Hitler elfeledett szövetségesei
Hernády Zsolt

Az aradi vértanúk özvegyei

A szabadságharc mártírjainak életében nagy szerepet játszottak azok az asszonyok, akik hűségesen kitartottak választottjuk oldalán, és akik életét szintén gyökeresen megváltoztatta a szabadságharc.

„Mit Istennek megfejthetlen végzése reánk fog mérni, tűrni fogjuk férfias elszántság s az öntudat azon boldogító reményében, hogy az igaz ügy örökre veszve nem lehet” – írta Görgei Artúr 1849. augusztus 11-i búcsúkiáltványában, két nappal a világosi fegyverletétel előtt. A magyar honvédség katonai vezetői tisztában voltak a lehetséges következményekkel, mégsem menekültek el, hanem a szabadságharc ügyéhez méltóan vállalták sorsukat, amely a vértanúhalálhoz vezetett. Történetükben azonban a „férfias elszántság” mellett nagy szerepet játszottak azok az asszonyok is, akik hűségesen kitartottak választottjuk oldalán, és akik életét szintén gyökeresen megváltoztatta a szabadságharc. Méltó társaik voltak férjeiknek, és legtöbbjük a diktatúra nehéz idején is képviselte azokat az értékeket, amelyekért a tábornokok az életüket áldozták. Ezekről az asszonyokról keveset tudunk, most vegyük mégis sorra a vértanúk hitveseit, akikből az osztrák önkény aradi özvegyeket csinált.

A legismertebb közülük Damjanich János fiatal özvegye, Csernovics Emília (1819-1909), aki szeretett férjét hatvan évvel élte túl. Annak ellenére, hogy a tábornok arra bíztatta, válasszon új társat magának, ő haláláig gyászolta. 1849 őszén Damjanich törött lábbal, ágyban várta az ítéletét. Hitvese, akivel csak két évig élhetett boldog házasságban, amíg lehetett, maga ápolta a beteget.

A szerb származású asszony gyermek- és ifjúkorát Aradon töltötte. Szerelme a nála tizenöt évvel idősebb, szintén szerb Damjanich János századossal sokáig reménytelennek tetszett, a leány anyja, Bosnyák Zsófia ugyanis ellenezte a házasságot. A vidám természetű, nagyhangú Damjanichnak nem volt jó híre, kicsapongó és költekező életet élt. Végül 1845-ben jegyezték el egymást, majd a katonaságtól várt házassági engedély késése miatt csak 1847 augusztusában kelhettek egybe. Ekkor a katona férj Temesvárra kérte áthelyezését, s a fiatal pár itt rendezkedett be. Damjanich hadosztályparancsnoka, későbbi hóhéra, Haynau többször vendégeskedett a házaspár temesvári otthonában. Damjanich származása ellenére büszke volt magyarságára, házasságukban ő vezette be, hogy magyarul beszéljenek egymással. „Miért beszél maga mindig németül – figyelmezette Emíliát –, hiszen ez Magyarország, s mi magyarok vagyunk.”

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2010. ősz számában olvasható.

Előfizetési lehetőségek

Digitális

Digitális formában
szeretnék előfizetni
a magazinra vagy korábbi
lapszámot vásárolni

vásárolok

Nyomtatott

A magazin nyomtatott
verziójára szeretnék
előfizetni vagy már korábban
megjelent lapszámot vásárolni

vásárolok