Új elmélet az első amerikaiak eredetéről

Évtizedeken át a Beringián átvezető szárazföldi útvonal számított az első amerikaiak egyetlen elképzelhető vándorlási útjának. Egy új, interdiszciplináris kutatás azonban azt állítja: a legkorábbi csoportok egy északkelet-ázsiai, tengerhez alkalmazkodott régióból indulhattak el, és hajózással érték el Amerikát.

Az első amerikaiak eredetének újraértelmezése

Hosszú időn keresztül a kutatás az első amerikaiak megjelenését a Beringia fagyos síkságain át vezető szárazföldi vándorláshoz kötötte. Az utóbbi években azonban egyre több régészeti és genetikai adat kérdőjelezi meg ezt az egyszerűsítő narratívát. Japán és amerikai kutatók új tanulmánya szerint az amerikai őslakosok legkorábbi ősei nem Közép-Szibériából, hanem egy Hokkaidót, Szahalint és a Kuril-szigeteket magába foglaló tengerparti térségből származhattak.

A kutatás a Science Advances folyóiratban jelent meg, és azt állítja, hogy az északkelet-ázsiai, tengerhez alkalmazkodott vadászó-gyűjtögetők kulcsszerepet játszottak a Homo sapiens utolsó nagy vándorlásában.

A genetikai megtorpanás kérdése

Paleogenomikai vizsgálatok alapján az amerikai őslakosok ősi populációja körülbelül 25 000 évvel ezelőtt alakult ki Északkelet-Ázsiában. A genetikai adatok egy több ezer éves elszigeteltségi időszakot is jeleznek, amely nagyjából 4000–5000 évig tarthatott. Ez a periódus megelőzte az amerikai kontinens elérését, amelyet mintegy 20 000 évvel ezelőttre tesznek.

A kutatás egyik kulcskérdése az volt, hol zajlott le ez az úgynevezett genetikai megtorpanás. A tanulmány szerint ennek legvalószínűbb helyszíne nem Beringia belseje, hanem a Hokkaidó–Szahalin–Kuril térség volt, amely az utolsó glaciális maximum idején az ázsiai szárazföldhöz kapcsolódó, kiterjedt félszigetet alkotott.

Kőeszközök és technológiai kapcsolatok

Az érvelés középpontjában a kőeszközök részletes technológiai összehasonlítása áll. A kutatók tíz, Észak-Amerikában feltárt, felső paleolitikumra keltezett kőeszköz-együttest elemeztek, amelyek 18 000 és 13 500 év közötti időszakból származnak. Ezeken a lelőhelyeken jellegzetes, elliptikus körvonalú, kétoldalúan élezett lövedékhegyek és pengék kerültek elő.

Hasonló eszköztípusokat Hokkaidón és a környező szigeteken is dokumentáltak, némelyiket akár 20 000 évvel ezelőttre datálva. A beringiai lelőhelyeken e technológia csak jóval később jelenik meg. Ez a kronológiai eltérés arra utal, hogy a technológiai hagyomány kelet-ázsiai irányból terjedt Amerikába.

Tengeri alkalmazkodás és part menti útvonalak

Az ilyen lövedékhegyek hatékonyan használhatók voltak szárazföldi vadászatra és part menti erőforrások kiaknázására is. Jelenlétük a Csendes-óceán északi partvidékének mindkét oldalán közös technológiai és életmódbeli hagyományt jelez.

Az utolsó jégkorszak leghidegebb szakaszában, 29 000 és 18 000 évvel ezelőtt, Észak-Amerika nagy részét hatalmas jégtakarók borították. A szárazföldi vándorlás feltételei rendkívül kedvezőtlenek voltak, és ebből az időszakból nem ismerünk beringiai lelőhelyeket.

Ezzel szemben a japán szigetvilág régészeti adatai arra utalnak, hogy az emberek már 35 000 évvel ezelőtt is képesek voltak nyílt vízen történő átkelésekre, különösen Okinava és Kjúsú déli térségében.

Nem a jomonok ősei

A tanulmány szerint a Hokkaidó–Szahalin–Kuril térségből származó csoportok a Csendes-óceán északi partvidékét követve, fokozatosan haladhattak kelet felé. Ez az elképzelés illeszkedik az úgynevezett moszat autópálya hipotézishez, amely szerint a part menti tengeri ökoszisztémák megbízható táplálékforrásokat biztosítottak a hosszú távú vándorláshoz.

A kutatás egyik fontos következtetése, hogy ez a vándorlásban részt vevő populáció nem volt a mai japán lakosság közvetlen őse. A jomon népesség csak körülbelül 10 000 évvel ezelőtt jelent meg Hokkaidón, vagyis jóval az amerikai benépesülés előtt zajló események után.

A szerzők egy úgynevezett szellempopuláció létezését feltételezik: egy olyan csoportét, amely meghatározó szerepet játszott az emberi terjeszkedésben, ám később eltűnt Ázsiából, és nem hagyott egyértelmű genetikai nyomot a mai Északkelet-Ázsia népességekben.

Globális narratíva új szemszögből

Masami Izuho régészprofesszor szerint a japán régészeti eredményeket sokáig kizárólag regionális összefüggésben értelmezték. Az új tanulmány ezeket a leleteket a Homo sapiens globális történetének részeként vizsgálja.

Rintaro Ono tengeri régész arra hívja fel a figyelmet, hogy a javasolt időkeret egybeesik a jégkorszak legzordabb időszakával. A tengeri erőforrásokra való fokozott támaszkodás új utak keresésére ösztönözhette a part menti közösségeket.

A hipotézis nem zárja le az első amerikaiak eredetéről szóló vitát, de jelentősen erősíti a tengerparti vándorlás lehetőségét. A jövőbeli kutatások, különösen az elsüllyedt partvidékeken végzett feltárások, döntő bizonyítékokat szolgáltathatnak.

Ha a modell megerősítést nyer, alapjaiban változtathatja meg a Homo sapiens utolsó nagy terjeszkedéséről alkotott képet: a fagyos pusztákon átvezető kényszerű vándorlás helyett a Csendes-óceán partvidékét tudatosan kihasználó, tengeri ismeretekkel rendelkező közösségek terjeszkedése kerülhet a középpontba.

(Forrás: Madsen, D. B., Davis, L. G., Williams, T. J., Izuho, M., & Iizuka, F. (2025). Az amerikai felső paleolitikum jellemzése. Science Advances, Vol 11, Issue 43. DOI: 10.1126/sciadv.ady954)