Tévedések, félreértések és háborús retorika sodorta a pusztulás szélére a világot az 1980-as években

A Korean Air Lines 007-es járatának lelövése után, 1983. szeptember 29-én Jurij Andropov szovjet pártfőtitkár hivatalos közleményben tudatta a szovjet néppel, hogy amíg Reagan irányítja a Fehér Házat, a Szovjetunió nem tárgyal az Egyesült Államokkal. A deklaráció szerint: „az Egyesült Államok militarista politikája komoly fenyegetést jelent a békére nézve”. Néhány héttel később november 20-án pedig több mint 100 millió amerikai egyenes adásban nézhette végig a világ pusztulását. Az ABC televíziós csatorna ezen a napon tűzte műsorára a „The Day After”, azaz „Másnap” című tévédrámát. A bemutatást követően az Amerikai Egyesült Államok ellen irányuló nukleáris támadást vizionáló film heves vitákat generálva rögtön berobbant a köztudatba.

Indul az űrfegyverkezési program

Az amerikaiakat olyan mélyen megérintette a tévében lefestett nukleáris borzalom, hogy a kontinensnyi ország számos iskolájában a tanulóknak házi feladatba adták a film megtekintését. A helyi közösségek vitafórumokon taglalták a katasztrófára adható lehetséges válaszlépéseket, sőt az akkori külügyminiszter, George Schulz is akcióba lendült és egy kérdezz-felelek beszélgető show keretében próbált megnyugtató válaszokat adni az aggódó állampolgárok kérdéseire.

A Reagan adminisztráció egyik meghatározó tagjának tévészereplése jól tükrözte az amerikai társadalmon eluralkodó nukleáris frász nagyságát. De a film vasárnap esti tévépremierjének napján a szörnyülködő tévénézők közül talán senki sem fogta fel, hogy milyen közel is volt valójában a fikció a valósághoz 1983 őszén.

A két nukleáris szuperhatalom világot elemésztő konfrontációjának lehetősége világszerte rengeteg embert töltött el aggodalommal. A nyolcvanas évek elejére az Egyesült Államok és a Szovjetunió több mint 20 ezer nukleáris robbanótöltet felett rendelkezett. Észak-Amerikában és Nyugat-Európa országaiban az atomfegyverek befagyasztását követelő mozgalmakhoz nap mint nap egyre többen csatlakoztak, az utcákon transzparensekkel tiltakozó több tízezres tiltakozó tömegek szinte már szokványossá váltak.

A világban zajló események csak megerősítették a tiltakozók félelmeit. Ronald Reagan első elnökségének harmadik évében járunk. Reagan, aki politikai karrierjének felívelését kikezdhetetlen kommunista ellenességének köszönhette 1980-ban került az amerikai elnöki székbe, elsöprő győzelmet aratva elődje, Jimmy Carter fölött, akit éppen a fent említett radikális oroszellenességével sikerült térdre kényszerítenie.

A korábbi filmszínész veleszületett drámai érzékét felhasználva keményvonalas retorikájával egyszerre sokkolta és inspirálta hallgatóságát. Ilyen volt a brit alsóházban 1982-ben elmondott beszéde is, amelyben a marxista ideológiáról kijelentette, hogy az megérett „történelem szemétdombjára”. Talán a legemlékezetesebb és egyben legszélsőségesebb megjegyzését 1983. március 8-án tette, amikor a Szovjetuniót a gonosz birodalmának nevezte.

A Reagan adminisztráció tevékenységének első három éve tökéletes összhangban működött a reagani, meg nem alkuvó szónoklatokkal. A Szovjetunió gigantikus méretű, fegyverekre költött kiadásainak ellensúlyozása végett az amerikai hadügyminiszter, Caspar Weinberger Reagannel karöltve az USA történelmének legnagyobb méretű, békeidős fegyverkezési programját indította el.

Amíg az M1 Abrahams harckocsikat, a Trident nukleáris tengeralattjárókat és a lopakodó bombázók kifejlesztését érintő programokat felgyorsították, addig a korábban leállított projekteket, a B–1 Lancer stratégiai nehézbombázó és az interkontinentális ballisztikus MX rakéták projektjeit újraélesztették. A hadügyminisztériumban lázasan dolgoztak egy 600 fős flotta felállításán, e célból újból hadrendbe állították a második világháborús korszak mind a négy gigászi méretű, hatalmas tűzerejű Iowa-osztályú csatahajóját is.

1983. március 23-án, amikor Reagan elnök egy televíziós beszéd keretében bejelentette űrfegyverkezési programjának elindítását a fegyverkezési verseny egy újabb, komolyabb szakaszba lépett. Az SDI (Startegic Defense Initiative), közkeletű nevén csak csillagháborús programnak nevezett projekt célja az volt, hogy egy esetleges nukleáris csapás esetén, részben vagy teljesen, védőernyőt húzzon az Egyesült Államok fölé.

