Tragédiák kísérték férje kormányzása során Horthy Miklósnét

Jószási Purgly Magdolna 1881-ben született Vásárhelyi Ilona és Purgly János lányaként. Családja apai ágának tagjai a XVIII. századtól éltek Arad megyében. Minden generációjuk elsőszülött fiúgyermeke a János nevet kapta, a múlt végtelenjébe veszően. Az egykori jószási szolgabíró, Purgly János (1772–1842) fiai és unokái egyre állandóbb szereplőivé váltak az Arad megyei közéletnek. Anyai ágon a Kézdi-Vásárhelyiek sok száz évre visszamenően éltek a Tiszántúlon. A tatárjárás után kapták nemességüket és első birtokaikat Szabolcs megyében és a székelyföldi Aranyosszéken. Családfájuk a XIX. században kapcsolódott össze a szász eredetű Brünek famíliával, amelynek tagjai sok nemzedéken át sótisztek voltak Parajdon. Brünek Júlia német hangzású neve szúrt szemet az 1930-as években a nyilas pártnak, miatta gondolták és hirdették Horthy Miklós feleségét zsidó származásúnak.

Vidéki asszonyból nagyvilági dáma

Magdolna négy bátyja és három nővére mellett legfiatalabb gyerekként nőtt fel Sofronyán, és 1901-ben ismerkedett meg Horthy Miklóssal. A tengerésztiszt Budapesten tolmácsolt épp a közös osztrák–magyar parlament delegációinak haditengerészeti kérdésekben, onnan kapott néhány nap szabadságot, s utazott nővérét meglátogatni Miskolcra. Talán Horthy Erzsébet keze sejthető a megismerkedés mögött, aki esküvőről hallani sem akaró öccsét már kiházasította volna: Erzsébetnek hirtelen el kellett utaznia otthonról, férje pedig vendégségbe volt hivatalos, így sógorát kénytelen-kelletlen magával vitte a mulatságra.

Purgly Magdolna ekkor töltötte be huszadik évét. A háziasszony húgaként állt a báli figyelem középpontjában a törékeny, finom arcú teremtés. Purgly János képviselő odafigyelhetett lányai neveltetésére, hiszen a világ körüli útját már megjárt Horthy sorhajóhadnagy így emlékezett első benyomására Magdáról: „a legjobb táncosnő, akivel valaha találkoztam.” A hejőbábai vendégséget egy farsangi bál, majd egy velencei kirándulás követte. Esküvőjüket 1901. július 22-én tartották Aradon, nászútra Semmeringre utaztak.

A flottavezetés jóindulatúan az ifjú férjet egy pólai kikötőben állomásozó iskolahajó, a Kranich torpedónaszád parancsnokává nevezte ki az esküvő utáni hónapokra. A pár saját kertes házat építtetett az adriai város San Policarpo villanegyedében, gyermekeik itt születtek: először két leány, Magda (1902) és Paulette (1903), majd két fiú, akik közül az első a Horthy család hagyománya szerint az István nevet kapta (1904), a második pedig apja után Miklós lett. 1908- ban azonban költözni kényszerültek. A gyerekek kicsik voltak még, de a folytonos helyváltoztatásra fel kellett készülnie egy tengerésztiszt családjának. Horthy Miklós első osztályú sorhajóhadnagyot az Isztambulban horgonyzó Taurus állomáshajóra vezényelték.

A család a Boszporusz partján bérelt villában lakott, Horthy Miklósné is bekapcsolódott a törökországi diplomaták társasági életébe. A tiszántúli középnemeslánynak ajtó nyílt a világra: követségi estélyekre, vitorlásdélutánokra járt. A politikai helyzet feszült volt, az Ifjútörök Mozgalom megfosztotta a császárt trónjától, s helyébe fivérét emelte. A Monarchia és Törökország között kiéleződő konfliktusban meglehetősen higgadt jelentéseket író Horthy felkeltette Rudolf Montecuccoli flottaparancsnok érdeklődését. Valószínűleg ezeknek a jelentéseknek köszönhető, hogy egy év múlva az első osztályú sorhajóhadnagyot szárazföldi szolgálatra rendelték Ferenc József egyik szárnysegédjének, így 1909-ben a család a császárvárosba költözött.

