Tragédiák sora vezetett a Hunyadi-dinasztia bukásához

Aligha akad a magyar történelemben még egy család, amelyet olyan egyértelmű tisztelet övezne, mint a Hunyadiakat. E tisztelet kortól és politikai rendszerektől függetlenül állandónak tekinthető, és ugyanúgy jellemzi a közvéleményt, mint a hivatásos történészeket.

Mit jelent dinasztiának lenni?

Dinasztiáról, a szó szoros értelmében, olyan uralkodócsaládok esetében szoktunk beszélni, amelyek legalább két uralkodót adtak egy, vagy több, monarchiának, illetve más, monarchikus jellegű, de annál alacsonyabb státuszú politikai szerveződésnek (hercegség, grófság, stb.). Csak a középkori magyar történelmet tekintve, ilyen értelemben kétségen kívül dinasztiának minősülnek az Árpádok, az Anjouk, a Habsburgok vagy a Jagellók.

Ami a Luxemburgokat illeti, ők ugyan a magyar trónon csak egy uralkodóval (Zsigmond) képviseltették magukat, más uralmi területeiket (Németország, Csehország és tartozékaik) figyelembe véve teljes joggal lehet őket dinasztiának tekinteni.

Eltekintve az olyan speciális intézményektől, mint a római királyság, amelyet választás útján töltöttek be, az európai középkor általában az öröklés elvét favorizálta, azon belül is az egyenes ági öröklést az oldalágival szemben. Ennek megfelelően az egyes uralkodói dinasztiák fennmaradásának, normális körülmények között, csak az utódlásra alkalmas örökös hiánya szabhatott határt.

Franciaország trónján 987-től több mint háromszáz éven át követték egymást apáról fiúra a Capeting-ház uralkodói, akiket IV. (Szép) Fülöp három fiának halála után a dinasztia egyik oldalága, a Valois grófok követtek a királyság élén. Angliában a Plantagenet dinasztia a 12. század közepétől egészen 1485-ig volt hatalmon, hol egyenes-, hol oldalágon örökítve tovább a trónt.

De sem a Capetingek, sem a Plantagenetek nem számítottak „új” családnak már akkor sem, amikor Franciaország, illetve Anglia trónját megszerezték, hiszen az előbbiek mint hercegek, az utóbbiak mint grófok évszázados múltra tekinthettek vissza.

Ugyanez elmondható azon uralkodói dinasztiákról is, amelyek a késő középkorban „emelkedtek föl”. Közismert, hogy a magyarországi Anjou uralkodók a Capeting dinasztia egyik oldalágából eredtek, éppen úgy, ahogy a második, Valois burgund hercegi dinasztia is, amely Hunyadi Mátyás kortársa, Merész Károly 1477-ben bekövetkezett halálával tűnt le a történelem színpadáról.

A leszármazáson alapuló öröklés elvének általános elfogadottsága magyarázza, hogy a középkori monarchiák politikai társadalmának (rendjeinek) csak rendkívüli helyzetben, és akkor is korlátozottan volt módja beleszólni a trón betöltésébe.

Nem volt ez másképpen Magyarországon sem, ahol első ízben 1440-ben történt meg, hogy a rendek egy olyan uralkodót hívtak meg a trónra, aki semmilyen rokoni kapcsolatban nem állt elődeivel. III. Ulászló lengyel király, akiről szó van, nem az egyetlen királya volt azonban az országnak, és meghívását kizárólag a legitim uralkodó, V. László zsenge kora és az oszmán fenyegetés indokolta.

Halálos fordulatok

Még ennél is rendkívülibb dolog történt 1458-ban, Hunyadi Mátyás trónra lépésekor. Ő ugyanis nemcsak elődeivel nem állt semmilyen rokoni kapcsolatban, hanem uralkodói dinasztiából sem származott sem apai, sem anyai ágon.

Vonatkozó példáért nem kell nagyon messzire menni, hiszen egészen hasonló dolog történt Csehországban is Podjebrád György trónra lépésével. Az ő hatalomra jutását ugyanazon okok indokolták, mint Mátyásét: V. László utód nélküli halála (1457) után az országot kormányzó, a hatalmat ténylegesen gyakorló főúr trónra emelése tűnt a legkézenfekvőbb megoldásnak a belső megosztottság megszüntetésére. A dolog, mint látni fogjuk, sem Mátyás, sem Podjebrád esetében nem bizonyult problémamentesnek, ami ugyanakkor nem jelenti azt, hogy bármelyik reális alternatíva működőképesebb lett volna.

Hogy Hunyadi Mátyás egyáltalán elfoglalhatta Magyarország trónját, mindenek fölött apja, Hunyadi János kivételes katonai és politikai karrierjének volt köszönhető. A katonai pályán viszonylag alacsony sorból fölemelkedő nemes politikai „áttörése” nem volt ritka jelenség Itália kicsiny államaiban (gondoljunk például a milánói Sforzákra), a Magyarországhoz fogható nagyobb monarchiákban azonban rendkívülinek számított.

