Népszerűsége csúcsán Lindbergh, vagy ahogy hazájában nevezték, a Magányos Sas milliók számára testesítette meg az amerikai vadnyugat hősét: egyedül, akadályt nem ismerve tört az önmaga által kiszemelt cél felé, öntörvényű volt, és nem kereste a népszerűséget. Bár kora számos aktuális kérdésében állást foglalt, a náci Németországgal fenntartott kétes kapcsolata a mai napig árnyékot vet alakjára, így a globális környezetvédelemben játszott úttörő szerepét kevésbé őrizte meg az emlékezet.

Csak a Holdra szállás ünneplésének eufóriájához hasonlítható az a kitörő öröm, amellyel 1927. május 21-én Charles A. Lindberghet ünnepelte a tömeg közel 34 órás repülőútja végén Párizsba érkezésekor. Lévén az első ember, aki egyedül, megszakítás nélkül repülte át az Atlanti-óceánt, Lindbergh egy személyben szimbolizálta az emberi elme győzelmét a földrajzi akadályok és a technológiáét a legyőzhetetlennek vélt távolság felett.

Lények az óceán fölött

Lindbergh – mondhatni – az anyatejjel szívta magába a techno-optimizmust. Mint korában az amerikaiak javarésze, a technológiában látta országa erejét, sikeres repülésével pedig már 25 évesen a mindenre képes ember mítoszának megszemélyesítőjévé vált. Igaz, Lindbergh ezt a szerepet a kezdetektől fogva fenntartásokkal kezelte. A tömegkommunikáció egycsapásra a világ legismertebb hősévé tette, de Lindbergh nem szívesen fürdőzött a rivaldafényben. Kétéves fia 1932-ben történt tragikus elrablásáért a médiát tette felelőssé. Ismertségét a második világháború alatt pedig arra igyekezett fölhasználni, hogy az Egyesült Államok megőrizze semlegességét.

Lindbergh ellentmondásos érzései a technológiai fejlődéssel szemben az évek során egyre erősödtek, olyannyira, hogy míg egykor a feltartóztathatatlan haladás ikonikus figurája volt, az 1960-as évekre a természeti értékek, az őslakos népek védelmének fáradhatatlan szószólója lett. Milyen megfontolások, miféle tapasztalatok ösztönözhették ezt a pálfordulást? Élete végén úgy nyilatkozott, a fordulathoz szükséges fenntartásai már gyermekkorában is jelen voltak: „Ösztöneim a farmra, intellektusom a laboratóriumba szólított.” Visszaemlékezéseiben egyenesen arról vall, hogy az óceán fölött repülve „homályos lények” követték gépét: „Amit láttam, könnyen megmagyarázható tudományos alapon is, de minél tovább élek, annál tisztábban látom a racionalitás korlátait. Úgy vélem, az irracionális dolgok olyan éleslátást adnak az ember számára, amelyet más módon nem nyerhet el.”

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2010. ősz számában olvasható.