Az asszonynak itt meg kellett szoknia az egyedüllétet, férje négy hónapos ciklusokban dolgozott, melyből hármat éjjel-nappal Schönbrunnban töltött. A negyedik viszont összefüggően szabad volt, s ilyenkor a család részt vehetett Bécs társadalmi életében. A bálok mellett itt szoktak rá a rendszeres színház-, opera-, hangverseny- és múzeumlátogatásokra. A vidékies Póla után Bécsben vált igazán a középnemesasszony Purgly Magdából a világvárosi társasági életben is megjelenni képes nő. Emlékirataiban Horthy Miklós úgy emlékszik, hogy későbbi pályafutását meghatározták a Bécsben eltöltött évek, ez a megállapítás hatványozottan igaz volt a feleségére.

Az első világháború hajnalán, 1914. július 23-án kapta meg a császári szárnysegéd behívóját. Sorhajókapitányi rangban a Habsburg csatahajó parancsnokává rendelték, így visszatért Pólába. A család viszont – rövid nyári magyarországi tartózkodás után – egyelőre Bécsben maradt, a két fiú ottani tanulmányainak befejezésére. A háború folyamán különböző szolgálati hajóiról a tiszt szinte napi rendszerességgel váltott levelet feleségével. „Drága Susókám”, kezdték soraikat mindketten, közös megszólításukat használva, s a bensőséges hangból határozottan úgy tűnik: nem csak a társadalom elvárásainak engedelmeskedett a férj ezekkel a rendszeres üzenetekkel.

„Szeretett, egyetlen Susókám [...] Boldog tulajdonosa vagyok levelednek [...] csak már ez a háború sietne most, úgy stagnál [...] nagyon várom most sorra a gyerekek leveleit. Írják le a pesti utat, hogy ültek, mit csináltak, mit csinált a Boby kutya, tűrte-e a szájkosarat, hogy lesz a tanulással, mikor nyílik a jégpálya” – olvashatjuk egy korai levelében 1914. szeptember végéről.

1917–1918 fordulóján már erősen érezhető volt, hogy baj van. Horthyné azonban csak nagyon ritkán és nagyon felületes utalásokból értesült férjétől a háború fordulatairól. A levelek megmaradtak a magánélet szférájában. A többi az asszonyt láthatóan csak annyiban érdekelte, amennyire az családjának belső körére közvetlen hatással volt. A világvárosi dáma, aki már Bécs arisztokrata szalonjaiban is tudott királynőként megjelenni, fejben továbbra is ugyanaz a tiszántúli középnemeslány volt, aki 1901-ben Hejőbábán először táncolt Horthyval.

Akasztás az ablak előtt

Ott volt férje háta mögött a háború legnehezebb időszakában. Bécsben az altengernagy otthonába érkezett vissza, mielőtt az uralkodónak jelentette, hogy parancsára átadta a flottát a Délszláv Nemzeti Tanács képviselőinek. Csak egy fél mondatban utal emlékirata az akkori, otthoni állapotra, ami azonban legalább olyan meghatározóan és emlékezetesen tragikus lehetett, mint a külvilágé. A házaspár épp gyászolta elsőszülöttjét, a 16 éves korában spanyolnáthában elhunyt Magdát. A császárvárosból együtt utaztak Budapestre, ahol a tengerésztiszt éles vitába keveredett Friedrich Istvánnal, a forradalmi kormány hadügyminiszterével.

Ezért Horthy feleségével és gyerekeivel visszavonult családi birtokára, Kenderesre. A Tanácsköztársaság első hónapjait még itt és együtt töltötte velük, májusban azonban már Szegeden volt az ellenkormány hadügyminisztereként, ahonnan Siófokra repült, immár a Nemzeti Hadsereg fővezéreként. Ebben az időszakban is folyamatosan érkeztek levelei házastársához. Politikáról azonban most is csak nagyon keveset, nagyon felszínesen, bár annál lelkesebben beszélt: „Ma van a nevednapja Susikám, szinte látom gondolt szép személyedet, mikor elmerengsz, miért nem vagyok épp melletted. Ez a gondolat kínoz engem is, de ha látnád itt a katonaságot, és hallanád, mit mond az ország, bizonyosan megértenéd!” – írta haza Szegedről 1919 júliusában.

