1919 nyarán Nagy-Britanniában is úgy tűnt, bolsevik hatalomátvétel következhet be

Az augusztus első hétfőjéhez kapcsolódó hosszú hétvége (Summer Bank Holiday) folyamán 1919-ben az HMS Valiant csatahajó és két kísérőhajója Gibraltártól a Mersey folyó torkolatához hajózott, és Liverpool városától nem messze horgonyzott le. A Királyi Haditengerészet büszkesége azonban nem a helyiek megörvendeztetésére érkezett: a szárazföldi hadsereg támogatására rendelték a kikötővárosba, ahol a napok óta tartó zavargásokat és fosztogatást kellett erővel megfékezni. A helyzetet a helyi rendőrség sztrájkja váltotta ki, amely a Daily Mail napilap korabeli szavaival „a huligán elemek” hatalmába taszította a várost.

Összecsapások országszerte

Mire a feszült helyzet lecsillapodott, ezer katona járta Liverpool utcáit, és a nagyobb tömegeket szuronyrohamokkal kergették szét.

600-nál is több embert tartóztattak le, és több mint 100 000 (mai áron számolva hétmillió) font kár keletkezett.

Az újságírók az erőszak középpontjában álló Scotland Roadot és környékét Ypres első világháborús csatateréhez hasonlították.

A liverpooli zavargások csupán egy fejezete voltak az 1919-es „vörös nyárnak”, amely Európa más részeihez és az Egyesült Államokhoz hasonlóan az addigi társadalmi rend felforgatásával fenyegetett, Magyarországon és Bajorországban pedig egy időre sikerrel is járt.

A skóciai Glasgowtól a dél-angliai Southamptonig, az írországi Corktól a birodalom fővárosáig, Londonig az utcán adtak hangot elégedetlenségüknek a munkások, leszerelt katonák, de még a rendőrök is.

A hatóságok a zavaros helyzetet nem a négy éven át húzódó világháború által okozott gazdasági gondok eredményének, és nem a leszerelés és a békeidőbeli rutin visszaállása lassúságának tudták be – az Oroszországot alig két évvel korábban hatalmába kerítő bolsevizmus árnyékát látták benne, amely ellen a brit vezetés ekkor már nagy erőkkel harcolt.

Harc a vörös árnyékkal

1918 júniusában a nemzetközi intervenciós erők részeként mintegy 6000 brit katona szállt partra Észak-Oroszországban, a Királyi Haditengerészet pedig blokád alatt tartotta a Balti-tengert.

David Lloyd George miniszterelnök „a bolsevizmus elleni védvonalnak” nevezte Nagy-Britanniát, a hatóságok pedig a lakosság zúgolódása láttán egyre inkább egy kommunista forradalom bekövetkeztétől rettegtek.

Albert Short alsóházi képviselő még Lenin beszédeinek angol nyelvű kiadását is tiltólistára próbálta helyeztetni a háború alatt hozott honvédelmi törvények égisze alatt.

Habár a „vörös nyár” legnagyobb összecsapásokat látott helyszíne Liverpool volt, a feszültség először Glasgowban éleződött ki még 1919 elején.

Január 31-én több száz tüntető munkás a hatalmas Parkhead vasgyárból, illetve a Clyde folyó torkolatának kikötőiből összegyűlt a város központjában, hogy a hosszú órák és az alacsony bérek ellen emeljen szót.

A tüntetők hamarosan összecsaptak a rendőrökkel is, a polgármester pedig – látva az egyre növekvő számú vörös zászlót a téren – a miniszterelnöktől kért segítséget. Lloyd George a hadsereg egységeit rendelte a skót városba, a háború egyik új vívmánya, a harckocsi több példányával együtt.

A később több munkáspárti kormányban miniszterként szerepet vállaló Emmanuel („Manny”) Shinwell, akit a zavargás felbujtójaként ítéltek el, „szégyenletesnek” nevezte a rendőrség egyes egységeinek kemény fellépését. Voltak azonban, akik a munkások viselkedését illették hasonló szavakkal.

Egy nemrégiben hazakerült hadifogoly azt írta a Glasgow Herald napilapnak: „Csak azt kívánom, ezek a rendbontók, ezek az önző, felelőtlen huligánok bárcsak kaptak volna egy ízelítőt abból, amit Franciaországban kellett elszenvednie a mieinknek.”

Katonatanácsok és faji feszültségek

1919 januárjában nem csak Glasgowban forrtak az indulatok: több száz kilométerre délre, a csatorna túlpartján fekvő Calais mellett is tetőpontra ért a feszültség.

