Wallis Simpsontól Diana hercegnéig visszatérő elem volt a feszült anyós-meny kapcsolat a brit királyi családban

Amikor 2011-ben a Newsweek címlapot szentelt az ötvenévesre photoshoppolt walesi hercegnének, nem pusztán Diana középkorú arcának látványa váltott ki heves reakcióhullámot. A képen ugyanis mosolyogva sétált mellette az újdonsült menye, Katalin. A digitális trükk nyomán sokan meghatottan nyilvánították ki, milyen jó érzés a két hercegnét „együtt látni” ebben a valóságon és időn túli helyzetben.

Tradícióerőd és Újvilág

Nem meglepő, hogy a világ fantáziáját magával ragadta ez a mesés képszerkesztés. A brit királyi udvar XX. századi történetében meglehetősen ritkán találkozhatunk ugyanis pozitív emlékeket ébresztő anyóskapcsolatokkal. Három történet különösen éles kontúrokkal emelkedik ki a generációk közötti konfliktusok évtizedeiből: Mária királyné reakciója fia Wallis Simpsonnal kötött házasságára, II. Erzsébet édesanyjának és férjének viszálya, valamint a királynő és Diana kapcsolata jól példázza a királyi családon belüli feszültségeket.

A XX. század első felének egyik legnagyobb királyi botránya valószínűleg nem kerülte el azt, aki a brit uralkodócsaládról készült bármilyen film vagy tévésorozat első húsz percét végignézte. Pedig amikor VIII. Eduárd – vagy ahogy a királyi családban hívták, David – viszonyba kezdett a férjezett Wallis Simpsonnal, még senki sem hitte, hogy a playboy trónörökös komolyan számol amerikai szerelmével és a trónról is lemond miatta.

1936-ban azonban, abban az évben, amikor Eduárdot királlyá koronázták, és a viszony már két éve tartott, a párról fényképek jelentek meg egy amerikai magazinban. Ezt követően kezdték az udvarban határozott közbeavatkozásra biztatni az uralkodó édesanyját, Mária anyakirálynét. Az ő tradícióközpontú világképébe azonban annyira nem fért bele a házasság lehetősége, hogy hónapokon át struccpolitikát folytatott.

Már csak akkor próbálta politikai kapcsolatai révén megakadályozni Simpson (második) válását, amikor az év őszén Eduárd – akinek érzései ekkorra sokkal inkább a mánia, mintsem a romantika kategóriájába tartoztak – bejelentette Stanley Baldwin miniszterelnöknek, hogy elveszi szerelmét. A király egy családi vacsora alkalmával anyját is megpróbálta rávenni, hogy legalább találkozzon Simpsonnal, de a fia leírása szerint a „hagyományok erődjéből a világra tekintő” Mária – Viktória királynő távoli unokatestvére – hallani sem akart a dologról.

Amikor az uralkodó úgy döntött, hogy lemond a trónról, csak hogy összeházasodhasson szeretett Wallisával, az anyakirályné több kísérletet tett arra, hogy lebeszélje erről. Csakhogy hiába hivatkozott a király öccse, a későbbi VI. György („Bertie”) gyenge egészségi állapotára, fia elhatározásán nem tudott változtatni.

Innentől kezdve az anyaként mindig is rideg, szeretetlen viselkedést mutató Mária még távolságtartóbb lett Eduárddal. Az egykori uralkodó a későbbiekben számos alkalommal, ám nem sok sikerrel próbált közeledni az anyjához. Mária életének hátralévő részében ugyan válaszolt fiának, esküvőjére még gratuláló táviratot is küldött, ám mindenkor kinyilvánította: számára országa és kötelessége áll az első helyen.

Az akkor már Windsor hercegnéje címet birtokló Wallis Simpsonnal anyósa soha nem állt szóba, közvetetten azonban nagyon is hatással volt a mindennapjaira az anya és fia között vibráló feszültség. Mária dühe és értetlensége Eduárd lelkiismeretének halálig kísértő hangjává vált kettejük házasságában, amely sokszor a pár intenzív társadalmi életének zaját is elnyomta.

