehetett más, mint viszályt szítani a nyugati vezetők között.

Portugalov szerint a nyugatnémet kormánynak "hosszú távú célja a német kérdés megoldása", ezért meg kellene fontolnia a NATO-ból való kilépést, s az ország területén levő nukleáris fegyverek eltávolítását. Teltschik azonban félreértelmezte a látogatás célját, s azt gondolta, a szovjet vezetés két héttel a fal leomlása után már a német egyesítésen gondolkodik. Az egyik Kohl által szervezett összejövetelen - egy évvel a parlamenti választások előtt, a kereszténydemokraták soha nem látott népszerűtlensége mellett -, Teltschik azzal az ötlettel állt elő - utalva a szovjet diplomata memorandumára -, hogy Kohlnak egy tervvel kellene előrukkolnia, amely lerakná a német egység alapjait.

Teltschik ezt követően arról tájékoztatta brit kollégáját, hogy Kohl el akarja hallgattatni külügyminiszterét. A korábbi két jó barát, Kohl és Genscher gyanakvással tekintett a másikra, a kancellár pedig attól félt, hogy a történelmi változásokban ráosztott szerepet külügyére elhappolja előle. Kohl tízpontos, a nemzeti egységet körvonalazó memorandumát - amelyben nem vette igénybe Genscher segítségét - november 28-án mondta el a Bundestag előtt, amelyet otthon kitörő lelkesedéssel fogadták, azonban külföldön szinte mindenhol haragot és neheztelést váltott ki; a stabilitás megteremtése a politikus legfőbb kötelessége, Bonn pedig soha nem cselekedne egyedül - vágták a Kohl fejéhez a kancellár saját szavait.

Az Európai Közösség decemberi ülésen ennek a véleményüknek adtak hangot az európai vezetők, köztük Thatcher is, aki a Kelet-és Nyugat-Németország egyesítése kapcsán a történelem megismétlődésétől tartott, majd hozzátette: ezt az NSZK szövetségesei azért támogatták évtizedeken át, mivel úgy gondolták, soha sem fog bekövetkezni. Kohl nem tett említést Németország keleti határairól, mire a Vaslady ezek megerősítését szándéknyilatkozatban kérte a bonni kormánytól. "Nem garantálok csak úgy bármit. Nem ismerem el a jelenlegi határokat" - replikázott Kohl. Thatcher és Mitterand strasbourgi találkozójukon megállapították, elérkezett az idő a cselekvésre, bár kétséges volt, hogy meg lehet menteni Kelet-Németországot, s fel tudják-e tartóztatni a történelmet, mivel mindeközben 1989 novembere óta már az NDK-ban is az egyesítésért tüntettek ("Wir sind ein Volk").

1989. december 11-én a Németországot felosztó négy nagyhatalom egy-egy képviselője újra összegyűlt a Kammergerichtben; a nagykövetek csupán Berlin helyzetéről cseréltek eszmét, a róluk készített kép pedig hamar bejárta a világsajtót. Genscher ekkor leszögezte: neki nincs kifogása a szovjet részvétel felől Berlin státusát illetően, de Moszkvának semmi köze a német egységhez, majd Washington megfeddte Kohlt és Hans Modrow miniszterelnököt, amiért az Egyesült Államok feje felett kiterjesztették a két Németország közötti légi közlekedést.

Később az amerikai, a francia és a brit képviselő washingtoni találkozóján elhangzottak kivágták a biztosítékot az NSZK-ban, s személy szerint Dieter Kastrup volt az, aki kritikát fogalmazott meg az ország szuverenitását semmibe vevő nagyhatalmakkal szemben. 1989-ben Bush - aki legtöbbször tanácsadóira, köztük a status quot úton-útfélen hangoztató Brent Scowcroft nemzetbiztonsági tanácsadóra hagyatkozott - kijelentette, hogy Washington csak abban az esetben fogadja el a német egyesítést, ha az ország a NATO-tag marad.

Kohl tudta, hogy ha Németország semleges maradna, a katonai szövetség azonnal szétesne, így az Egyesült Államoknak ki kelleni vonni csapatait Európából, amelynek helyén csak egy megerősödött brit-francia szövetség maradna. Már csak Gorbacsovot kellett meggyőzni, hogy fogadja el az észak-atlanti szövetség égisze alatt történt egyesítést; Moszkva azonban továbbra is csapatokat állomásoztatott Kelet-Németországban, az ország tagja volt a Varsói Szerződésnek, a szovjet főtitkárnak pedig szilárd meggyőzése volt, hogy csak a szocialista egységpárt képes egyedül megmenti az NDK-t.

Gorbacsov egy Genscherrel lefolytatott beszélgetés során "fejetlennek" nevezte a kancellár politikáját, aki úgy cselekszik, mint "elefánt a porcelánboltban". Moszkvában mindez elhidegülést hozott magával, amit csak Teltschiknek a szovjet külügyminiszterrel, Eduard Sevardnadzéval való találkozója tört meg; ez utóbbi beszámolt a Kelet-Németország ellen tervezett invázió miatt a szovjet pártfőtitkárra nehezedő nyomásról - ez nem volt ördögtől való gondolat, hiszen ezt a szovjet és keletnémet keményvonalasok is elképzelhetőnek tartották, ha az események menete úgy hozná.

