Kalózkodás és történelem

A kalózkodás egyidős a tengeri kereskedelem megjelenésével: összeállításukban az ókortól a 19. század második feléig mutatjuk be a leghíresebb vízi útonállókat, akik az egyéni érvényesülés vágya mellett sokszor használták ki a nagyhatalmak versengése által okozott hatalmi vákuumokat. Hírhedt martalócok a tengeri népektől a legendás Roberts kalózig.

A tengeri népektől Kilikiáig

A történelem első ismert kalózai a lükiaiak voltak, akik a Kis-Ázsia délkeleti partvidékein hajózók életét keserítették meg. Az egyiptomi írnokok feljegyzéseiből tudjuk, hogy a lükiaiak az i.e. 14. században leigázták Ciprust, de már jóval korábban is igen aktív tevékenységet folytattak a Földközi-tenger keleti részében. A megváltozott történelmi realitásokat felismerve a népcsoport később az egyiptomiak zsoldjába szegődött, majd az ókori hettita birodalommal lépett szövetségbe.

A korszakban a legnagyobb fenyegetést kétségkívül a „tengeri népeknek” nevezett kalózok jelentették: a 13. században előbb az egyiptomi 19. dinasztia hatalmának szilárdságát tették próbára, később pedig III. Ramszesz fáraó trónjára törtek. A régészeti leletek arra utalnak, hogy a misztikus népcsoport Közép-Európából származott, s tagjai valószínűleg a nagy szárazság és az éhínség miatt menekültek keletre, s kezdték el végigrabolni a Mediterrán-térséget: először Mükénét, majd a Hettita-birodalmat és Egyiptomot rohanták le.

Amikor a tengeri népek i.e. 1191-ben elérték az Nílus menti birodalmat, egy hosszú és fáradságos hadjárat után kellett szembenézniük III. Ramszesz félelmetes seregével. Egyiptom fölényes sikerét kitűnő íjászainak köszönhette, s a győzelem annyira megsemmisítő erejű volt, hogy az i.e. 1150-ben indított második hullám során már csak önmaga árnyékára emlékeztetett az egykor rettegett kalózbanda.

Az ókori Görögország idején Kréta vált a kalózok legfontosabb menedékhelyévé. Az i.e. 10. században rabszolgák után kutató dór görögök érkeztek a szigetre, s miután tábort vertek, Kréta lett a kalózok égei-tengeri portyázásainak kiindulópontja, egészen az i.e. 2. századig, amikor a rodosziak meg nem tisztították a szigetet a tengeri martalócoktól. Athénnak azonban továbbra is fejfájást okozott az Égei-tenger szigetein burjánzó iparág kordában tartása. A félbarbárnak tartott etóliai szövetség megalakulása minden addiginál nagyobb kihívást intézett Athén számára, s az i.e. 3. századra az Égei-tenger egyeduralkodójává vált a görögök által félbarbárnak tekintett konföderáció. I.e. 192-ben a Római Birodalom vetett véget hatalmuknak, de addigra már a térségben számtalan helyen létesítettek hídfőállást. Legtöbbjük Kis-Ázsia déli partján talált magának menedéket, amelyből az ókori történelem legnagyobb és legfélelmetesebb kalózai, a kilikiai csoport nőtt ki.

Az adriai tengerparton az illír és a dalmát tengeri rablók megfékezése után Rómának óriási erőfeszítéseibe telt, hogy megtörje a kilikiai kalózok egyeduralmát: a szinte ex-lex állapotban élő hegylakók a Szeleukida-birodalom felett aratott óriási római győzelem után Mithridatész pontusi királlyal léptek szövetségbe. A kalózok a Mediterrán térség keleti részének kifosztása után egészen Palesztináig és Egyiptomig folytattak zsákmányszerző hadjáratokat, de nem csak a kereskedelmi hajókat támadták meg, hanem falvakat és part menti városokat is térde kényszerítettek, krétai kapcsolataik révén a rabszolgapiacba is bekapcsolódtak, a leggazdagabb emberek elrablásáért pedig váltságdíjat követeltek. Plutarkhosztól tudjuk, hogy i.e. 75-ben maga Julius Caesar is áldozatul esett a kilikiaik kalóztámadásnak, akit csak 50 talentum fejében, hosszas alkudozás - és a pletykák szerint teste "kihasználása" után - engedtek szabadon.