A román betörés idején hirtelen megszakadtak az üzenetváltások. Az asszony a lovas kocsi takarói alatt bújva menekült gyerekeivel Debrecenbe. A kenderesi kúriát az érkező román csapatok feldúlták. A kamaszokat a debreceni katolikus plébánián hagyta, s Budapestre utazott szeptember elején. Itt találkozott férjével, aki épp az antantmissziónál próbált engedélyt kapni hadereje létszámának 80 ezer főre növelésére. A következő hónapokat az asszony is a Nemzeti Hadsereg siófoki főhadiszállásán töltötte.

Házasságuk ezen korszakából nem maradtak fenn írott emlékek. Azt azonban tudjuk, hogy Horthyné is szemtanúja lett a jéghegy csúcsának, a fehérterror nem egyszer szállásukig, a siófoki szecessziós Tanhoffer-villáig érő megtorlásainak. Prónay Pál idézte fel emlékirataiban, miként hordta le különítményét Horthy főparancsnok, amiért épp felesége ablaka előtt akasztottak fel egy foglyot. Hogy mit gondolt az asszony eközben, arról nincsenek forrásaink.

Novemberben az egész család követte a Fővezért Budapestre. Magda és gyermekei a Gellért Szálló ablakából nézték végig a családfő fehér lovas bevonulását Budára, hallgatták elhíresült beszédét. Hogy mi járt a fejében ekkor, nem tudjuk. Azt azonban igen, hogy már az első, Gellértben töltött hetekben próbált állandóságot teremteni gyerekei sokszoros megszakításokkal és újrakezdésekkel halmozott életében. Legidősebb fiának iskolát, lányainak magántanítót szerzett.

1920 márciusában a magyar nemzetgyűlés, hatályon kívül helyezve az 1918. november 13-a után hozott törvényeket, visszaállította a királyság intézményét. Mivel azonban IV. Károly király emigrációban volt, gondoskodott a helyettes személyéről, s átmeneti jelleggel kormányzó államfővé választotta Horthy Miklóst. A család nem élt fényűzően. Legalábbis nem olyan fényűzően, ahogy helyzetük megengedte volna.

A budai vár több mint 800 szobájából csupán 9-et használtak, azt sem a királyi, hanem a Krisztinavárosra néző személyzeti szárnyon. A tavasz és az ősz egy részét azonban a gödöllői királyi palotában töltötték, míg a nyarakat rendszeresen Kenderesen. Horthy Miklósné itt, a tiszántúli kúriában érezte igazán otthon magát, ahol a jómódú, vidéki nemesasszony életét élhette. Személyzetével magánkertészetet tartott/tartatott fenn, melynek terméseit a törökszentmiklósi piacon értékesíttette.

Férje államfőségének első éveiben nemigen vett részt látványos közösségi eseményeken. Az évi rendszerességű vitézavatásokon, színházi, operaházbeli rendezvényeken, kiállításmegnyitókon férje oldalán való reprezentációtól – néhány, esetenként olyan obskúrus rendezvény fővédnökségétől eltekintve, mint a budapesti baromfikiállítás – az 1920-as évek elején még háttérben maradt, háztartását irányította, mint bármelyik középnemesasszony Arad vármegyében, azzal a különbséggel, hogy ez a háztartás a budai várban volt.

Zűrös családi viszonyok

Bár a Horthyhoz nagyon közel álló szabad királyválasztó körök – így Gömbös Gyula, Prónay Pál és Magasházy László, a kormányzó szárnysegéde – szívesen látták volna, ha a kormányzó lánya az általuk támogatott királyjelölt, a magyar nemzeti öntudatát hatalomra jutása érdekében fennen hangoztató Habsburg Albrecht főherceggel köt házasságot, Paulette végül mégis egy tiszántúli középbirtokos, Fáy László felesége lett, aki huszárkapitányként Budapesten teljesített szolgálatot. S ebben feltehetően volt némi szerepe édesanyjának is. A frigy azonban nem bizonyult boldognak, sem hosszú életűnek. Nyolc évvel később válással végződött, s a családi hagyomány szerint e rosszul sikerült házasságból kapta örökül a fiatalasszony a tuberkolózist.

