Ő az anyaszomorító a családban. Gyenge és esendő és beteges. Sokszor hetekig csak fekszik. Állandóan életrajzokat, történelemkönyveket, kalandregényeket olvas. Kedvenc hőse Arthur király, a művelt lovag.

Az írók és az újságírók természetesen felmagasztalták az elnöküket, a fotósok pedig eufórikus állapotba kerültek, ha John F. Kennedy egy riport erejéig feltűnt az Ovális Irodában, az asztal alatt pedig „véletlenül” ott guggolt a kis John Jr.

Következő alkalommal éppen Caroline csicsergett apu telefonján Joe nagypapával. Egyszer pedig élő adásban kérdezte meg az elnök a kislányát: „Caroline, ettél édességet?” A gyerek hallgatott. „Caroline, ettél édességet? Mondd, hogy igen, nem vagy talán!” Egy ilyen bensőséges pillanat minden újságíró szívét megdobogtatja.

JFK is adós volt néhány válasszal – többek között saját maga számára. Teljesen mindegy, hogy egy, vagy két ciklust tölt-e ki, a végén „túl öreg lesz, hogy új karriert kezdjen, ahhoz viszont túl fiatal, hogy megírja az emlékiratait”.

Valóban. Ezeket a memoárokat egytől egyig újságírók készítették. Már a hivatali idejének elején számos hosszú, fényképekkel illusztrált riport jelent meg, melyek mindegyike hozzájárult a Kennedy-mítosz felépítéséhez. Munkamániásnak állították be, aki látástól vakulásig dolgozik. A valóság azonban teljesen más képet mutatott: órák teltek el anélkül, hogy Kennedy megjelent volna a munkahelyén.

JFK briliáns színész volt, olyan mértékben használta ki a média-adta lehetőségeket, mint előtte még senki. Az újságok szerint például csupán azért volt képes az aktahalmokat olyan hamar feldolgozni, mert elvégzett egy gyorsolvasó tanfolyamot. A tehetségesebbek ezután 250 helyett akár 800 szót is el tudtak olvasni percenként. A Elnök azonban 1200-ra is képes volt – írta a Life magazin. Mindenki tudta, hogy ez egyszerűen képtelenség. A cikk szerzője később elárulta, hogy Kennedy kevesellte a 800 szót, ezért állapodtak meg a sokkal imponálóbb 1200-ban.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2010. nyár számában olvasható.