A kilikiai kalózok a Spartacus-felkelésnek nyújtott segítség után minden addiginál nagyobb nyomás alá kerültek, ugyanis a szenátus a tengeri rablók hatalmának megdöntése mellett kötelezte el magát. I.e. 67-ben Pompeius katonai diktátorként (lex Gabinia de piratis persequendis) arra kapott megbízást, hogy visszaállítsa Róma egyeduralmát a Mare Internum területén. „Róma megmentője” ötszáz hajóval és százhúszezer emberrel vágott neki a hadjáratnak, a szenátus pedig hatezer talentumot (ez ma az Egyesült Államok költségvetésének és hadseregének a felével érne fel) biztosított a diktátor rendelkezésére. Pompeius sikere előre borítékolható volt, a kalózok ereje ugyanis meg sem közelítette a római flottjáét.

A hadvezér csak a tengeri rablók vezetőit végezte ki, a többieket inkább kihallgatta, a cél ugyanis az volt, hogy a vallomásokkal Pompeius minél több sejtet tudjon lokalizálni és kézre keríteni. Róma megmentőjének negyven nap alatt sikerült megtisztítani a Mediterráneum nyugati és középső részét a kalózoktól, majd hozzáláthatott Kilikia kifüstöléséhez: a tengeri blokád ellen nem volt ellenszere a kis-ázsiai kalózoknak, Pompeius pedig diadalmenetben térhetett haza. A három hónapos hadjárat eredményeképpen Pompeiusnak négy évszázadon át tartó békét sikerült teremtenie a Mediterráneumban, de később a birodalom kettészakadásával, illetve a Nyugat-Római Birodalom bukásával, az erős központi hatalom hiányában ismét kedvükre fosztogathattak a kalózok.

A vikingek támadása

Sokan nem is hinnék, de a középkor legismertebb kalózai maguk a vikingek voltak, akik sikeres támadásaikkal két 17. századi notórius tengeri martalócot, Hawkinst és Drake kapitányt is megihlettek. Közös jellemvonásuk volt, hogy a vikingek és a késő középkori, I. Erzsébet szolgálatában álló, spanyol és francia hajókat fosztogató bukanérok is kezdetben egyéni akciókat indítottak, s csak később verődtek hajórajokba. Alkuin bencés szerzetes 793-ra teszi az északi emberek megérkezését, amikor a vikingek egy csoportja az Anglia északkeleti partján található Lindisfarne kolostorát fosztották ki, majd gyújtották fel. A kortársak feljegyzésének tanúsága szerint a brutális mészárlás váratlanul érte Angliát, de ez még csak a kezdet volt.

A vikingek Írország északi részén erősítették meg állásaikat, s később innen indították kegyetlen támadásaikat, amelyeknek főleg a bibliai „északról jövő gonosz” („És monda nékem az Úr: Észak felől támad a veszedelem e földnek minden lakosára.” Jer. 1,14) megtestesítését hangoztató kelta és angolszász szerzetesek estek áldozatul. A vikingek 840-re elfoglalták Dublint, s ettől fogva egyetlen part menti város sem érezhette magát biztonságban. 845-ben a Párizs melletti St. German-des-Prés kolostor volt az első „szárazföldi” áldozata az északi emberek támadásának, noha már huszonöt évvel korábban, a fríz tengerpart mentén is megjelentek a vikingek hajói, de a Szajna ekkor még legyőzhetetlen akadálynak bizonyult.

A negyvenes években már a frankok sem tudták útját állni az egyre félelmetesebb rablótámadásoknak: Párizs csak a felajánlott háromezer kilogramm ezüstnek köszönhetően menekült meg, de ezt több frank város már nem mondhatta el magáról. Miután a vikingek állandó szálláshelyeket létesítettek az Alsó-Szajna és a Loire mentén, a dán vikingek Angliában telepedtek le, az északi emberek pedig Franciaországba (Normandia) vonultak. S habár a viking-korszak egészen a 11. századig tartott, a tengeri portyázások intenzitása a 9. századra fokozatosan alábbhagyott.

