„Vágyom, tehát vagyok” – állította Sigmund Freud, a pszichoanalízis atyja

„Amikor már megértettem, mennyire szükségszerűek voltak az összeütközések, érzékenységem nagyon enyhült” – írta a ma 165 éve, 1856. május 6-án született Sigmund Freud, akit a szakma eleinte inkább kiközösített, mint elismert volna. Ugyan a pszichoanalízis bizonyos módszereit tudományos kutatások mára meghaladták, a neurotikus jelenségek, az álmok vagy az elfojtás mechanizmusainak feltárásával, illetve fogalmak – mint a libidó és az Ödipusz-komplexus – megalkotásával neve bevésődött nem csak a tudomány, hanem az emberiség történetébe is. 

A pszichoanalízis kidolgozásának rögös útjain

A morvaországi Freibergben (ma Příbor, Csehország) született zsidó kereskedőcsaládban. Önéletrajzában származásáról rejtélyesen csak ennyit jegyzett meg: „Szüleim zsidók voltak, én is az maradtam.” A család 1859-ben Lipcsébe, majd a gyapjúkereskedelem hanyatlása miatt új lehetőségek reményében Bécsbe költözött. A gyermek „Sigi” édesanyja kedvenceként a szűkös családi házban is saját szobát kapott.

Már gyermekkorától az emberi viszonylatokra vonatkozó tudásvágy és megfigyelések határozták meg mindennapjait, de a Biblia és Darwin evolúciós elmélete is felkeltette az útkereső fiatalember figyelmét. Kezdetben a jogi pálya iránt vonzódott, de Carl Brühl ismeretterjesztő előadása után meggondolta magát és 1873-ban a bécsi egyetem orvosi karát választotta. 1876 és 1880 között Ernst Brücke élettani laboratóriumában dolgozott, ám Freud még ekkor sem volt mintadiák: tanulmányait csak 1881-ben fejezte be.

1882-tól praktizált a bécsi közkórházban és ekkor már minden figyelmét az agy anatómiai kutatásának és az idegrendszer tanulmányozásának szentelte. Utóbbi területen olyan szakértelemre tett szert, hogy amerikai orvosok is meghallgatták „pidzsin angolul” tartott előadásait. Elismertségét negatívan befolyásolta, hogy a kokain élettani hatásaival foglalkozott, sőt eufórikus hatása miatt ő maga is gyakran alkalmazta mind saját használatra, mind páciensei depressziós tüneteinek kezelésére.

1885-ben lett egyetemi magántanár, majd ösztöndíjjal Párizsba került, ahol Jean-Martin Charcot mellett a „hisztériával” összefüggő vizsgálatokat végzett. 1886-ban visszatért Bécsbe, hogy megossza legújabb tapasztalatait és bizonyítsa, hogy férfiaknál is kimutatható a jelenség, viszont a tudományos körök téziseit nem fogadták el Freud téziseit. Ugyanebben az évben több év várakozás és alkalmi látogatások után feleségül vette Martha Bernayst, akitől hat gyermeke született. Közülük Anna később édesapja nyomdokaiba lépett.

Eleinte elektroterápiával kísérletezett, később áttért a hipnózisra. 1889-ben Nancyba utazott Hyppolyte Bernheimhez, hogy tökéletesítse technikáját. Itt értette meg, hogy bizonyos lelki folyamatok a tudat számára láthatatlanok maradnak. A hipnózist elsősorban arra használta, hogy fényt derítsen a hozzá forduló betegek tüneteinek keletkezési körülményeire, önéletírásában azonban azt is kifejezésre juttatta, hogy „a csodatevő híre is nagyon hízelgő volt”. Közös könyve Josef Breuerrel 1895-ben jelent meg, innentől számítják a pszichoanalízis kezdetét.

Kollegájával útjaik szétváltak, mert Freud arra a meggyőződésre jutott, hogy a neurotikus jelenségek mögött rendszerint nemi jellegű vágyak állnak. Persze ezek felfejtése hosszú időt vett igénybe, ahogy ő írta, „sok hazugságot és titkolódzást kellett leküzdenem, de ha ez sikerült, kiderült, hogy az ilyen betegeknél a nemi élet súlyos visszaéléseiről van szó”. A ma már mindennapi kifejezéseket – mint a libidó vagy az Ödipusz-komplexus – is ő vezette be.

A hipnózist felváltotta a szabad asszociációs (ezt Freud következetesen szabad eszmetársításnak nevezte) módszer, így a páciens a kezelés során bármit elmondhatott, ami eszébe jutott. Az elfojtás lassan feloldódott és a páciens tudatosíthatta és felismerhette magában az indulat-áttétel gyerekkorából hozott, berögzült sémáit. Noha Freud módszereit ma már sokan elvetik, a „beszédterápia” még ma is széles körben elterjedt pszichológusok körében.

