"Pornográf" vers miatt bírálták Weöres Sándort

1964-ben többen is a fiatalság erkölcsös nevelésével ellentétesnek vélték Weöres Sándor "pornográf" versét, ám a témában írt levelek egyben kultúrpolitikai támogatásukról biztosították Kádár elvtársat - írta Simon István az ArchívNet cikkében. Irodalmi irányítás és ideológia a gulyáskommunizmus kezdeti éveiben.

A kommunista kultúrpolitika mocsarában

Az 1956-os felkelés tapasztalatai, a forradalomhoz vezető események, az előidéző, kiváltó okok mind a hatalom képviselői, mind a későbbi években, évtizedekben eltérő szerepeket vállaló szellemi, értelmiségi csoportok, irányzatok, személyek számára tanulságul szolgáltak. A hatalom részéről az 1957 utáni években elsődleges szempont volt a Nagy Imre körül kialakult ellenzéki értelmiségi mozgalom, összefogás bármilyen formájú újjáéledésének elfojtása. Különböző módszerekkel egy reformkommunista–népi–urbánus összefogás lehetséges csíráit próbálták megakadályozni. Ezzel párhuzamosan annak bizonyítása is fontos volt a művészek, írók, költők irányába, hogy az új szocialista modell valóban más, mint a sztálini típusú volt, több találkozási ponttal, közös érdekkel a „népi demokrácia” talaján.

A magyar szocializmus modellnek – amely a hetvenes évekre érett be, és vált eladhatóvá a nyugat számára is – „aki nincs ellenünk, az velünk” logikája tette lehetővé az írók, irodalompolitika szereplői számára is az óvatos kritikai megközelítés, a puha ellenzéki szerep vállalását, vagy közvetítői funkció betöltését a hatalom képviselői felé. Az irodalompolitika ideológiai, elvi, eszmei határait a rendszertől idegen dekadencia, a káros kispolgári jelenségek, és a hivatalosan megfogalmazott szocialista realizmus szembeállítása jelölte ki.

Egy 1964. áprilisi – a magyar irodalom és művészet ideológiai problémáival foglalkozó – MSZMP KB Kulturális Osztály által készített előterjesztésben „növekvő alkotási kedvről”, sokféle művészeti irányzat jelentkezéséről olvashatunk: „Kiszélesedett, eszmei, művészeti hatóerejét tekintve erősödött a szocialista realizmus bázisa”; „Az irodalom szorosabb kapcsolatba került az élettel” – állapítja meg elégedetten az összegzés. Az értékelés hangsúlyozza, hogy az írók nagy többsége elfogadja és helyesli a „békés egymás mellett élés” párt által képviselt irányvonalát, nem kívánják vissza a kapitalizmust. Természetesen a káros jelenségekre is felhívja a figyelmet, visszautasítva azokat a nézeteket, törekvéseket, amelyek a művészet az irodalom szerepét a „nép ellenzéki képviseletében” látják, felkarolva a szocializmus morális, etikai értékeitől idegen kispolgári, dekadens irányzatokat, jelenségeket. Az irodalom és a művészet feladatának végső célja, hogy a szocialista világnézet magasrendű tudatosságával feltárja életünk valóságát.

A Simon István által bemutatott forráscsoportban – olykor nehézkesen ideologikus nyelvezettel – megfogalmazott aggodalmak, kritikák két állampolgári levél alapján válnak életszerűvé. Nyuli József győri – egyenesen Kádár Jánoshoz írott – és Sík István marcali lakosok által a párt illetékeseihez eljuttatott sorok a szocialista erkölcs magasabbrendűsége nevében felháborodottan utasítják vissza Weöres Sándor szerintük a pornográfia határát súroló „Antik ekloga” c. versét.