Bekövetkezéséhez Hunyadi kétségtelen tehetsége és ambíciója, valamint a folyamatos oszmán katonai nyomás mellett olyan váratlan fordulatokra is szükség volt, mint Habsburg Albert (†1438) majd I. Ulászló (†1444) váratlan halála. Az 1440-es években aratott katonai győzelmeinek köszönhetően 1446-ra, amikor az I. Ulászló halálával támadt hatalmi űr betöltése halaszthatatlanná vált, Hunyadi nemcsak az egyik leggazdagabb főúr volt, hanem politikailag megkerülhetetlen tényező is, aki ráadásul élvezte az oszmánellenes harcban érdekelt európai erők, főként a pápaság támogatását is.

Kormányzóvá választása (1446. június) ennek megfelelően híven tükrözte az aktuális hatalmi-politikai helyzetet, de akkor aligha látta bárki is, hogy később a királyi trónig vezető út első állomásának bizonyul majd. Főképpen, hogy az országnak V. László személyében volt legitim uralkodója.

Hunyadi János kormányzói megbízatása 1453 januárjában, miután V. László megkezdte tényleges uralkodását, hivatalosan véget ért. Gyakorlatban ugyanakkor, mivel a királyi várak és birtokok a kezén maradtak, és azokhoz megkapta a királyi felség főkapitánya és a királyi jövedelmek kezelője címet, a helyzet nem sokat változott.

A „királyi felség főkapitánya” cím (supremus capitaneus regie maiestatis) tulajdonképpen megfelelt annak, amelyet Hunyadi régi ellenfele, Jan Jiskra 1440 óta ugyancsak V. László nevében viselt. Ennek tényleges tartalma persze függött a mindenkori erőviszonyoktól, nem úgy, mint a másik címé, amelyet Hunyadi 1453 elején kapott a királytól.

Ez, a „Beszterce örökös grófja”, az egyik első magyarországi arisztokrata méltóságnak tekinthető, és egészen nyilvánvalóan azt a célt szolgálta, hogy egy szintre emelje a családot a másik régi riválissal, a Cilleiekkel. A cím birtokában, akárcsak Cillei Ulrikot, a király nagybátyját, Hunyadit is megillette a „tekintetes és nagyságos” (spectabilis et magnificus) megszólítás, és, ami ennél is fontosabb, a grófság örökölhető volt.

A grófi cím adományozása idején Hunyadinak már két fia volt, az idősebb László és öccse, Mátyás. László az 1450-es években apja oldalán bekapcsolódott a politikába, és minden bizonnyal az idősebb Hunyadi örökösének tekintette magát. Az ugyanakkor, hogy a családi birtokokon és a besztercei grófi címen kívül mit fog örökölni, távolról sem volt biztos. A főkapitányi cím és a királyi jövedelmek kezelése szorosan összefüggött Hunyadi János óriási tekintélyével, de azt aligha gondolta bárki is, hogy az ezzel járó hatalom automatikusan megilleti a fiát is.

Amíg János élt, a királyi udvar, bármennyire szerette volna is, nem merte nyíltan megkérdőjelezni a család magyarországi befolyását, miután azonban a nagy hadvezér 1456 augusztusában sírba szállt, az addig elfojtott ellentétek felszínre törtek.

Hunyadi László, a jelek szerint, a legteljesebb mértékben apja politikai örökösének tekintette magát, vagyis úgy gondolta, hogy a továbbiakban mindama hatalom őt illeti, amit korábban János gróf gyakorolt.

Más állásponton voltak azonban a család ellenfelei, főképpen Cillei Ulrik, akinek véleményét sokan mások, köztük a király mellett a Hunyadiak egykori szövetségesei is osztották. Ők úgy gondolták, hogy a dolgok rendje szerint a királynak kell uralkodnia, ehhez pedig szüksége van a királyi birtokokra és jövedelmekre. A konfliktus ezek után elkerülhetetlen volt, és a magyar középkorban szokatlanul szélsőséges formát öltvén, Cillei Ulrik (†1456. nov.), majd Hunyadi László (†1457. márc.) erőszakos halálához vezetett.

Királyi vértelenség

Hunyadi László kivégzésével a Hunyadi család látszólag végzetes csapást szenvedett. Öccse, Mátyás, a király túsza volt, és bár a Hunyadi párt vezetését átvette a néhai kormányzó özvegye és sógora, Szilágyi Erzsébet és Mihály, az ismét fellángoló polgárháború nem sok jóval kecsegtetett. Hogy mi történt volna, ha V. László nem hal meg 1457 novemberében, érdekes, de örökre válasz nélkül maradó kérdés.

Mindenesetre a király váratlan halála egy csapásra megváltoztatta az erőviszonyokat. A tizenhét évesen elhunyt királynak gyermeke nem volt, és bár a nővéreivel kötött házasságok révén a szász herceg, valamint a lengyel király is igényt tarthatott a magyar trónra, a döntő pillanatban egyikük sem volt abban a helyzetben, hogy igényének érvényt szerezzen.