A hazatérésre és leszerelésre váró brit katonák egyik táborában szovjet stílusú tanács alakult, miután egy „zendülésre buzdító” beszédért elítélt bajtársukat megszöktették a fogdából.

Néhány napon belül már mintegy 20 000 katona állt a tiltakozók oldalán, akik részben a tábor méltatlan viszonyaira panaszkodtak – különösen az élelmiszerhiányra –, részben pedig a leszerelésük és hazajutásuk gyötrelmes lassúságára.

A zendülés január 30-án ért véget, miután a tisztikar néhány engedményt tett a katonák felé.

Ahogy a calais-i és a glasgow-i eset is mutatja, a leszereléssel, illetve a bérek és állások jövőjével kapcsolatos aggodalmak az egész brit társadalmat áthatották.

A feszültséget tovább növelte két tényező: a háború során a szigetországban megnövekedett bevándorló munkaerő, illetve ennek folyományaként a színesbőrű férfiak és fehér nők közti szexuális kapcsolatok miatt érzett düh.

Rasszista atrocitások

A katonai szolgálat által elszipkázott munkaerő helyettesítésére, illetve a szintén a háború miatt megnövekedett munkateher lefedésére számos brit kikötővárosban megnőtt a kínai, illetve karibi (fekete) munkások száma. 1919-re azonban a katonák már elkezdtek hazaérkezni.

„Elmentünk Franciaországba, és mire visszajöttünk, külföldiek kapták meg a munkánkat, és nem tudunk szabadulni tőlük” – panaszkodott egy leszerelt katona a walesi Cardiffban 1919 júliusában. Éppen a dél-walesi kikötővárosokban – Cardiffon kívül főként Newportban és Barryben – csapott át elsőként erőszakba a külföldiekkel szembeni neheztelés a nyár elején.

Az első eset június 6-án történt Newportban, amikor egy fehér nőt egy külföldi részéről ért állítólagos inzultus miatt görög és kínai üzleteket vertek szét a helyiek. 22 embert letartóztattak, és lovasrendőrökre is szükség volt a rend helyreállításához.

A következő héten egy csoport fehér férfi rátámadt egy csoport karibi férfira, akik fehér barátnőikkel sétáltak Cardiffban.

Ha lehet hinni az esetet körüllengő híreszteléseknek, a nők egykori prostituáltak voltak, a fehér férfiak pedig az egykori futtatóik, akiket feldühített a nők „elvesztése” a színesbőrű férfiak oldalán.

Az incidenst követően három napon át tartottak a zavargások a walesi fővárosban, ezek során egy ember életét vesztette.

Nem sokkal később Liverpoolban fekete és fehér – egyaránt külföldi – tengerészbandák csaptak össze, mialatt a fehér liverpooliak a munkanélküliség és a faji határvonalakon átlépő kapcsolatok miatt érzett dühüket vezették le.

A tömegek több fekete tengerészt kiraboltak, ami arra utal, hogy a jobban kereső külföldi munkásokkal szembeni irigység is része lehetett a kiváltó okoknak.

A brit kormány a rasszista indíttatású erőszak növekvő hullámát látva gyorsan cselekedett: néhány hónap leforgása alatt bevezetett egy, a külföldi munkaerő hazaszállítását célzó programot, amelynek keretében 1921-ig több száz embert toloncoltak ki erőszakkal az országból. Ezt követte 1925-ben a karibi munkaerő alkalmazását korlátozó törvény.

A rend őrei sztrájkolnának

A „vörös nyár” legnagyobb konfliktusát azonban nem a faji előítéletek miatti feszültségek hozták el, hanem éppen a közrend fenntartására hivatott rendőrök, akik Liverpoolban július végén a sztrájk mellett döntöttek.

Cselekedetükkel nemhivatalos szakszervezetük, a Rendőr- és Börtönőrtisztek Országos Szervezete (NUPPO) országos felhívását követték, amely a rendőrszakszervezet elismerését és a szakma növekvő gondjaik orvoslását tűzte ki célul.

A háború folyamán a rendőri fizetések nem tartottak lépést más szakmák bérezésével: 1917-ben egy közrendőr két fontot keresett hetente, míg a legtöbb szakmunkás átlagosan három font tíz shillinget.

Ráadásul – mivel oly sok rendőrt vittek el katonának – a létszámhiány következtében a korábban megszokotthoz képest eggyel kevesebb pihenőnapjuk is volt hetente.