A káosz ellen az egység a megoldás

1990. január végére naponta kétezer kelet-német polgár hagyta el az országot, fiatal és jól képzett dolgozók, amellyel gazdaságilag szinte a szakadékba taszították országot. A helyzetet Genscher próbálta meglovagolni, "nagyon instabilnak", majd "káosznak" interpretálta az NDK-ban zajló eseményeket a nyugati vezetőkkel folytatott beszélgetéseiben. A külügyminiszter szerint a káosz ellen csak egyetlen megoldás van: ez pedig a két országrész egyesítése. Genscher nem számolt az NDK gazdasági megsegítésével, ehhez ugyanis engedélyre lett volna szüksége.

Az idő előrehaladtával az amerikaiak is egyre idegesebbé váltak, akiket az is nyugtalanná tett, hogy tudomásukra jutott: a NATO-ellenes kirohanásairól híres Oskar Lafontaine, a szociáldemokraták jelöltje megméretteti magát a kancellárválasztáson, ráadásul nem volt jó ómen, hogy a nyugatnémetek alig húsz százaléka támogatta az egyesített Németország NATO-tagságát - nem maradt választás, mint teljes mellszélességgel kiállni Kohl mellett. Thatcher és Mitterand január 20-i találkozásuk során annak az aggodalmuknak adtak hangot, hogy az egyesített Németország kiterjesztené befolyását Csehszlovákiára, Magyarországra és Lengyelországra, s "nekik csak Románia és Bulgária maradna."

A labda most Gorbacsov térfelén pattogott. "Nem maradt egyetlen befolyásos tényező sem az NDK-ban" - panaszkodott a szovjet pártfőtitkár január 25-i beszédében. Az egyik fegyvert - gazdasági támasz - saját maga hatástalanította, mivel a peresztrojka jegyében hozott gazdasági reformok miatt a Szovjetunió sem bővelkedett a kemény valutában, ezért Gorbacsov inkább az időt húzta. Február közepén Kohl Moszkvába repült, ahol a szovjet pártfőtitkár a következőket mondta a német kancellárnak: "A németeknek kell eldönteniük, hogy melyik úton mennek tovább", majd hozzátette: "Azerbajdzsán és Litvánia, radikális reformerek az egyik, szociáldemokraták a másik oldalon, a csapások egyre nagyobbak, a gazdaságunk sántít, az emberek pedig kezdenek elfáradni" - érzékeltette irigylésre nem méltó helyzetét Gorbacsov.

A kérdés továbbra is ott lógott a levegőben: ki döntene az egységet illetően, s ki határozna meg a határokat? A második világháborúban részt vett 53 ország részvételével megtartott konferenciáról szóló verziót lesöpörték az asztalról, mondván az kisebbítené a nagyhatalmak befolyását; az 1955-ben már alkalmazott négyes konferencia újbóli összehívását Genscher azért támadta, mivel szerinte "minden nagyhatalomnak van büszkesége". A külügyminiszter ezért egy olyan formula ötletét vázolta fel, amely egyenlő rangra helyezné az NDK és az NSZK-t Nagy-Britanniával, Franciaországgal, az Egyesült Államokkal és a Szovjetunióval.

A NATO és a VSZ huszonhárom külügyminisztere 1990. február 12-14 között Ottawában gyűlt össze, ahol Genscher és Baker egyszerre próbálta a Moszkvával állandó telefonos összeköttetésben levő Sevardnadzét meggyőzni az ajánlatról. A grúz származású külügyér rábólintott a javaslatra, de ekkor fogalma sem volt arról, hogy Genscher elkötelezte magát az 1990 őszére megvalósított egységes Németország mellett. A NATO-konferencia résztvevői csak ekkor realizálták, hogy a hátuk mögött milyen súlyú megbeszélések folytak, mire sokan, így az előjogaikat féltő spanyol, illetve az olasz és a holland képviselő is felháborodásának adott hangot.

Baker igyekezett megosztani aggályait a holland külügyminiszterrel szemben meglehetősen vehemensen viselkedő német külügyminiszterrel, de ekkorra futótűzként terjedt az a vélemény, hogy Genscher kapcsolatok tart fenn a KGB-val és a Stasival - az amerikai titkosszolgálatok ezt arra alapozták, hogy a külügyér számtalan alkalommal utazott keletre, a Sevardnadzéval folytatott tárgyalásai pedig órákon át tartottak. A Szovjetunió külügyminiszterére ekkor egyszer azt találta mondani kollégájának, hogy ha az egyesített Németország NATO-tagságot kap, Moszkva anarchiába vagy diktatúrába süllyed - kérdés, hogy komolyan kellett-e venni a fenyegetést, vagy Sevardnadze így próbált eredményeket kicsikarni az NSZK-tól.