Vizsgálódásinak ezen szakaszában a figyelme az álmokra és azok megfejtésére irányult. 1900-ban jelent meg az Álomfejtés című munkája, melyben azt taglalja, hogy az álmok elfojtott vágyaink kiteljesedései. Az álmokról olyan – részben elavult – gondolatokat fogalmaz meg, mint hogy a külső és belső ingereket – melyek ébresztéssel fenyegetnének – az „álmok megnyugtatásfélével elhárítják”.

1904-es A mindennapi élet pszichológiája című munkájában azt kérdést járta körül, miként nyilvánul meg a tudattalan az egészséges emberek gondolataiban és cselekedeteiben egyaránt. „Kis elvétéseink és tüneti cselekedeteink” legtöbbször nem véletlenek, nem érvényesek minden esetben a kizárólag tiszta, élettani magyarázatok.

Az elszigetelődéstől a világhírnévig

Korának szakértői hitetlenkedve fogadták elméleteit, így néhány éven keresztül elszigetelődött az orvosi berkektől. „Amikor már megértettem, mennyire szükségszerűek voltak az összeütközések, érzékenységem nagyon enyhült” – írta visszaemlékezésében. 1902-ben néhány fiatal bécsi orvos részvételével saját tudományos kört szervezett a pszichoanalízis tanulmányozására.

Mozgalma lassan követőkre talált, 1908-tól minden évben összegyűltek Salzburgban és a svájci származású Carl Jung szerkesztésében folyóiratot is kiadtak, majd 1910-ben Ferenczi Sándor javaslatára megalapították a Nemzetközi Pszichoanalitikus Egyesületet. Kritikusaik továbbra is akadtak, és kifejezetten elégedetlen volt a német tudományos közeggel: „úgy hiszem, hogyha az a korszak, amit átéltünk, egyszer történetíróra talál, akkor annak el kell majd ismernie, hogy a német tudomány képviselőinek magatartása abban az időben nem volt valami dicső”.

1909-ben Freud Amerikában is előadásokat tartott és az itteni tartózkodás jót tett önérzetének, mert – európai élményeivel ellentétben – egyenrangú félként kezelték. Hazatérte után tovább folytatta pszichoanalitikus gyakorlatát, de néhány korábbi munkatársát – C. G. Jungot és Alfred Adlert – eretneknek bélyegzett, mert eltávolodtak az eredeti módszer alapjaitól. (A gyerekkori nemiség és a gyerekkori analízis szükségességét „tagadták”.)

Életének késői szakaszában sem fordult el a türelmes megfigyeléstől és nem adta át magát a spekulációnak, a tulajdonképpeni filozófiához való közeledést élete végéig kerülte, magát a tudomány megértésére alkalmatlannak tartotta.

A művészeti alkotás folyamataival is foglalkozott és lényegében arra a következtetésre jutott, hogy a „költött álmok ugyanúgy megfejthetőek, mint a valódiak, mindkettőben ugyanazok a tudattalan mechanizmusok működnek.” A művészetek mellett a vallás lélektanával is tanulmányozta, de kiemelte visszaemlékezésében, hogy a „lélekelemzés egyéb általános érdekű alkalmazásában csekély részem van”. Reménykedett, hogy hullámok elindítója volt, melyekből még „válhatik valami”.

Önéletírását később kiegészítette, mert 1923-ban még azt hitte, hogy rosszindulatú megbetegedése élete végét jelenti majd. „Élet- és munkaképes maradtam, habár többé sohasem panaszmentes” – írta. A pszichoanalízis területén már kevesebb forradalmi gondolatot publikált, elmondása szerint egyfajta regresszív fejlődésen ment keresztül. Ekkor már bizonyossá vált, hogy a lélekelemzés már fennmarad az utókornak és a kételyei ellenére meggyőződéssel állítja, hogy „az egész azonban komoly, magas színvonalú tudományos munka benyomását kelti”.

1930-ban kisebb szívrohama volt, így lánya, Anna vette át a neki adományozott Goethe-díjat. Ezt tartotta polgári élete tetőpontjának, ezután a „nemzet” már nem akart tudni róluk. Önéletrajzi közléseit részben ebből az indokból is lezárta, mondván a nyilvánosságnak „nincs joga ezekről többet megtudni”. 1935-ben a Brit Királyi Orvosi Társaság tiszteletbeli tagjává választotta, viszont 1938-ban Ausztria náci megszállása miatt menekülni kényszerült: erre csak Roosevelt amerikai elnök és a világ tudományos közösségének segítségével volt lehetősége. Testvérei nem voltak ennyire szerencsések, négy lánytestvére is koncentrációs táborban halt meg.

Londoni emigrációját és szabadságát sokáig nem élvezhette. Talán láncdohányossága is hozzájárult szájrákja elmérgesedéséhez, melynek következtében 1939. szeptember 23-án, 83 évesen elhunyt.