Reagan és támogatói kifejtették, hogy a fejlesztés alatt lévő rendszer már félkész állapotban is képes lesz a Szovjetunióból vagy csatlós államaiból jövő kisebb rakétatámadásokat, valamint emberi tévedésből indított rakétákat kivédeni. Reagan azt is kijelentette, hogy a nukleáris veszély csökkentése céljából kész megosztani a technológiát a szovjetekkel.

Reagan „baráti ajánlata” azonban egyáltalán nem hatotta meg a Szovjetunió akkori vezetőjét, Jurij Andropov pártfőtitkárt. Andropov egész életét a Szovjetunió megvédésének szentelte. A második világháború idején a német vonalak mögött tevékenykedő partizánként, majd évtizedekkel később a rettegett szovjet titkosszolgálat, a KGB irányítójaként védte a kommunista államot a támadóktól. Nemzetvezető álmai a szovjet pártfőtitkár, Leonyid Brezsnyev 1982 novemberében bekövetkezett halálával teljesültek.

Andropov hidegrázást kapott Ronald Reagantől, akinek minden egyes Szovjetunióra tett negatív megjegyzését készpénznek vette. Reagan úgy jelent meg Andropov szemében, mint egy misszionárius hittel megáldott keresztes harcos, aki gondolkodás nélkül kiadja a parancsot a gonosz birodalmának titulált Szovjetunió elpusztítására. Az 1983 nyarán és őszén zajló események csak fokozták a szovjet vezető rettegését.

Válaszlépésként a továbbfejlesztett, nagyobb pusztító erővel bíró szovjet SS–20-as közép hatótávolságú rakéták hadrendbe állítására, az Egyesült Államok elhatározta közép hatótávolságú rakétái legújabb generációjának, a Pershing II rakéták nyugat-európai telepítését. Ám míg az SS–20-asok csak nyugat-európai célpontokba jutathatták el gyilkos töltetüket, addig a Pershing II rakétákkal a Szovjetunión belüli célpontok is elérhetővé váltak. Ez egy új fenyegetés volt a Szovjetunióra nézve, amelyet a kommunista állam vezetése egyáltalán nem akceptált.

Miközben 1983. április és május folyamán a Washington és Moszkva között zajló diplomáciai szópárbaj egyre komolyabbá vált, az USA haditengerészete nagyszabású tengeri hadgyakorlatot hajtotta végre a Csendes-óceán északnyugati területén. A több mint 40 hadihajót felvonultató FLEETEX 83 nevezetű hadgyakorlat a második világháború óta a legnagyobb amerikai erődemonstráció volt a Csendes- óceán nyugati térségében.

A hadgyakorlat keretében Kamcsatka partjaihoz közel végrehajtott, éjjel-nappal tartó, az Enterprise, Coral Sea és a Midway repülőgép anyahajók által támogatott légi manőverek célja az volt, hogy elérjék Szovjetunió keleti légitámaszpontjainak állandó lekötöttségét.

A gyakorlat hevében hat, az Enterprise és a Midway anyahajókról felszálló kötelékben repülő F–14 Tomcat vadászgép megsértette a Kuril-szigeteknél a szovjet légteret. Az amerikai haditengerészet később beismerte a légtérsértést, amelyet sajnálatos hibának nevezett mindhiába, mert a szovjetek az exkuzációt elfogadhatatlannak tartották.

Sikerült felingerelni az orosz medvét

A FLEETEX 83 hadgyakorlat csak az egyik, bár a legjelentősebb próbálkozás volt az orosz medve felingerlésére. A nyár folyamán ugyanis az amerikai haditengerészet és a légierő a Szovjetunió légterét gyakorta megsértő felderítő gépei állandó készültségben tartották a szovjet elfogó vadászgépeket, amelyek mire felszálltak, már csak hűlt helyét találták az akkor már légitámaszpontjuk felé tartó pimasz betolakodóknak. A felpaprikázott moszkvai vezetés szigorú fellépést követelt a légtérsértőkkel szemben. Ez az egyre komolyabbá váló macska-egér harc szolgáltatta a hátterét a hidegháborús korszak egyik legszörnyűbb tragédiájának.

1983. szeptember 1-jén éjjel egy újabb szovjet elfogó vadászgép emelkedett a levegőbe, miután egy amerikai RC–135-ös felderítő repülőgép a Szahalin-szigeteknél a szovjet légtérbe lépett. Az RC–135-ös tulajdonképpen egy átalakított Boeing 707-es volt, amelyet sok légitársaság utasszállító gépként rendszeresített, az amerikai légierő pedig elsősorban légi utántöltésre és hírszerzésre használt.

A repülőgépek támaszpontja a Csendes-óceán északi részén húzódó szigetlánc, Alaszkához és a szovjet határhoz közeli, Aleut-szigetek egyik szigete volt. Innen szálltak fel szinte már rutinszerűen az RC–135-ösök, hogy a kamcsatkai szovjet rakétakísérletekről információkat gyűjtsenek.