Wallis –  akinek 2020-ban előkerült, második férjével folytatott levelezése azt sugallta, hogy valójában sosem akart Eduárd felesége lenni, és csak érzelmi zsarolásnak engedve mondott neki igent, rosszul viselte az életét beárnyékoló családi konfliktust. A házaspárnak dolgozó alkalmazottak elbeszéléseiből viszont az tűnik ki, hogy Wallis domináns személyiségével elnyomta és irányította Eduárdot, s gyakori dühkitörései nyomán az is egyértelmű, hogy a folytonos lelki tusával küzdő férje fölötti anyáskodás irritáló volt a számára.

Sőt, úgy tűnik, bűntudatot is érzett a volt király helyzete és lelkiállapota miatt; erre utal legalábbis az a levél, amelyet férje tudta nélkül a második világháború idején írt anyósának, és amelyben alázatosan arra az egyszerű anyai gesztusra kérte Máriát, hogy törődjön a fiával. A közeledési kísérlet ezúttal is kudarcba fulladt: az anyakirályné egyáltalán nem reagált Simpson megkeresésére, s 1953-ban bekövetkezett haláláig fiával is csupán kétszer találkozott.

A progresszív herceg és a konzervatív grófkisasszony

A bátyja lemondása után mintegy „véletlenül” trónra kerülő VI. György és felesége, Erzsébet királyné még bőven népszerűsége csúcsán volt, amikor idősebbik lányuk elkezdett makacsul ragaszkodni ahhoz, hogy hozzámegy másodunokatestvéréhez, a görög királyi herceg Fülöphöz.

A menyasszony anyját nagyon megviselte lánya választása: Fülöp pénztelen volt, elűzött uralkodócsalád sarja, „gyanús” orosz és német gyökerekkel. A második világháború, különösen London bombázása során rendkívüli tartást mutató királyné nem csinált titkot abból, hogy nem ilyen származású vőt képzelt magának.

Az idősebb Erzsébet a házasságkötés után sem kedvelte meg a szókimondó és türelmetlen Fülöpöt. Így aztán a problémákat valójában már csak elmélyítette az a megkapó részlet, hogy a királyi hátterű, ám progresszív, tudományrajongó királyi hercegnél egyszerűbb származású anyakirálynő mennyivel jobban óvta a monarchia misztériumát.

S valójában érthető is, hogy az emberarcú, ám méltóságteljes varázslatot, amelyet a volt királlyal hosszú évek során szabtak magukra, Erzsébet nem szívesen engedte ki az irányítása alól. Az anyakirálynő mindig is sajátjának tekintette „A cég” (ez a brit királyi család „beceneve”) működtetését és a dadogó, az uralkodást tehernek tekintő férje támogatását.

Ironikus módon azonban maga is épp szeretett tradíciói áldozatául esett, amikor a lánya királynővé koronázásától kezdődően  – ereje teljében –, az ötvenes évei elején háttérbe szorult. Mivel György halála után a lánya ellen nem fordulhatott – hiszen a királynő a monarchia kulcsfigurája volt –, vejében találta meg kialakított „brandje” legfőbb ellenségét.

Fülöpöt, akinek igen nagy szerepe volt abban, hogy a királynő koronázását a televízió is közvetítette, rendkívül frusztrálták a Buckingham-palota általa porosnak tartott szokásai. Abszurdnak tartotta például, hogy ha a királyi család tagjai beszélni szerettek volna egymással, lakájjal kellett üzenetet küldeniük egymásnak ahelyett, hogy felemelték volna a telefont.

Más tekintetben viszont éppen az állt a feszültségek hátterében, hogy a herceg nem tudott túllépni a konvenciókon. Férfiként ugyanis kifejezetten zavarta, hogy nem lehet minden értelemben a család feje, hiszen a felesége királynő volt, anyósa pedig valaha királyné. A harapófogóba került, mindössze huszonöt évesen megkoronázott II. Erzsébet végül modernizációs döntésekkel próbált úrrá lenni ezeken a konfliktusokon. Például azzal, hogy férjének hercegi címet adott.

Emellett Fülöp idővel azt is kikényszerítette, hogy a királyi ranggal nem rendelkező fiú leszármazottjaik felvehessék vezetéknevét, s Mountbatten-Windsornak hívhassák magukat. Ezekkel az engedményekkel azonban a problémák nem oldódtak meg, a Fülöp herceg és az anyakirálynő közötti viszály a későbbi évtizedek során tovább mélyült, legintenzívebb időszakát a Károly herceg neveltetését érintő kérdések kapcsán érte el. Erzsébet ellenszenve az unokák felnőtté válásával sem csökkent sokat, s még akkor sem volt jóban a vejével, amikor 101 éves korában távozott az élők sorából.

