Valójában két kelet-európai követte el a Hasfelmetsző-gyilkosságokat?

Aligha lehet bárkinek is szemrehányást tenni azért, ha minimum kétkedve fogadja a sokadik olyan elméletet, amely a Hasfelmetsző-sztori megoldásának ígéretével kecsegtet. Bizonyára sokan vannak, akik úgy vélik, közel 130 évvel a merényletek után már csak igen csekély esély van az igazság kiderítésére. Ha azonban valakit érdekel a történelem egyik legtöbb embert foglalkoztató rejtélye, nemigen tehet mást, mint elolvassa a ki tudja, hányadik vélekedést is az ügy megoldásával kapcsolatban, majd eldönti, mennyire tekinti hitelesnek az adott eszmefuttatást. Ezúttal Gyles Brandreth író, rádiós, színész, egykori brit parlamenti képviselő állt elő a maga teóriájával.

Elveszve a whitechapeli sikátorok ködében

A történetet szinte mindenki ismeri. 1888 és 1891 között tizenegy prostituáltat öltek meg brutális kegyetlenséggel a londoni Whitechapel negyedben. Legkevesebb öt esetet a Hasfelmetsző Jack néven ismertté vált sorozatgyilkosnak tulajdonítanak. Annak ellenére, hogy – főként a bulvársajtónak köszönhetően – rengeteg gyanúsított felmerült az ügyben, Hasfelmetsző Jack kiléte máig ismeretlen. Gyanúba keveredett többek között Viktória királynő háziorvosa, Sir William Gull, sebésze, Sir John Williams és unokája, Albert Viktor, valamint Sir Arthur Conan Doyle , Lewis Carroll és Walter Sickert posztimpresszionista festő is. Az egyik legutóbbi, sokak által elfogadott elmélet szerint a gyilkos egy lengyel bevándorló, Aaron Kosminski lehetett.

A Hasfelmetsző az idők során valóságos fogalommá vált, akinek olyan bűncselekményeket is a nyakába varrtak, amelyeket a whitechapeli gyilkos bizonyosan nem követhetett el, és akiről több könyvet írtak, mint bármely más gonosztevőről a történelem során. Gyles Brandreth maga is tisztában van vele, hogy állítása merész, de – mint arra könyve címében (Jack the Ripper: Case Closed, vagyis Hasfelmesző Jack: a lezárt ügy) is utal  – úgy véli, megoldotta a Hasfelmegtsző-rejtélyt.

Szinte véletlenül bukkant rá a megoldásra, részben Oscar Wilde iránti rajongása, részben pedig annak köszönhetően, hogy tanulmányozta egyik rég elhunyt rokona, nagyanyja első unokatestvére, a viktoriánus kori újságíró, költő, drámaíró, George Robert Sims iratait. Brandreth korábban számos történelmi detektívtörténetet írt Oscar Wilde és Sir Arthur Conan Doyle barátságára alapozva. A furcsa párost 1889 nyarán egy amerikai kiadó mutatta be egymásnak, aki éppen Londonban járt, hogy olyan szerzőket keressen, akik a Hasfelmetsző Jack-őrület kezdetén hajladók lennének rejtélyes detektívtörténeteket írni. A találkozás eredményeképpen Doyle megírta második Holmes-sztoriját, A Négyek Jelét, Wilde pedig legismertebb munkáját, a magyarul nemrég új fordtásban, Dorian Gray képmása címmel megjelent regényt.

Ebben az időszakban Wilde feleségével és két kisfiával London Chelsea negyedében, a Tite Streeten élt, ahol az egyik közvetlen szomszédja a londoni rendőrség bűnügyi nyomozó osztályának élére frissen kinevezett Melville Macnaghten volt, akit 1894-ben azzal bíztak meg, hogy készítsen egy végleges jelentést a whitechapeli gyilkosságokról. Macnaghten arra jutott, hogy a tizenegyből öt gyilkosság köthető ugyanahhoz az elkövetőhöz, és a rendőrség fő gyanúsítottjai közül a 31 éves, Oxfordon végett Montague John Druitt bűnössége mellett foglalt állást.

Bár komoly bizonyíték nem támasztotta alá Druitt bűnösségét, ám mivel doktor volt, a gyilkos pedig több áldozatát is megcsonkította, a gyanú főképp rá, valamint a többi orvosra, borbélyra és hentesre terelődött. Emellett szólt az a körülmény is, hogy a Hasfelmetsző módszerével összeköthető gyilkosságoknak 1888 decembere, Druitt öngyilkossága után vége szakadt. Wilde azonban tudta – mivel egy egyetemre jártak –, hogy Druitt valójában nem orvosi, hanem jogi doktor, öngyilkosságához pedig vélhetően egy fiatal fiúval folytatott illegális kapcsolatának napvilágra kerülése vezetett. 