A Mediterráneum térségére a 7. századtól kezdve a különböző muzulmán tengeri martalócok jelentették a legnagyobb veszélyt, olyannyira, hogy 846-ban Allah legelszántabb harcosainak még az Örök Várost, Rómát is sikerült bevenniük. A térségben a kilikiaik érkezése, azaz az i.e. 2. század óta nem látott pusztítás vette kezdetét. A 8-10. században a Krétáról induló támadások – a szigetet 956-ban II. Phókasz bizánci császár hódította meg, s vetett végett az évszázadok óta tartó rabszolga-kereskedelemnek – miatt egész Dél-Európa nem érezhette magát biztonságban: a görög szigetvilág, az olasz és francia tengerpartok, Szicília, Szardínia és Korzika támadások százait volt kénytelen elviselni, amellyel a muzulmán tengeri martalócok a nyugati civilizációk sírjait ásták meg. A muszlimok fosztogatásai a keresztes hadjáratoknak köszönhetően csak ideiglenesen hagytak alább, a Mediterráneum egészen a 19. századig a muzulmán kalózok könnyű prédájának számított.

Észak-Afrikában az oszmán kalózoknak nevezett tengeri rablók számítottak élet és halál urának, akik a keresztes háborúk korától egészen a 19. század elejéig tartották rettegésben a Mediterráneum déli térségének keresztény hajóit. A portyázásra általában Tunisz, Algír és Tripoli kikötőiből induló barbárok nem tekintették magukat a szó legszorosabb értelmében kalózoknak: úgy tartották, hogy a keresztény kereskedelmi hajókon való rajtaütések a Nyugat ellen folytatott szent háború idején teljesen megengedettek. Főleg a spanyol és olasz tengerparti hajózás volt kitéve a legnagyobb veszélynek, de arra is akadt példa, hogy egészen Izlandig és Észak-Amerikáig merészkedjenek a tengeri rablók.

Az ohiói egyetem történészprofesszora, Robert Davis szerint ebben a korszakban 1-1,25 millió európait hurcoltak el, majd adtak el rabszolgának az Oszmán Birodalom észak-afrikai gyarmatai számára, amellyel a Porta nyomást tudott gyakorolni a különböző európai kormányokra. A barbár kalózok az észak-afrikai területek és az Európa közötti kereskedelmi kapcsolatok legfontosabb összekötő tisztjeivé váltak, s a törököknek az 1571-es lepantói ütközetben elszenvedett katasztrofális veresége után a maghrebi autonóm részek fejlődésének elősegítésében játszottak fő szerepet. Az oszmán kalózok egyik legismertebb alakja Aludzs Barbarossa volt, akinek a nevéhez többek között – II. Gyula pápa kincsekkel megrakott hajójának kifosztása mellett – Algír 1516-os meghódoltatása fűződik, amellyel az Oszmán Birodalom négy évszázadon át tartó észak-afrikai jelenlétének alapjait rakta le.

A kalózok aranykora

A kalózkodás súlypontja a 16. században Közép-Amerikába tevődött ár, amely egyben a hosszú évszázadokra visszatekintő jelenség aranykorának a kezdetét jelentette. A kifejezetten a karibi térségre koncentráló, nagyobb hajókkal és főleg part menti városokat ostromló kalózokat más szóval bukanéroknak nevezték. A dicsőséges korszak 1560-tól az 1720-as évek közepéig tartott, s különösen a 18. század első harmada volt sikeres a tengeri útonállók számára: a spanyol örökösödési háború végeztével az azonnali meggazdagodás reményében szinte özönleni kezdtek a karibi térségbe tartó kalandvágyó férfiak – és nők.

A kalózok körében ugyanis nem volt ritkaságszámba menő a női tagok felvétele, bár nehezen állítható, hogy a tengeri martalócok társadalma a női emancipálódás szigetei lettek volna, s még a legnagyobb hírnevet kivívó kalózok sem érhettek fel a ranglétra csúcsára. A legismertebbek Anne Bonny és Mary Read tisztek voltak, s mindketten a legendás Calico Jack Rackham kapitány legénységéből tűntek ki szívósságukkal és bátor kiállásukkal. Később Rackham hajójának elfogásakor a kötél elkerülését csak annak köszönhették, hogy váltig állították: mindketten terhesek. Read börtönben halt meg, míg Bonnyról – aki Calico Jack szeretője volt – nem került elő több hitelt érdemlő feljegyzés.

