Főszerkesztői köszöntő - 2010. ősz
Kedves Olvasó,
mindig is szerettem volna többet megtudni a nemzet nagy özvegyeiről: vajon mi lett Batthyánynéval, Damjanichnéval, Telekinével vagy éppen Nagy Imre feleségével azok után, hogy férjükkel cudarul elbánt a sors. Sajnos a történelemtankönyvekben sosem marad rájuk hely, pedig megdöbbentő és tanulságos életsorsok bontakoznak ki a gyász és az özveggyé válásukat rendszerint kísérő elnyomás sötét évtizedeiből.
A Múlt-kor őszi száma ezúttal csak a XIX. századi asszonyokat mutatja be (a XX. századiakkal egy később foglalkozunk). Arad özvegyein keresztül világosan kirajzolódik a nemzet kollektív tragédiája. Fájdalmukat a Habsburg-önkény a megaláztatás legapróbb trükkjeivel fokozta, amit csak tetézett, hogy nem egy alkalommal – például Láhnerné esetében – egyesek visszaéltek a honvédözvegyek nevével, és a nevükben rendeztek privát gyűjtést a „rászorulóknak” – azaz saját maguknak. Ennyi megpróbáltatást összességében elviselni nem lehetett könnyű – nem is sikerült mindannyiuknak.
Persze egyoldalú történelemszemléletről tanúskodna, ha csak azokat említenénk, akik összeroppantak e rettentő lelki terhektől. Voltak azért olyanok is, akik gyorsan feltalálták magukat a szabadságharc leverését követően. Zichy Karolina, Batthyány Lajos sógornője – és nem mellesleg szeretője – Genfbe emigrált, ahol Klapka György oldalán nagymértékben előmozdította mind az emigráció, mind pedig a saját ügyét: gyermeke született Komárom hős védőjétől, miközben férje – fogságából kiszabadulva – magyarországi életre rendezkedett be. Talán a legszebb búcsúlevelet Poeltenberg Ernő írta feleségének: „Gondolatban szorosan magamhoz ölellek…”
A lovagot másnap kivégezték, de a család – felesége és lánya révén – a mai napig jelen van Badacsonytomajban. A Balaton partjára kellett utaznom, hogy a helyi tájházban felleljem azokat az eddig széles körben nem ismert családi fényképeket és festményeket, amelyeken a kivégzett tábornok mellett felesége (ő a 4. aradi özvegy, akiről a helytörténeti gyűjteménynek köszönhetően fennmaradt ábrázolás!), lánya és unokái is meg lettek örökítve.
A tájházba belépve egyébként kedves felirat fogadja a látogatót: „Népünk, nemzetünk történetét csak úgy ismerhetjük meg, ha a régmúlt idők tárgyi emlékeit megőrizzük.” E sorok ismeretében kérem Badacsonytomaj polgármesterét, hogy a tájház további sorsáról szíveskedjék felelősséggel gondoskodni, mert annak felszámolása esetén pótolhatatlan ritkaságokkal lesz szegényebb a magyar történettudomány.
„Mit Istennek megfejthetetlen végzése reánk fog mérni, tűrni fogjuk férfias elszántsággal” – írta 1849. augusztus 11-i búcsúkiáltványában Görgei Artúr. Nos, eme férfias kiállásból nem egy esetben büszke tartású nők hősies helytállása lett.
Gondolatban öleljük szorosan magunkhoz ezeket az asszonyokat.
Miért fizessen elő?
Pénzt takarít meg
Házhoz visszük
Hozzáférés a teljes digitális archívumhoz