Macnaghten jelentéséből egyértelmű, hogy bár a nyomozás kiterjedt volt, a legjobb esetben is esetlegesnek, kicsit keményebben fogalmazva pedig reménytelennek nevezhetjük. A whitechapeli gyilkosságokat még az ujjlenyomat megjelenése előtt követték el, és a helyszínelés is gyerekcipőben járt. Állítólagos tanúk százait kérdezték ki, de gyakorlatilag két egyező vallomással sem született, ami nem csoda, tekintve, hogy sötétben, ködlepte sikátorokban végrehajtott gyilkosságokról volt szó. A rendőrségnek tehát nem sok esélye volt elkapni a gyilkost.

Börkötény, Hasfelmetsző és az anarchisták

A Hasfelmetsző Jackként aláírt ún. „Kedves főnök”-levélig a whitechapeli sorozatgyilkost Bőrköténynek nevezték, mivel az egyik fő gyanúsított egy lengyel-zsidó származású suszter, John Pizer volt, aki bőrkötényt hordott, és magányosabb pillanataiban gyakran kereste a prostituáltak társaságát. Pizernek azonban volt alibije, így kizárták a gyanúsítottak köréből, és ráadásul az állítólag a gyilkostól származó Kedves főnök-levelet is elküldték egy hírügynökségnek. A levél szerzője persze szinte bizonyosan egy újságíró volt, és nem az igazi gyilkos, ám a jól megválasztott becenév hamar nagy népszerűségre tett szert. A nevek erejét mindig is csodáló Wilde is a becenévben látta azt a faktort, amelynek révén a gyilkos szinte mitikus alakká emelkedett. 

Brandreth véleménye szerint éppen ez volt az a körülmény, amely félrevezette a rendőrséget, és csak egyetlen gyilkost kerestek, annak ellenére, hogy az áldozatokat változatos módon ölték meg. Még a Macnaghten-féle, hagyományosan a Hasfelmetszőhöz köhető öt gyilkosságot sem ugyanazzal a módszerrel követték el.

Brandreth Macnaghten jelentésére, valamint az Oscar Wilde-ot és Macnaghtent is a barátai között tudó, újságíróként az ügyről a kezdetektől fogva tudósító George R. Sims korábban nem publikált irataira alapozva arra a következtetésre jutott, hogy a tizenegy gyilkosság közül legalább tíz, valamint több más, Londonban 1888 és 1894 között elkövetett emberölés két, a jelentésben szintén a fő gyanúsítottak között szereplő férfi „munkája” volt.

Mindketten kelet-európai bevándorlók voltak, akik végül londoni elmegyógyintézetben végezték. Brandreth a poént természetesen nem lövi le, kilétüket csak könyvében fedi fel, annyit azonban elárul, hogy a két férfi nem volt magányos farkas. Gyilkosságaik egy olyan akció részét képezték, amely a rettegés légkörének kialakításával szerette volna aláaknázni az Egyesült Királyság intézményeinek alapjait, különös tekintettel a királyi családra.

Az 1880-90-es években az anarchisták és különféle egyéb forradalmi csoportok tagjai számos merényletet követtek el Európában. Londonban az egyik gyülekezőhelyük a Sohóban található Club Autonomie volt. Gyakran fordult meg a csoport találkozóin Martial Bourdin francia anarchista is, aki azzal vált ismertté, hogy 1894-ben, nem messze az oxfordi királyi csillagvizsgálótól, véletlenül felrobbantotta magát. Szintén a társaság tagja volt egy gonosz zseni is, akiről Brandreth úgy véli, ő irányította a háttérből a gyilkosságokat.

Az orosz azonban a brit kormánynak is dolgozott nem hivatalos ügynökként, ami jó alapot szolgáltatott arra, hogy ha gyanakodtak is rá, nem dobták be a nevét gyanúsítottként. Brandreth regény formájában írta meg a történetet, mivel – mint kifejti – nem volt jelen az eseményeknél, és nem tudja minden állítását bizonyítani. Fikcióként írta meg a sztorit, ám úgy véli, a lényeges elemek tekintetében tényekre támaszkodhat.