Koreai népirtás amerikai segédlettel

1950-ben, a koreai háború kezdetén az Egyesült Államok által támogatott dél-koreai kormány baloldaliak és parasztok tízezreit mészárolta le.

Több százezer embert öltek meg

Amikor az ország déli részéből kiszorították az észak-koreai katonákat, a déliek hadserege és rendőrsége kiürítette a dél-koreai börtönöket. A foglyokat sorba állították, fejbe lőtték, majd sietve ásott tömegsírokba dobták őket. A holttestek egy részét elhagyatott bányákba vitték vagy a tengerbe hajították. Az áldozatok között sok nő és gyermek volt. Az elkövetők többsége ennek ellenére soha nem került bíróság elé. A hivatalos kommünikék szerint a több hétig tartó tömegmészárlással akarták megakadályozni, hogy a kommunista déliek támogatást nyújtsanak az északiaknak.

Az események mintegy fél évszázadik rejtve maradtak. A dél-koreai kormány csak két évvel ezelőtt kezdte meg a gyilkosságok kivizsgálását. Eddig több száz tetemet sikerült feltárni, de a kutatók szerint ez csak töredéke az áldozatok számának. A vizsgálóbizottság 100 ezerre becsüli a kivégzettek számát. A becslés helyi felmérésekre alapszik, és `nagyon konzervatív`. A halottak száma ennek akár kétszerese vagy többszöröse is lehet - nyilatkozta az Associated Press tudósítójának Kim Dong-choon, a vizsgálóbizottság tagja.

A háború utáni évtizedekben, a jobboldali dél-koreai diktatúra idején az áldozatok megfélemlített családjai nem mertek beszélni 1950 véres nyaráról. A mészárlásról szóló amerikai beszámolókat titkosították, a kommunista jelentéseket pedig hazugságnak bélyegezték. Csak a kilencvenes években megkezdődött demokratizálódási folyamat tette lehetővé az igazság fokozatos feltárását.

Az első tömegsír 2002-ben került elő egy tájfun pusztítása révén. A következőre egy televíziós csoport bukkant az egyik lezárt bánya mélyén. Ekkorra az amerikaiak megkezdték a katonai dokumentumok titkosságának feloldását, így újabb bizonyítékok és fényképek támasztották alá a kivégzések tényét. Az Igazság és Megbékélés Bizottsága megpróbálja összefogni az eddig szétszórtan tevékenykedő kutatókat, családtagokat és újságírókat, a munkát bűnbánattal teli idős emberek is támogatják.

A bizottság több mint 7000 beadvánnyal foglalkozik, amelyek 215 olyan esetet is tartalmaznak, amikor amerikai katonákat vádolnak dél-koreai civilek meggyilkolásával, főleg légitámadások során. Tavaly a mintegy 150 tömegsírból négyet tártak fel 400 tetemmel. Gondos kutatómunkával sikerült megállapítani két nagyobb kivégzési hullám helyét: Dél-Korea központi részén, illetve a délkeleti tengerparton fekvő Ulsannál. Januárban Ro Mu Hjon, dél-koreai elnök hivatalosan bocsánatot kért az Ulsannál hitelesített 870 halálesetért, amelyet "az akkori hatalom által elkövetett illegális cselekedetnek" nevezett.

A vádemelési jogosultsággal nem rendelkező bizottságnak nincs könnyű dolga az események rekonstruálásában, az áldozatok azonosításában és a felelősök megállapításában. Ráadásul a Ro utódaként hivatalba lépő jobboldali, konzervatív Li Mjong Bak kormánya már sokkal kevesebb anyagi és politikai támogatást nyújt a kutatáshoz.

Az 1950. évi vérfürdő előzményei egészen 1945-ig nyúlnak vissza, amikor a Szovjetunió és az Egyesült Államok felosztotta egymás között a korábbi japán gyarmatot, és ezzel megvetette a későbbi súlyos konfliktus és megosztottság alapjait. A negyvenes évek végén Li Szin-Man, az amerikai megszállás alatt lévő déli országrész vezetője igyekezett felszámolni a baloldali politikai tevékenységet, és leverni a kommunista északiak által támogatott gerilla-lázadást. 1950-re a dél-koreai börtönökben mintegy 30 ezer politikai fogoly raboskodott.

A déli kormány időközben felállította a Nemzeti Tanácsadói Ligát (National Guidance League) a baloldali és kommunista érzelműek "átnevelésére". A történészek szerint az illetékesek rizsadag és más kedvezmények ígéretével vették rá a parasztokat, hogy szerződést kössenek a ligával. 1950-re több mint 300 ezer került fel a liga listájára.

Észak-Korea 1950 júniusában elfoglalta Szöult, a déliek fővárosát, és több ezer foglyot szabadon engedett. Az amerikai katonai szakértőkkel együtt visszavonuló déliek ekkor elrendelték, hogy a Nemzeti Tanácsadói Liga tagjai jelentsék a rendőrségnek "a biztonsági kockázatot" jelentő kollaboránsokat. Nem sokkal később megkezdődtek a tömeges kivégzések. A nyilvánosságra hozott dokumentumok szerint az amerikai magatartás nem volt egyértelmű a gyilkosságokkal kapcsolatban.

Az amerikai diplomaták - minden eredmény nélkül - önmérsékletre szólították fel a koreai hatóságokat, de a Külügyminisztérium távirata szerint Douglas MacArthur tábornok Korea "belső ügyének" tekintette a kivégzéseket, holott a dél-koreai hadsereg az ő irányítása alatt állt.

