Amikor bűncselekmény volt elhagyni az országot – tiltott határátlépések a szocializmusban

Az államszocialista rendszerek szigorúan korlátozták az ország területéről való kivándorlást, mivel a munkaerő elvesztését a termelőerők legsúlyosabb veszteségének tartották. Az ettől való félelem olyan erős volt, hogy a külföldre utazást általában is gátolni próbálták, megelőzve annak lehetőségét, hogy a kiutazók nem térnek vissza. A határ átlépése 1949 után Magyarországon is szinte lehetetlenné vált, még a keleti blokk államai közötti utazások esetében is. A legális kiutazási lehetőségek hiányában jelentős mértékű illegális határátlépésre került sor. 1955 után a külföldre utazás lehetősége fokozatosan bővült, nagyon szűk csoportok számára még a kivándorlás is lehetővé vált. A nyugati államokba való kiutazás azonban egészen 1989-ig politikai, állambiztonsági kérdés maradt, az utazás lehetőségéből kizárt személyek pedig csak illegálisan juthattak el külföldre.

Bencsik Péter: Tiltott határátlépések Magyarországon az 1950-es és 1960-as években című tanulmánya az ArchívNet internetes folyóirat 21. évfolyamának 6. számában jelent meg, és az alábbi linkre kattintva teljes egészében olvasható.

A tiltott határátlépést ebben az időszakban minden eszközzel igyekeztek meggátolni a hatóságok, s emellett szigorú büntetésekkel sújtották az elfogott határsértőket. A korábban is létező „disszidálás” szó jelentése már 1947-ben átalakult.

Míg addig ez a kifejezés egy politikai pártból való kilépést, kiszakadást jelentett, ettől kezdve az ország illegális elhagyásának megjelölésére használt, erősen pejoratív fogalommá alakult át. A berlini fal felépítése után a magyarok mellett a keletnémetek illegális határátlépése is egyre gyakoribbá vált Magyarországon. A határőrség immár a keletnémet jogban a köztársaságból való szökésnek (Republikflucht) nevezett bűncselekmény megakadályozását is feladatul kapta.

A jogi háttér

Új jogszabályt a mindenkori hatalom általában különböző fontosnak ítélt állapotok megteremtése céljából, vagy olyan jelenségek meggátlására alkot, amelyeket a döntéshozók veszélyesnek tartanak. A tiltott határátlépés körülményeinek vizsgálatához fel kell vázolnunk a jogi háttért.

Az 1948 után hozott magyar szabályokat ugyanakkor érdemes összevetni a 20. század első felének jogi környezetével, továbbá más államok gyakorlatával egyaránt. Az egyes korszakokban ugyanis az útlevél (tehát: engedély) nélküli határátlépés társadalmi veszélyességét alapvetően eltérően látták, s ez tükröződik a cselekmény büntetési tételeiben is.

Az első magyar modern büntető törvénykönyv, a Csemegi-kódex (az 1878. évi V. törvénycikk) semmilyen szankciót nem állapított meg e téren. Az első útlevéltörvény (az 1903. évi VI. törvénycikk) leszögezte, hogy a határ átlépéséhez útlevél nem szükséges, ugyanakkor a belügyminiszter elrendelhetett útlevélkényszert. Ennek megsértése kihágásnak számított, amit alig 15 napig terjedő elzárással és legfeljebb 100 korona bírsággal sújtottak. 

Az első jelentős szigorításra a második világháború idején került sor. Ekkor született meg „a magyar állam biztonságát és nemzetközi érdekét veszélyeztető egyes cselekmények büntetéséről” szóló törvény, melynek már a címe is az 1945 utáni időket idézi. A jogalkotó az illegális határátlépést, illetve a hamis(ított) útlevél használatát vétséggé minősítette, amit egy évig terjedő fogházzal lehetett büntetni.

A magyar szabályozás az első világháború előtt teljes egészében igazodott a nyugat-európaihoz. A nyugati határrezsimhez tartozó országok saját állampolgáraik ki- és beutazását nem korlátozták. 1914-ig útlevél nélkül is át lehetett lépni a határt. A tiltott határátlépés fogalma ennek megfelelően szinte értelmezhetetlen volt. Bár háborúk idején a határok őrizete szigorúbbá válik, 1914-ben a magyar állam továbbra is elegendőnek ítélte az 1903-as szabályokat. 1918 után (a határon túlra került nemzetrészekkel való kapcsolattartás miatt) fontos nemzeti érdek volt a határokon való átjárás fenntartása, ezért a magyar hatóságok elnézően kezelték a tiltott átlépéseket (és a kis tételben zajló csempészetet is).

Az 1940-es szigorítást ugyanakkor nem csak az újabb háború okozta, hanem az is, hogy időközben a kelet-közép-európai régió fokozatosan eltávolodott a nyugati határrezsimtől. Ekkor még nem vette át a keleti modell szigorú korlátozásait; ez csak 1945, a szovjet érdekszférába való kerülése után következett be.

A Szovjetunióban már az 1920-as években súlyos államellenes cselekedetnek számított az ország illegális elhagyása: az elkövetőket a szocializmus ellenségeinek és hazaárulóknak tekintették. 1926-tól még csak egyévi kényszermunkával fenyegették az elkövetőket, a következő évtől viszont már a büntetési tétel tízszeresére nőtt, sőt halálbüntetést is kiszabhattak rájuk. Az intézkedés visszamenőleges hatályú volt, és 1929-től a hazatérést megtagadókra is vonatkozott. 

Bencsik Péter: Tiltott határátlépések Magyarországon az 1950-es és 1960-as években című tanulmánya az ArchívNet internetes folyóirat 21. évfolyamának 6. számában jelent meg, és az alábbi linkre kattintva teljes egészében olvasható.