Lánya gyógykezelései, a rendszeres köhögőrohamok, fuldoklások részévé váltak Horthy Miklósné hétköznapjainak. 1930-ban úgy tűnt, Paulette mégis révbe ér. Második férje, ifj. Károlyi Gyula dacolva a fertőzésveszéllyel, nagy odaadással vette körül feleségét. „Ő a világ legdrágább és aranyosabb férje” – írta a fiatal nő édesanyjának egy levél végén franciaországi gyógykezeléséből, második házassága első évében. Mire az ifjú férj ugyanazon levél sarkában rátromfolva üzente anyósának feleségéről, hogy ő „a világ legdrágább nője”. A külföldi gyógykezelések azonban sűrűsödtek. A fiatalasszony Egyiptomtól Hollandiáig járta végig a neves orvosokat, 1940 elejétől ennek ellenére már csak a lélegeztetőgép tartotta életben, s a Horthy házaspár az év nyarán másodszülött gyermekét is elveszítette.

Kisebbik fiuk 1927-ben húzott gyűrűt Károlyi Consuelo grófnő ujjára. Csúnya válás és nagy harag zárta rövid házasságukat 1930-ban. Ennek következtében azonban az agglegényéletben sokáig kitartó István mellett Miklós is a budai vár lakója maradt az 1940-es évekig, csak egy emelet választotta el őket szüleiktől, akikkel rendszeresen együtt vacsoráztak. Ifj. Horthy Miklós két kislányát azonban a mélyen sértett Károlyi-rokonság (Consuelo fivérei és édesapja, Károlyi Imre) távol tartotta a budai vártól. A kormányzói pár ritkán látta unokáit.

Az 1920-as évek második felére a rendszer megszilárdult. A királykérdést rendezni próbáló számos törekvés kudarcba fulladt, s a szembenálló felek beletörődni látszottak, hogy koronás főre az országnak talán a távoli jövőben van csupán reménye. A kormányzói tisztség az ideiglenes posztból egyre szélesebb jogkörrel bíró, élethosszig tartó tisztséggé vált. (Melynek az 1930-as évek végétől már az utódlásáról is folytak politikai viták.)

Ezzel párhuzamosan változott Horthy Miklósné reprezentációs szerepe is. Kialakultak a saját nevéhez fűződő, állandó szerepkörei, mint az Országos Karácsonyi Vásár fővédnöksége, az Iparművészeti Múzeumban évenként rendezett, s a szintén minden évben megtartott debreceni virágkiállítás patronálása, árvaházak, gyermekotthonok részére gyűjtőakciók szervezése, s a téli operaházi jótékonysági bálok, „nyomorenyhítő akciók” szervezése.

Az 1930-as években a formálódó tengely gazdasági és diplomáciai ajtókat nyitott Magyarországnak. Horthy Miklósné immár államfők és államfőfeleségek, nem egyszer uralkodók és királynék közt reprezentált, akik mögött nem maradt el megjelenésben, eleganciában és modorban. Politikai látóköre azonban továbbra sem volt széles. Mussolinit jó embernek könyvelte el, mert 1936-ban udvariasan látta vendégül őket, Hitlert pedig csupán modortalansága miatt nem kedvelte a kezdetektől fogva.

Az 1930-as évektől folyamatosan épülő Horthy-kultusz részét képezte a kormányzó családjának idealizálása is. A „Magyar Nemzet Első családja” mintaadó szerepet töltött be, ahogy Turbucz Dávid a korszak kultuszát vizsgáló elemzésében fogalmaz. Ennek szerves részét képezte Purgly Magdolna is, aki ekkorra a képes- és napilapokban a Nemzet Első Asszonyává vált, magasan túldimenzionált szociális érzékenységének, felelősségérzetének hangsúlyozásával mintaadó funkciót töltött be.

Pedig a Horthy-házasság nem volt zökkenőmentes. Újszászy István, a magyar katonai titkosszolgálat vezetője – bár ÁVH-fogságban írt, ezért személyi kérdésekben kétes hitelű, fő vonalaiban azonban igaznak tekinthető emlékirataiban – mintegy féloldalnyi arisztokrata asszonynevet sorolt fel, akivel Horthynak hosszabb-rövidebb ideig viszonya volt.

