A dolgozó kis- és középparaszti rétegekben találta meg a tökéletes ellenségképet Rákosi Mátyás
Magyarországon – csakúgy, mint a szovjet érdekszférába került más államok tekintetében – a 2. világháborút követően nem sokkal megkezdődött a társadalmi, a gazdasági és a politikai szerkezet mesterséges átalakítása. A transzformációhoz a sorvezetőt a szovjet minta adta, amely szorosan együtt járt a magántulajdon felszámolásával. A szovjetizálás maga után vonta az ellenségképek kialakulását is. Rákosi Mátyás 1948. augusztus 20-i hírhedt kecskeméti beszédében hirdette meg a kulákok elleni fellépés igényét. A pártállami narratívában a társadalom számára leginkább a politikai sajtó hasábjain a dolgozó kis- és középparaszt ellentétpárjaként jelent meg a helyi közösségben betöltött súlyuk miatt gazdaelitnek is aposztrofálható társadalmi réteg.
Gál Máté: „Nem fordulhat elő, hogy olyan kulák lemaradjon a kulákjegyzékből…” Kuláklisták felülvizsgálata Heves megyében az 1951-es évbencímű tanulmánya az ArchívNet internetes folyóirat 23. évfolyamának 3. számában jelent meg, és az alábbi linkre kattintva teljes egészében olvasható.
A hatalom számára a mezőgazdaság másodlagossá vált az állami szinten erőltetett iparosítással szemben. Az ipar újjáépítését zömmel az agráriumból elvont eszközökkel finanszírozták.
Mindezzel párhuzamosan – és a háborús időkből ismert – a beszolgáltatási rendszer évről-évre jogszabályokban előírt módon is újabb terhet rótt az agrártársadalomra.
A beszolgáltatandó javak köre folyamatosan gyarapodott, és – nem beszélve az egyéb kényszerítő eszközökről – különösen nagy gazdasági kihívásokkal kellett szembenézniük az ellenségnek kikiáltott gazdagparasztoknak.
A kenyérgabonától az 1950-es évekre a rendszer eljutott odáig, hogy a baromfi, a vágómarha, a tojás és a tej is bővítette a kört.
A parasztság egészét sújtó terheken felül a kulákoknak 1948 nyarától újabb nehézségekkel kellett szembesülniük. A kormány 1948. június 27-én a 7090/1948. számú rendeletével elrendelte a mezőgazdaság-fejlesztési járulék fizetését.
A „büntetőadóként” is emlegetett járulék kifejezetten a parasztság módosabb rétegeit érintette. Kezdetben a 15 kataszteri holdat meghaladó és legalább 150 aranykoronaértékű birtokok után követelték, majd 1949-től egy módosítás nyomán lépett életbe a 25 kataszteri hold, vagy 350 aranykorona tiszta jövedelem határ.
Problémát jelentett, hogy 1948-ban a rendelet hatására az elviekben „szövetséges” középparasztok jó részét is kuláknak minősítették, ráadásul a földbirtokméret és az érték tekintetében a jogszabályok sem voltak következetesek a kulákhatár meghúzásakor, ugyanis megjelent az úgynevezett felszorzás módszere, amelynek értelmében a szőlőt háromszoros területként kellett számba venni.
Később mindez úgy módosult, hogy a zöldség- és gyümölcsöskert négyszeres, a szőlő pedig ötszörös szorzóval esett latba. Idővel a kuláknak számító gazdák a folyamatos anyagi nyomás hatására inkább felajánlották földjeiket, vagy a tagosítás során felkínált csereingatlanokat nem fogadták el, esetleg más módon igyekeztek lekerülni a helyben készült kuláklistáról. Mindazonáltal hiába csökkentek a földterületek, a kuláknak bélyegzettek köre folyamatosan nőtt. Kuláknak minősült ugyanis az, akinek cséplőgépe, korábban malma, vagy kocsmája volt, kereskedelemmel foglalkozott, továbbá szintén e stigmatizált csoportba került az, aki „kizsákmányoló módon” béreseket foglalkoztatott.
Ez is érdekelhet
De bőven látni a kuláklistán szereplők között olyanokat is, akik az előző rendszerben betöltött tisztségük, vagy egész egyszerűen „ellenséges viselkedésük” miatt „osztályidegennek” számítottak.
Gál Máté: „Nem fordulhat elő, hogy olyan kulák lemaradjon a kulákjegyzékből…” Kuláklisták felülvizsgálata Heves megyében az 1951-es évbencímű tanulmánya az ArchívNet internetes folyóirat 23. évfolyamának 3. számában jelent meg, és az alábbi linkre kattintva teljes egészében olvasható.
