Háború utáni borzalmak a náci levéltárból

Koncentrációs táborokban éltek a menekültek

A Bad Arolsenben működő International Tracing Service (ITS) őrzi a legtöbb eredeti, koncentrációs táborról íródott dokumentumot, és a világ legnagyobb, a háború utáni DP-táborokról (Displaced Persons Camp - menekültek/hontalanok tábora) szóló gyűjteményét. Archívumában 3,4 millió név található, és azt eddig csak eltűnt személyek felkutatására, illetve kárpótlási kérelmek céljából lehetett kutatni. Most azonban megnyitották a történészek számára is: a levéltárat működtető 11 tagállamot tömörítő szervezet ugyanis megállapodott abban, hogy elkezdi a digitális másolatok elküldését a washingtoni Holokauszt Emlékmúzeum és a jeruzsálemi Jad Vashem Intézet levéltárának.

Az ITS archívumában több szövetséges tiszt beszámolója is megtalálható a háború utáni állapotokról. Így ezekből például az derül ki, hogy a náci terrort túlélők számára nem sok változást jelentettek a DP-táborok. "Még mindig 1000-1500 ember halt meg naponta. A halottakat, akiket volt SS őrökkel hordattak el, a barakkok előtt halmozták fel. A holttestek gyakran napokig a barakkokban maradtak, mert a raboknak nem volt elég erejük kivinni őket"- írta Francois-Poncet francia hadnagy a szövetséges katonai kormányzatnak írt beszámolójában. "Mivel a legtöbb fogoly még a saját nevét sem tudta megmondani, a halál megállapításánál többet nem lehetett tőlük várni." A hadnagy csupán az esetek egynegyedénél járt sikerrel.

Amikor 1945-ben a Harmadik Birodalom összeomlott, 8 millió ember vált hontalanná Európában. Több millióan a 2500 sebtében felállított DP-tábor egyikébe kerültek, mielőtt hazatelepítették őket. Az aktákból a felszabadítás feletti öröm helyett sokkal inkább a kétségbeesés, veszteség, zavar és levertség, valamint a gyakran érzéketlen katonai hatóságok képe bontakozik ki. A táborlakók többségének nem volt hova mennie, családjuk a holokauszt áldozatává vált, othonaik elpusztultak, vagy új bérlők kezébe kerültek. Palesztinába nem mehettek, mivel az angolok megtiltották a zsidó bevándorlást. "A német bánásmódnak köszönhetően az emberek bizalmatlanok voltak, és féltek a szövetséges hatóságoktól. A legtöbbjük teljes apátiába süllyedt" - írta 1945 szeptemberében az angol C.C. Allan alezredes.

A felszabadított koncentrációs táborokat DP-táborokká alakították át. Az ennivaló kevés volt - gyakran csak kávé és fekete kenyér -, az orvosi ellátás pedig elégtelen. A tábor rendjére fegyveres őrök vigyáztak, a táborlakók pedig ugyanazt a csíkos rabruhát viselték, és ugyanazokban a hideg barakkokban kellett átvészelniük a telet, mint korábban a koncentrációs táborokban. Szenvedésüket csak fokozta, hogy a szögesdrót kerítésen keresztül láthatták a német falusiak normális életét. Néhány helyen a falusiakat arra kényszerítették, hogy jöjjenek el a táborokba, segítsenek a halottak eltemetésében, vagy legalábbis lássák, mit tett a Führer. Ez azonban nem sok vigaszt jelentett az áldozatok számára. "A dolgok mostani állása szerint ugyanúgy bánunk a zsidókkal, mint azt a nácik tették, azzal a különbséggel, hogy mi nem öljük meg őket" - írta Earl G. Harrison Truman elnöknek.

Egy osztrák cukrász arról írt, milyen ellenséges légkör fogadta Bécsben, amikor hazatért: "A zsidókkal szembeni negatív légkör miatt nem kaptam munkát, és emigrálnom kellett." Végül Ausztráliában telepedett le. Sokan részletes leírást adtak kínzóikról abban a reményben, hogy felelősségre vonják őket. Az egyik lengyel zsidó egy "Batenszlajerről" írt, aki különösen kegyetlenül bánt a rabokkal. "Kiválogatott minket. Akik a kimerültségtől legyengültek, és rosszul néztek ki, azokat kivette a sorból és agyonlőtte." A lányokat több napig is magánál tartotta. "Megerőszakolta őket, majd bevitte őket az erdőbe, és lelőtte őket." Az amerikai bevándorlás sem volt egyszerű, hiszen a vízumhoz munka kellett.

A háború utáni hetekben aztán amerikai ügynökségek és önkéntesek árasztották el a táborokat, hogy adatokat gyűjtsenek a segélyezés és kivándorlás felmérésére. 1947-re nagyjából negyedmillió zsidó várt a sorsára a kelet-európai menekültekkel együtt attól félve, hogy visszatoloncolják őket az akkori szovjet zóna területére. A mintegy 850 ezer hontalanra vonatkozó kérdőíveket és nyilatkozatokat 40-50 éven keresztül senki sem nyitotta ki, mióta az utolsó DP-tábort 1953-ban bezárták. Az akták részletes leírásokat tartalmaznak a túlélőkről és az átélt szenvedésekről. A menekültek elmesélték hiábavaló küzdelmüket, hogy letelepedjenek a háború után, és reményeiket, hogy újra felépíthetik az életüket Európán kívül.

1. Koncentrációs táborokban éltek a menekültek
2. A náci szökevények sorsa