Nyuli József tollát a jövő generáció iránt érzett aggodalom vezette, és a felháborodáson túl nem élt jobbító szándékú tanáccsal. Ugyanakkor mindenképpen érdekes színfolt Fellini „Dolce vita” c. filmjének utalásszerű beemelése, mint a nyugati dekadencia ábrázolásának példázata. A KISZ Győr-Sopron Megyei Bizottsága lapjában megjelentetett állásfoglalás csatolásával pedig már nemzedéki megvilágítást is kap levelének tartalma. Sík István a felháborodott kritikán túl saját szerény módján megoldást is talál a hivatalos szervek felé: kommunista hitből és alkotókedvből táplálkozó munkaerejét és tehetségét felajánlva kész harcot folytatni a „kultúrpolitikai fronton”.

Az MSZMP illetékeseitől kapott válaszok természetesen egyetértésükről biztosítják a levelek szerzőit, amely szerint helytelen volt a vers közlése és utalnak az irodalmi folyóiratok esetében a káros jelenségek visszaszorítására már korábban tett lépésekre. Egyúttal a megjegyzéseket a helyükön kezelve, azokat az olvasói levelek kategóriájába sorolják, tanácsolva, hogy a jövőben hasonló kritikák a sajtó-észrevételek szintjén maradjanak.

A levelek és az azokra adott válaszok az ArchívNet cikkében

Antik ekloga

Mint akit ölnek, törzse hanyat dült, lába kalimpált,
csontos mellem alá gömbölyű keble szorult.
Szép pajtásom, az égszín pillantású kisasszony,
fürge, fiús-alakú, lányos-aranyhajú szűz,
most szepegett:”Mit akarsz te bolond?Tréfáltam, eressz el!”
Tűzben a tűz-okozó még sikongatni se mert,
hátha benyitnak s így lepnék meg a hetyke kacért, hogy
hab remegése fölé már bika-súly nehezül,
inkább karmolt és harapott, s csókkal borítottam
széjjelnyílt ajakát és ragyogó fogait,
válla fehérét, mell kupoláit, lenge csipőjét,
táncos térde közé csúszva kerestem a rést,
s vágyam nedve szökellt combjára s a gyűrt rokolyába.
Szégyelltem magamat, s rá haragudtam ezért.
Ő fejemet megölelte anyásan: „Csúnya te! Jó volt?
Most könnyebb teneked. Hagyj csacsi, bajt ne csinálj.”
Simogatott szelíden s halk gúnnyal: „Uram, kielégült?”
Karba ragadtam a lányt: „Fölfalom ezt a rigót?”
Arca hevült, pihegett: „Szétszaggatsz! Várj kicsit édes:
gyűrött rongy a ruhám! Össze ne tépd levetem.”
Egy kapcsot kinyit és már röppen a székre a szoknya,
néhány könnyű rugás, lenn a selyem bugyogó,
és mit tarka ruhába borít a szokás, a szemérem,
titkon a párja elé meztelenül kibomolt.
Lázban rája-fonódtam, szertevetette bokáit,
hátamon átkulcsolt, háttal az ágyra bukott,
így forrt össze a tüzes zivatarral telt levegőben
lány fiu egy testé, kétfejű ősi alak.
Szégyenkeztek a lányszoba tarka cserép-figurái,
nézni se merték szép szende kisasszonyukat:
mint cica nyaukolt, mint haldokló hattyú vonaglott,
s rengve nyögött a kiságy, tűrve vihart meg esőt.
Szép pajtásom, akit már sokszor öleltem a táncban,
vittem meztélláb, ölben a csermelyen át,
tudtam a kedvét és pici csókját s röpke pofonját:
itt velem egy, mégis távoli, új idegen,
fénylő fürge tekintete most ködfátylú tehénszem,
asszonyi lett, megadó, lángba-borult szerető.
Végül a hölgy pityeregve s a párna-gubancba gurulva
hátat fordított: „Jobb neked így, te betyár?”
Kértem súgva : „Bocsáss meg!” Hátra vetette fejét és
kék szeme rámragyogott cinkosan és kacagón.