A világot spanyol és portugál érdekszférára felosztó 1493-as tordesillasi szerződés után az Újvilágból Sevilla felé tartó, nagy mennyiségű ezüstöt szállító hajók könnyű prédává válhattak a mindenre elszánt kalózok számára. Az egyik első ilyen martalóc Jean Fleury volt, aki 1523-ban két, azték kincsekkel megrakodott spanyol felségjelzésű hajót fosztott ki. A többek között El Francés, Juan Florentino és Giovanni da Verrazano nevek alatt is futó privatér a francia korona megbízásából ütött rajta a spanyol kincsekkel megrakodott hajókon, egészen addig, amikor 1527-ben kalózkodás vádjával Madrid el nem rendelte a tengeri rabló kivégzését.

1552-re Spanyolország és Franciaország között ismét kiújult a nagyhatalmi konfliktus, a karibi térség pedig – a történelem során először – a nemzetközi hadviselés egyik fontos küzdőterévé vált. Egymás kereskedelmének ellehetetlenítése érdekében a felek gyakran vették igénybe a kalózkodás „törvényes” formájának számító privatérok segítségét a tengereken, amely I. Ferenc (1515-1547) idején francia monopóliumnak számított, de később az angolok és a hollandok is bekapcsolódtak. Egy ilyen akció valódi casus belliként szolgált az angolok felemelkedésére árgus szemekkel tekintő II. Fülöp spanyol király számára, aki miután Sir Francis Drake 1585-ben megtámadta a floridai San Augustín erődjét, London ellen küldte félelmetes Nagy Armadáját. A 16. század másik ismert kalóza a normandiai származású Francois Le Clerc volt, más néven Jambe de Bois, azaz a Falábú. Le Clerc az angliai Guernsey-nél történt sérülése ellenére óriási dicsőséget szerzett II. Henrik francia királynak, ugyanis fél lábbal rabolta végig Puerto Ricót, Kubát és a Kanári-szigeteket, amellyel hozzájárult a faláb „népszerűsítéséhez”.

A kalózok aranykora IV. Fülöp (1621-1665) spanyol király halálával vette igazán kezdetét. Az utolsó Habsburg-házi spanyol uralkodó, II. Károly (1665-1700) mindössze négyéves volt, amikor trónra került, az ország pedig elvesztette világbirodalmi státusát, s az újvilági hatalma is visszaszorulóban volt. A hirtelen kialakult politikai-hatalmi vákuum betöltésére nem volt hiány jelentkezőkben: Anglia, Franciaország és Hollandia is gyarmati igényekkel jelentkezett a térségben. Mindeközben – érzékelve a vesztfáliai béke (1648) megkötése óta tartó kereskedelmi sikereket – Anglia kereskedelmi háborút indított Hollandia ellen, XIV. Lajos (1643-1715) Franciaország keleti határainak kitolása érdekében pedig futószalagon indította kockázatosnál kockázatosabb külpolitikai vállalkozásait.

Mindezek az események ideális terepet szolgáltattak a kalózoknak, akik a gyarmati kormányzókban lelték meg legújabb szövetségeseiket: a karibi területeket elöljárói az anyaországoktól remélt támogatás elmaradása miatt szűkebb pátriájuk megvédése érdekében egyre inkább a kalózok segítségéhez folyamodtak. A 17. század végén Spanyolország igyekezett régi tekintélyét visszanyerni, s a karibi gyarmati városok is prosperálásnak örvendhettek, de eközben Anglia Jamaica és Saint Kitts megszerzése révén még jobban megvetette a lábát a térségben, Franciaország pedig Guadeloupe és Martinique bőséges cukortermelésére támaszkodva erősítette meg hatalmát a régióban. Azonban a szinte állandó hadviselésnek köszönhetően az európai nagyhatalmak akkora tengeri flottát építettek ki, hogy a Nyugat-Indiákon és az amerikai kontinensen elhelyezkedő gyarmataik védelmére már nem volt szükségük a korábbi segítségre.