Aggódás az utolsó, életben lévő gyermekért

Hogy Purgly Magda mit gondolt a zsidótörvényekről, s az 1930-as évek egyre fojtogatóbb politikai légköréről, s mindebben férje szerepéről, nem tudjuk. Minthogy azt sem, hogy érintették a személyét támadó nyilas szórólapok, amelyek zsidónak nevezték, „Rebekának” hívták.

1940-ben, István fia házasságkötésekor elvesztett lányai után a sors menye személyében megajándékozta egy lánygyermekkel, aki viszont korán elvesztett édesanyja és szigorú nevelőanyja után szerető szülőt talált anyósában, és haláláig kitartott mellette.

Horthy Paulette halálának első évfordulója volt épp 1941. június 26-án, amikor az ország a kormányzó egy meggondolatlan döntése folytán belépett a második világháborúba, amely egy újabb esztendővel később elvette az asszonytól elsőszülött fiát, az időközben kormányzóhelyettessé választatott Istvánt. „Büszkeségünk volt, reménységünk ez az értékes, szép ember [...] Ezen szörnyű veszteségbe belenyugodni, efelett megbékélni nem lehet sosem” – írta naplójában fia halálának harmadik évfordulóján.

A második világháború politikai eseményeibe menyétől eltérően Horthy Miklósné nem folyt bele. Mégis ő volt az első, akinek Horthy István özvegye az úgynevezett Auschwitzi jegyzőkönyveket megmutatta – egyes történészek szerint 1944. július elején, mások szerint ennél legalább másfél-két hónappal korábban. A két asszony együtt jutott arra a következtetésre, hogy az irat nyilvánvalóan valódi, s a kormányzónak látnia kell, hiszen javában folyt a zsidóság deportálása.

1944. október 16-án, a nyilas hatalomátvétel napján Horthy Miklósnénak lehetősége nyílt volna Vatikán Állam Dísz téri követségén maradnia. Ő azonban ragaszkodott ahhoz, hogy kövesse férjét a német hadifogságba. Előző nap családtagjai eltitkolták előle, hogy egyetlen életben lévő gyermekét Otto Skorzeny SS-különítménye elrabolta. Menye azt mondta neki, ifj. Horthy Miklósnak hirtelen Dél-Magyarországra kellett utaznia, s elővigyázatosan még össze is pakolt, és elrejtett egy bőröndnyi meleg ruhát, nehogy a fia egészségéért aggódó anya ellenőrizze, gyermeke elég gondosan pakolt-e az utazásra, s így a hazugság lelepleződjön.

Horthy Miklósné ezért csupán már német őrizet alatt, a vonaton tudta meg, hogy fogoly fiának egy bécsi állomáson csatlakoznia kellene a családhoz. Ez nem történt meg. Német fogsága hónapjainak monoton óráit Schloss Hirschbergben így meghatározta az aggódás az utolsó, életben lévő gyermekéért. A bezártság, a hírektől elzártság, az aggodalom lehetett az oka, hogy életében először naplóírásba fogott. Egyszerű világkép jellemzi ezeket az oldalakat. Akik férje és fia életére, szabadságára, az ő családi harmóniájukra törnek, „rosszakként”, akik segíthetik családja férfi tagjait, „jókként” jelentek meg bennük.

1945 áprilisában érkezett meg az amerikai hadsereg a kastélyba. Ez a családnak a felszabadulást, a családfőnek viszont a vizsgálati fogsága kezdetét jelentette. A napló folytatódott, de már levél formájában. Horthy Miklósné naponta írt, ahogy egykor tengerésztisztként távol lévő férjének, még a megszólítás is ugyanaz volt, mint három évtizeddel korábban: „Drága Susókám”. „Ilyen reményetlen, kilátástalan helyzetben még sosem voltam, Susókám, hiszen amíg mellettem voltál, olyan könnyű volt mindent elviselni” – írta 1945 májusában, visszanosztalgiázva még a német fogság hónapjaira is.

A család végül találkozhatott, s 1948 végén portugáliai vízumot kapva elhagyták Németországot. Horthy Miklósné majdnem pontosan egy évvel a férje után, 1959 januárjában hunyt el Estorilban. Kérése szerint jegygyűrűjével az ujján temették el.