Genocídium politikai okokból

A Szöultól délre fekvő Tedzsonból (Daejeon) és környékéről teherautókkal szállították el a foglyokat. Az egyik amerikai őrnagy által készített és eddig titkosított fényképek jól mutatják a hátborzongató eseményeket. A fehérbe öltözött, alázatos, megkötözött kezű rabokat hasra fektették egy hosszú árok szélén. A katonák és a rendőrök ezután mögéjük léptek, és fejbe lőtték őket. A holttesteket az árokba gurították.

A reszkető rendőrök, akik "még soha sem lőttek senkire", néha eltévesztették a célt, és az áldozatok csak megsebesültek. Ekkor megbíztak néhány katonát, hogy fejezzék be a munkát. A bizonyítékok azt mutatják, hogy a dél-koreai kivégzők mintegy 3000-7000 embert öltek meg. Az itt talált hat tömegsír több mint másfél kilométer hosszú, és tele van holttestekkel. A meggyilkoltak családjai kampányt indítottak a tedzsoni gyilkosságok kivizsgálásáért, és kárpótlást is követelnek.

Amikor Alan Winnington, angol kommunista újságíró nem sokkal később az északi csapatokkal megérkezett, beszámolót írt a földből kiálló maradványokról, de írását a londoni amerikai nagykövetség kitalációnak minősítette. Az amerikai hadsereg inkább az északiak tedzsoni megtorló akcióival foglalkozott. A CIA dokumentumai és az amerikai hírszerzési iratok viszont több beszámolót is tartalmaznak a kivégzésekről. Bob Edwards katonai attasé azt írta például, hogy szerinte "a dél-koreaiak néhány hét alatt több ezer politikai foglyot végeztek ki." Donald Nichols, az amerikai légierő hírszerzési tisztje 1981-ben publikálta visszaemlékezéseit, amelyben azt írta, hogy szemtanúja volt, amint a Szöultól kb. 30 kilométerre fekvő Szuvon mellett 1800 embert mészároltak le.

Ezek a beszámolók alátámasztják azt az 1950. augusztus 2-i keltezésű, nemrég nyilvánosságra hozott észak-korai dokumentumot, amely szerint 12 dél-koreai városban folytak kivégzések: Szuvonban 1000, Tedzsonban pedig 4000 embert öltek meg. Ez a riport természetesen nem tartalmazhatott adatokat a déliek fennhatósága alatt maradt területekről. Park Csan-hu, dél-koreai jogász 1960-as becslése szerint egyedül Busan városában 10 ezer embert végeztek ki. A szakember csak 12 hónapig kutathatott, mert az 1961-ben hatalomra kerülő Pak Csong-hi tábornok mindenkit letartóztatott, aki a témával foglalkozott.

Mások legkevesebb 100 ezerre teszi a kivégzettek számát. Becslése nem kormányzati szervezetek adatain nyugszik. További bizonyítékok szerint pedig a Nemzeti Tanácsadói Liga 300 ezer tagjának nagy része is áldozatul esett a tisztogatásoknak.

A vizsgálóbizottság tagjai egyetértenek Edwards ezredes 1950-ben Washingtonban küldött feljegyzésével, amelyben azt írja, hogy "a kivégzéseket legfelső szinten rendelték el", vagyis az 1965-ben elhunyt Ri elnök adta ki a parancsot. Az írásos bizonyítékokat azonban valószínűleg megsemmisítették, ahogy a gyilkosságok tényét is eltemették. 1953-ban, a 2 millió emberáldozatot követelő háború után az amerikai hadsereg háborús bűnöket vizsgáló beszámolója minden mészárlást az észak-koraiak "gyilkos barbarizmusának" számlájára írt.

Ez a tévhit fél évszázadon át tartotta magát, részben azért is, mert mindazok, akik ismerték az igazságot ijedt hallgatásba burkolóztak. "Anyám minden fényképet megsemmisített apámról, mert attól félt, hogy az egész családot kommunistának bélyegzik" - mondja az 57 éves Ko Csong-rol, aki meg van győződve arról, hogy az akkor 29 éves apja ártatlanul halt meg. "Anyám mindent megtett, hogy megszabaduljon férje emlékétől. Kimondhatatlan szenvedéseken ment keresztül." Még az iskolázott dél-koreaiak sem ismerik országuk történelmét. Pak Mjong-lim, a Yonsei Egyetem történésze az 1980-as években maga is megdöbbent, amikor először hallott a kivégzésekről szóló beszámolókról.

Az Igazság és Megbékélés Bizottsága javasolhat, de nem adhat kárpótlást az elveszett és tönkretett életekért, és nem állíthatja bíróság elé a még élő elkövetőket. Az elnök, An Bjung-Koo, attól tart, hogy a jelenlegi kormány csökkenteni fogja a bizottság költségvetését, a dél-koreai konzervatívok pedig azt nehezményezik, hogy a vizsgálat régi sebeket tép fel egy olyan korból, amikor a falvakban a jobboldaliak és a baloldaliak felváltva irtották egymást. A 240 tagot számláló, és évi 19 millió dollárból gazdálkodó bizottság létét 2010-ig törvény biztosítja. Akkorra átfogó jelentést kell készíteniük a vizsgálat eredményéről.

Ez év tavaszán és nyarán folytatódik a tömegsírok feltárása. A kutatás során más gyilkosságokra is fény derül: egy dél-koreai zászlóalj Kocsang faluban 187 férfit, nőt és gyereket mészárolt le, mert azt hitték róluk, hogy a baloldali gerillákkal szimpatizálnak. Az igazság feltárásával "azt reméljük, hogy enyhíthetjük a sokat szenvedett családok fájdalmát. Meg akarjuk ismertetni az emberekkel, Koreán kívül is, ennek a hosszú konfliktusnak a valóságát, hogy a jövőben soha többé ne fordulhasson elő ilyen tragikus háború."