A két királynő meséje

II. Erzsébet és Diana kapcsolatáról sok rosszat megírt a brit bulvársajtó, valószínűnek tűnik azonban, hogy bár a királynő és a hercegné sok esetben nem értette egymást, kölcsönös szimpátiájuk megmaradt. Akárhogyan is alakultak később a dolgok, az bizonyos, hogy az alapok kiválóak voltak.

Ha Károly herceg és akkori barátnője – jelenlegi felesége –, Kamilla szétválasztása nem is volt olyan jól szervezett, drámai manőver, mint ahogyan azt A korona című sorozat sugallja, II. Erzsébet egyértelműen olyan partnert szánt a trónörökös számára, mint a fiatal és ártatlan, nemesi származású Diana Frances Spencer.

Az 1981-es nagyszabású trónörökösi esküvő idején még senki sem sejtette, hogy kicsit több mint egy évtizeddel később Diana a világ nyilvánossága előtt arról beszél majd: „valakik” nem akarják, hogy ő királyné legyen. A többség ekkor azt gondolta, hogy a hercegné a híres-hírhedt Panorama-interjú közben az anyósára célzott ezekkel a szavakkal.

Sokkal valószínűbb azonban, hogy apósa és sógornője, Anna hercegnő járt a fejében, valamint általánosságban az az udvari környezet, amely megkeserítette az életét. A királynő összességében nagyon is szerette volna támogatni a menyét, hiszen megtapasztalta, hogy nem csupán egy szerető, hanem egy problémás anyós jelenléte miatt is lehetnek hárman egy házasságban – ahogyan Diana fogalmazott később férje és Kamilla kapcsolatára utalva. A súlyosabb problémákat pedig már csak azért is igyekezett elkerülni, mert csakúgy, mint a hercegné, szívből kívánta, hogy a – Dianát és Károlyt összeadó lelkész szavait idézve – „tündérmesei” kapcsolat sikerüljön.

A közös cél és érdek, valamint a királynő visszafogottsága azonban nem volt elegendő ahhoz, hogy Diana és Erzsébet igazán megtalálja a közös hangot. Az uralkodó neveltetése miatt az „első a kötelesség, második magunk” elve szerint élt, s ilyen módon nem sok közös volt bennük az érzékeny, modern és kitárulkozó természetű „Szívek Királynőjével”.

Diana nehéz gyerekkora és problémás házassága miatt komoly mentális betegségekkel – bulimiával és depresszióval – küzdött, ráadásul mindössze tizenkilenc évesen került bele abba az udvari aranykalitkába, amelyet ekkor már a korábbi évtizedekkel összehasonlíthatatlanul nagyobb médiafigyelem övezett. Nehéz helyzetében azonban racionális anyósához hiába fordult segítségért: a gondjait zárt ajtók mögött rendező királynőnek nem voltak eszközei arra, hogy támogassa menyét. Ez kiderül egy Diana által elmesélt jelenetből is. Egy alkalommal, amikor a hercegné megosztotta Erzsébettel, hogy szeretetlen házasságban él, az anyós ennyit válaszolt: „Nem tudom, hogy mit kellene tenned.”

A királynő azonban érzelmileg sosem fordult el teljesen a menyétől, és amikor elkezdte a hercegi pár válását szorgalmazni, akkor sem annyira Dianából, mint inkább a Diana–Károly kettősből lett elege. Az a katasztrofális kommunikációs fiaskó viszont, amely a hercegné temetése körül alakult ki II. Erzsébet reakciójának hiányából fakadóan, nagyon sokat rontott a kapcsolat és a királynő megítélésén.

Pedig az ellentmondásos helyzet valójában mindössze arról szólt, hogy a ’90-es évek tabloidkultúrája által megkövetelt láthatóság és érzelmesség olyan fejlemény volt a már akkor is idős uralkodó életében, amelyhez sosem alkalmazkodott igazán. Ez a tulajdonsága ma, a végeérhetetlen megosztások világában szinte üdítően hat, 1997-ben azonban a szívtelenség megnyilvánulásának értékelték az uralkodó viselkedését. Nem csoda, hogy beletelt jó néhány évbe, mire a királynő helyreállította kapcsolatát az alattvalóival Diana halálát követően. Ma már azonban a királyi család messze legnépszerűbb tagjaként tartják számon.