Ez a helyzet, kiegészülve más tényezőkkel (például a pápaság támogatásával, amely az oszmánellenes harc legfőbb zálogát a Hunyadi házban látta), azt eredményezte, hogy az ifjú Hunyadi Mátyás vált az egyetlen olyan király-jelöltté, akinek személyében az egyébként megosztott magyar politikai elit képes volt konszenzusra jutni.

Mátyás trónra lépése, mint fentebb szó volt róla, a maga nemében példátlan volt a magyar középkor történetében. Nem származott királyi vérből, és ez a helyzet megszülte a maga problémáit.

Egészen másként alakulhatott volna Mátyás és az ország története is, ha az ifjú király az 1458 januárjában kötött szegedi szerződés értelmében feleségül veszi Garai László nádor leányát, Annát. Garai Anna három uralkodóházzal, a Piastokkal, a Luxemburgokkal és a Habsburgokkal állt közeli rokonságban, ami Mátyás (és esetlegesen születendő fia) számára jelentős legitimációs többletet jelentett volna.

A dolgok, mint ismert másként alakultak, és az ugyancsak nem királyi vérből származó Podjebrád Katalin halála (1464) után Mátyásnak óriási erőfeszítések, és számos megalázó elutasítás árán sikerült csak megfelelő feleséget találnia Aragóniai Beatrix személyében. Törvényes utóda azonban tőle sem született, így uralkodása utolsó szakaszában kénytelen volt kísérletet tenni házasságon kívül született fia, Corvin János herceg trónutódlásának elismertetésére.

A kísérlet, mint közismert, sikertelen maradt, a herceg nem lépett Magyarország trónjára. Mátyás dinasztiaalapítása, érdekes módon, ugyanolyan sikertelen maradt, mint Podjebrád Györgyé Csehországban: a „nemzeti” királyt mindkét országban Jagelló Ulászló követte. Ulászló trónutódlása kiválóan mutatja a legitimitás elvének erejét a középkor utolsó szakaszában is.

Corvin, mint az ország egyik legnagyobb birtokosa, jelentős politikai tényező maradt, és horvát-szlavón bánként komoly katonai sikereket aratott az oszmánok ellen. Politikusi „életműve azonban”, talán mondani sem kell, nem mérhető sem apjáéhoz, sem nagyapjáéhoz.

A dicstelen vég

Corvin pályafutásának kevésbé köztudott része, hogy már Mátyás életében fölmerült a herceg esetleges boszniai királysága, mégpedig kárpótlásul Habsburg Miksa magyarországi trónutódlásáért.

A terv végül papíron maradt, de jól mutatja, hogy maga Mátyás sem bízott törvénytelen fia trónöröklésében. János hercegi címei közül kettőt, a liptóit és az opavait (Szilézia) még apjától kapta, ezekhez 1490 után rövid ideig járult Szlavónia is.

Corvin élete utolsó éveiben már csak liptói hercegnek címezte magát, ezt örökölte volna minden bizonnyal fia, a Frangepán Beatrixtól született Kristóf is, ő azonban egy évvel apja után, 1505-ben gyermekkorban meghalt, és vele kihalt a Hunyadi ház is.

Mint minden váratlan halál esetén, ekkor is felmerült a mérgezés gyanúja, de ezt sem bizonyítani, sem végérvényesen cáfolni nem lehet. Ami a besztercei grófságot illeti, a címet Mátyás nagybátyjára, Szilágyi Mihályra ruházta, az ő halálával (1461) azonban megszűnt létezni.

Beszélhetünk-e ezek után dinasztiáról a Hunyadiak esetében? Amennyiben a dinasztiát a jelen írás elején jelzett szűkebb értelemben vesszük, természetesen nem. A besztercei grófság volt az egyetlen cím, amelyet legalább a család két egymást követő generációja viselt, de nyilván senkinek nem jutna eszébe „besztercei grófi dinasztiáról” beszélni.

Ha viszont egy tágabb értelemben használjuk a dinasztia szót, olyan személyek összességét értve alatta, akik apáról fiúra döntő befolyást gyakoroltak az ország sorsára, a kifejezés használata mindenképpen indokolt.

Ennél lényegesen történetietlenebb, de mindenkit érdeklő kérdés, vajon alakulhatott volna-e másképp a Hunyadiak és az ország sorsa, ha a család története két sorsdöntő ponton más irányt vesz?

Hogy mi történt volna, ha Hunyadi László túléli V. Lászlót, lehetetlen megmondani. Egyáltalán nem biztos, hogy ő is elfoglalhatta volna Magyarország trónját, de itt már a bizonyíthatatlan hipotézisek birodalmában járunk.

Némileg szilárdabb terepen mozgunk azt feltételezve, hogy amennyiben Mátyásnak és Beatrixnak nem sokkal a házasságkötés után fia születik, és életben is marad, neki lényegesen jobb esélye lett volna apja örökébe lépni, mint Corvin Jánosnak. Nem így történt azonban, s nekünk a tényt kell rögzítenünk, hogy a Hunyadi-házból csak egy király ült Magyarország trónján: I. Mátyás.