1918-ban már történt egy rendőrsztrájk, amely meglepte a brit vezetést, 1919 nyarára azonban már fel voltak készülve az ilyen esetekre: azonnali elbocsátással fenyegették meg a résztvevőket. Sir Nevil Macready londoni rendőrfőkapitány kijelentette: a sztrájkot „egyszer s mindenkorra le kell zúzni, különben nem gondolom, hogy valaha lesz bármiféle béke az ország rendőrségével.”

Macready fenyegetése bevált: a rendőrök országszerte letettek a sztrájkról – kivéve Liverpoolban, ahol a régóta rossz viszonyok, a hosszú munkaidő, az előléptetések hiánya és az alacsony fizetések az országosnál jóval harciasabb hangulatnak ágyaztak meg.

Káosz Liverpoolban

Az egyenruhások tehát éppen augusztus elsején, pénteken – a háromnapos hétvége kezdetén – eltűntek a nagyváros utcáiról, és kezdetét vette a fosztogatás Liverpool minden részén. A csőcselék a ruhaüzleteket, a vegyesboltokat, az áruházakat, de még a hangszerboltokat is kifosztotta.

A szeszesitalokat árusító üzletek kiemelt célpontot jelentettek. Ahogy a The Times tudósítója fogalmazott: „A levegő a széttörő óriási kirakatüvegek dörejétől visszhangzott!”

Azonban a katonák többszörös szuronyrohamai, a páncélautók bevetése és egy helyi bíró szava sem hatott, aki felolvasta a tömeg előtt a zavargásokról szóló törvényt.

Csak vasárnap, miután sztrájktörő rendőrök polgárőrökkel karöltve – és a katonák által megtámogatva – sokakat megbotoztak, sikerült a fosztogatásnak véget vetni, és a sztrájk is kifulladt.

A kormány azonban rákényszerült arra, hogy az erőszakos fellépés mellett néhány engedményt is tegyen, hogy megelőzze a jövőben a hasonló eseteket.

Bevezettek egy jobb fizetési skálát – amelynek kezdő fizetése éppen három font tíz shilling lett, és amely a szolgálati idő növekedésével akár egy fontot is emelkedhetett a közrendőrök körében –, és hivatalos szakszervezetet is engedélyeztek a Rendőrszövetség (Police Federation) formájában.

Egyúttal azonban törvénnyel tiltották meg a szervezett fellépést a rendőröknek (e tilalom ma is érvényben van), és elbocsátottak minden, Edward Shortt belügyminiszter szavaival élve „zendülő” rendőrt is – sokukat feketelistára helyezték, hogy máshol se találjanak munkát.

A feszültség fennmarad

A liverpooli rendőrsztrájk volt a legnagyobb szabású rendbontás Nagy-Britanniában 1919 „vörös nyarán”, de egyúttal az utolsó is.

A katonák leszerelését felgyorsították, és a frontokat megjárt férfiak egyre nagyobb ütemben tértek vissza a civil munkakörökbe – gyakran kiszorítva a nőket, akik a háború során átvették azokat. Egy időre látszólagos nyugalom köszöntött a szigetország ipari és politikai viszonyaira.

A feszültségek azonban a felszín alatt továbbra is jelen voltak. Miközben Vlagyimir Lenin, a lábát lassacskán megvető Szovjetunió vezetője a világforradalomra szólított fel, a brit belbiztonsági szolgálatok megkezdték a szélsőséges csoportok megfigyelését, valamint az ezekbe való beszivárgást. A bolsevizmus réme az 1920-as években és azon is túl erős hívószó maradt a hatóságok körében.

A brit munkásosztály jókora szeletei szintén bizonytalanságot éreztek jövőjüket illetően. Ez különösen a bányászokra volt igaz, akik – miután a háború során szakmájuk gyakorlatilag állami irányítás alá került, jóval nagyobb béregyenlőséggel és kíméletesebb munkaórákkal – az 1920-as évek folyamán egyre növekvő haraggal figyelték az újra privatizált szektorban kedvezményeik fokozatos megvonását.

A bányászok jövőjéről zajló vita vezetett végül az 1926-os általános sztrájkhoz, melynek során az országos szakszervezeti tömörülés sikertelenül próbált segíteni rajtuk.

Habár a tüntetések véget értek, a katonatanácsok feloszlottak, a leszerelt férfiak visszatértek a munkába, és kommunista forradalom sem tört ki Nagy-Britanniában, a szigetország társadalmi kérdésekben továbbra is önmagával állt harcban a 20. század nagy részében.