Időközben megkezdődött a végső visszaszámolás, a hat delegáció már március közepe óta folyamatosan tartott tanácskozást, hol Kelet-Berlinben, hol Bonnban. Kastrup és Robert Zoellick a tempó felgyorsításában és a gyors konszenzusban voltak érdekeltek, miközben a Szovjetunió képviselője, Julij Kwizinski szíve szerint minden témát megvitatott volna, s speciális (alacsonyabb) státust kívánt akart ráerőltetni az egyesített Németországra. A küldöttek eltérő álláspontjai miatt a tárgyalásoknak néhány hónap múlva csak egy húsz pontból álló listát sikerült összeállítaniuk - arról, hogy miről nem sikerült megegyezniük.

A 23. paragrafus

Egyvalami azonban elkerülte a szovjet döntéshozók figyelmét: a német alkotmány 23. paragrafusa. Negyven évig jószerivel senkit sem érdekelt ez a klauzula, most azonban mindenki bőszen kezdte tanulmányozni, amely megállapította, hogy Kelet-Németország bármikor megegyezhet a Német Szövetségi Köztársasággal. A március 18-i szabad választások óta kétharmadra nőtt a csatlakozást kívánó pártok száma, a Volkskammer pedig elegendő képviselővel rendelkezett az unió megszavazásához. Ráadásul már korábban megkezdődtek az előkészítő tárgyalások Bonn-nal a jogharmonizációról és az intézményrendszer átültetéséről, s júliustól már márkával fizettek Kelet-Németországban is.

A nyugati hatalmak kilátásba helyezték, hogy ha a szovjetek meggátolják az NDK-nak a nyugati országrészhez való csatlakozását, akkor Nagy-Britannia, Franciaország és az Egyesült Államok egyoldalúan lemondanak a győzteseknek kijáró jogaikról, ezzel pedig Moszkva maradna az egyetlen megszálló ország Németország területén, amely teljesen elfogadhatatlan lenne. Ezzel az országban állomásozó szovjet katonák is nehéz helyzetbe kerültek volna, ugyanis az értéktelen rubel "morális tekintélyüket ásta volna alá". A terv megvalósítására végül nem került sor, a Szovjetunió súlyosan eladósodott, így elérkezett Bonn ideje.

Gorbacsovnak "levegőre" volt szüksége, de az NSZK-tól kért 20 milliárd márkára rúgó kölcsönnek csak a negyedét adta meg Kohl, s cserébe Bonn is benyújtotta a számláit; a németek az országrészek egysesítését, míg a szovjetek gazdasági bajaik orvoslását kérték, így mindkét állam egymásra volt utalva. Sevardnadze azt rótta fel partnerének, hogy a közvélemény most azt hiszi, a "Szovjetunió rábólintott a német egységre a pénzügyi kölcsön fejében". Geschner megdöbbenését tettette: "Hihetetlen és felháborító. Vannak olyan felelőtlen emberek, akiknek nagy a szájuk, s inkább csöndben kellene maradniuk". A színfalak mögött azonban pontosan ez történt - jelentette ki Teltschick.

Ezt követően felgyorsultak az események. Gorbacsov Washingtonba repült, ahol Bush elnökkel azt közölte: a németek saját belátásuk szerint dönthetnek a NATO-tagságot illetően. Kevesen hittek a fülüknek, néhány tanácsadó arra kérte Busht, hogy ismételtesse el az előbb hangzottakat a szovjet pártfőtitkárral, de ugyanennyire meglepődött Kohl. Hat héttel később Kohl és Genscher a legfontosabb kérdésekre is választ kaptak a Gorbacsovval való találkozásuk során: ezek szerint Németország az egyesítés pillanatában szuverén állam lesz, a szovjet csapatokat négy éven belül kivonják, az ország pedig NATO-tagállam lesz, külföldi NATO-csapatok és nukleáris fegyverek nélkül.

A "hatok" döntéshozatalq felgyorsult, mire Kohl és Gorbacsov az NSZK-nak a Szovjetunió számára folyósított kölcsönéről kezdett végeérhetetlen alkudozásba, s egy ponton úgy tűnt, Gorbacsov makacssága miatt elhúzódhatnak a tárgyalások, de a szovjet pártfőtitkár végül elfogadta a 12+3 (kamatmentes) milliárd márkás felajánlást. 1990. szeptember 11-én a Volkskammer rábólintott a 23. paragrafusra, de Nagy-Britannia részéről nem várt ellenállásba ütközött az egység megvalósítása, mivel London azt követelte, hogy a nyugati hatalmak az egykori Kelet-Németországban végezhessenek hadműveleteket, amelyet a Szovjetunió természetesen elfogadhatatlannak tartott.

Hurd külügyminiszter ígérete ellenére - Thatcher közbenjárására? - a britek eleinte nem változtattak álláspontjukon, de Bakernek köszönhetően London meghátrált, így az utolsó akadály is elhárult az NDK és az NSZK egyesítése elől.