A legismertebb gazfickók

A nyugat-európai flották hatásköre fokozatosan kitolódott, s a megnövekedett potenciált a felségvizeknek a kalózoktól való megszabadítására használták fel. Az 1700-as évekre a karibi térség, később Nyugat-Afrika, Észak-Amerika és az Indiai-óceán sem nyújtott már menedéket a kalózoknak. A kalózkodás igazi aranykorát sokan erre a rövid periódusra szűkítik le: a spanyol örökösödési háború után számtalan tengerész indult útnak, hogy végső elkeseredésében eljusson a karibi térségbe, Észak-Amerika keleti partvidékére vagy Nyugat-Afrikába, ahol a megcsappant fizetését busás jövedelmekkel tudja kiegészíteni. A tengeri útonállók exponenciális növekedését az európai tengeri kereskedelem látta kárát: az öreg kontinens országai a kereskedelmi hajók védelmére hirtelen a kalózok megfékezésében lettek érdekeltek, a brit haditengerészet pedig vasököllel csapott le a tengeri rablókra.

A korszak legismertebb alakja Edward Teach, közkeletű nevén Feketeszakáll volt, aki a 18. század első felének legrettegettebb tengeri rablójává nőtte ki magát. A bristoli születésű kalóz 1714 és 1718 között különösen Észak-Amerika keleti partvidékén volt aktív. Egy eredetileg rabszolgák szállítására épült, később a franciák kezére került hajón, a La Concorde-n utazott, amelyet Feketeszakáll „Anna hercegnő bosszújává” keresztelt át és fegyverezett fel. A legendás hajó roncsait, amely csak egy évig volt forgalomban, 1996-ban fedezték fel Észak-Karolina partjainál. Teach 1718-ban, a virginiai kormányzó csapataival folytatott harcok során lelte halálát.

A hasonló gazfickók közül Henry Morgan futotta be a legfényesebb karriert. A tehetős kisbirtokos családba született walesi kalóz a közép-amerikai térségben próbált szerencsét, ahol Edward Mansfield pártfogása alá került. A magát inkább törvényes fosztogatónak, semmint kalóznak tartó Morgan legnagyobb felzúdulást keltő támadását Panama lakói szenvedték el: a kalózkapitány 1700 martalóc élén a várost a földig rombolta, a lakókat pedig lemészároltatta. Jóllehet az akció nem kecsegtetett nagyobb értékű hadi zsákmánnyal, óriási csapást mért Spanyolországra, ugyanis a város az Újvilág második legfontosabb spanyol településének számított. A korona lovagi címmel jutalmazta Morgan erőfeszítéseit, aki élete utolsó éveit jamaicai cukorültetvényén tengette, s itt érte utol a halál is, 1688-ban.

Bartholomew Roberts az aranykor legsikeresebb tengeri rablója volt: több hajót foglalt és süllyesztett el, mint Feketeszakáll, vagy az 1701-ben nagy csinnadratta közepette kivégzett William „Captain” Kidd. Karrierjét a guineai öbölben kezdte, majd miután Howell Davis kalózai elfoglalták hajóját, csatlakozott a walesi kapitányhoz és a karibi térségbe került. A barbadosi és martiniquei kormányzóknak a kalóz megzabolázására tett erőfeszítései ellenére Robertsnek több mint 470 hajót sikerült levadásznia; ezzel a számmal csak Morgan vehette fel a versenyt. 1722-ben egy tengeri ütközet során lelte halálát, amikor legénységével visszatért sikereinek első állomására, Nyugat-Afrikába.

A 19. században a tengeri rablók hatalmának megtörésére irányuló összeurópai erőfeszítés után a sokadvirágzását élte a több sebből vérző kalózkodás, amelynek ezúttal nagy a latin-amerikai függetlenségi mozgalmak adtak lendületet: a karibi, illetve az észak-amerikai területek mellett egyre inkább Dél-Amerika lett az a térség, amelyet fokozatosan bekapcsoltak a martalócok vérkeringésébe, ugyanis a felkelők rá voltak szorulva a tengeri útonállók fokozottabb közreműködésére. Az 1846-os amerikai-mexikói háború idejére az Egyesült Államok haditengerészete oly mértékben megerősödött, hogy szinte a minimálisra csökkentette a Nyugat-Indiákon fosztogató kalózok által jelentett veszélyt, bár a tengeri hadviselés eme gyakorlata még az észak-déli polgárháborúban is folytatódott.