Ezen az éjszakán a Szahalin-szigeteki szovjet radarrendszer egyes elemei nem működtek tökéletesen. A szovjet radarkezelők, még mielőtt az elfogó Szu–15-ös vadászgépek vizuális kontaktba kerültek volna a légtérsértő géppel, egy RC–135-ös gépet véltek felfedezni a radarernyőn. Az egyik Szu–15-ös pilótája, Gennagyij Oszipovics alezredes egy nagyméretű négyturbinás gépet azonosított, majd megpróbált kapcsolatba lépni a repülőgéppel, sikertelenül.

Miután figyelmeztető lövéseket is leadott, amelyekre a gép nem reagált, Oszipovics, a kiadott parancsnak engedelmeskedve, két rakétát lőtt ki lángba borítva a szovjet légtérben tartózkodó gépet. „ A célpont megsemmisült” – hangzott a pilóta, hivatalos, szenvtelen jelentése a becsapódások után.

Azonban a repülőgép, amit Oszipovics lelőtt nem egy RC–135-ös volt. Az igazi elkövető már rég befejezte felderítő feladatát és az Aleut-szigeteki légi bázis felé tartott, amikor a katasztrófa megtörtént. A rosszul működő szovjet radarok egy másik, a Koreai Légitársaság 007-es Boeing 747-es Szöulba tartó járatát jelezték az operátoroknak a radarernyőn.

A négyturbinás gép, amely könnyen összetéveszthető volt egy RC–135-össel, rögtön dugóhúzóba kezdett, miután két rakétatalálatot kapott a farokrészébe, és 269 utassal a fedélzetén eltűnt a Japán-tenger hullámsírjában. A sors fintora, hogy az oroszok által lelőtt repülőgépen utazott Georgia állam kongresszusi képviselője, a szélsőséges antikommunista Lawrence McDonald is, aki a többi utashoz hasonlóan nem élte túl a támadást.

A katasztrófáról szóló hírek sokkolták a világot. A finom modoráról és jó humoráról híres Reagan őrjöngött. Az amerikai elnök a katasztrófa estéjén adott tévényilatkozatában „az egyén jogait sárba tipró, az emberélet értékét semmibe vevő, nemzeteket rabigába hajtó és állandó hódításokra törekvő társadalom barbár tettének” nyilvánította az orosz akciót.

A szovjet pilóták és légi bázisuk között zajló párbeszédet a Japán Védelmi Minisztérium elfogta és felvette és azonnal továbbította Washingtonnak. Azon az éjszakán, Reagan Oszipovics hírhedt mondatával – „A célpont megsemmisült.”- borzasztotta el hallgatóságát. Az ominózus tévényilatkozat után a világ különböző hírcsatornái szinte már az unalomig játszották az orosz pilóta százak halálát jelentő hivatalos tájékoztatását.

Moszkvának a világ közfelháborodásra adott válasza tovább rombolta a szovjetek hitelességét. Először nyíltan tagadták az akciót, majd később bejelentették, hogy a szovjet légtérben egy „incidens” történt. Végül a Kreml elismerte, hogy az egyik vadászgépük lelőtt egy repülőgépet, amely felderítő tevékenységet végzett, így annak megsemmisítése indokolt és jogszerű volt. Oszipovicsnak soha sem rótták fel az utasszállító lelövését, sőt egy 200 rubeles jutalmat is kapott.

Majd egy hónappal a dél-koreai légitársaság gépének katasztrófája után, szeptember 29-én Andropov hivatalos közleményben tudatta a szovjet néppel, hogy amíg Reagan irányítja a Fehér Házat, a Szovjetunió nem tárgyal az Egyesült Államokkal. A deklaráció szerint: „az Egyesült Államok militarista politikája komoly fenyegetést jelent a békére nézve”.

A Szovjetunió és az Egyesült Államok közötti indulatokkal teli retorika az akkori kétpólusú világban megszokott jelenségnek számított, de most először fordult elő, hogy az egyik szuperhatalom vezetője nyíltan deklarálta a másik féllel való tárgyalások szüneteltetését.

Október 25-én az USA egy kis karib-tengeri sziget, Grenada elleni katonai akciója tovább fokozta az indulatokat. Az invázió hivatalos indoklása szerint az amerikai fegyveres erők célja a szigeten rekedt, a kommunista hatalmi harc kellős közepébe cseppent amerikai orvos hallgatók kimenekítése volt.

Az inváziós erők kevesebb, mint 48 óra alatt legyűrték az 1200 fős helyi Népi Hadsereg és a 780 fős kubai kontingens ellenállását. Amilyen rövid volt az összecsapás, olyan súlyosak voltak a veszteségek: 134 fő az amerikai és 500 fő a kubai-grenadai oldalon. A vietnámi háború óta ez volt a legnagyobb amerikai katonai akció és a koreai konfliktus óta az első, amelynek célpontja egy szuverén kommunista állam volt.

Egy túlságosan életszerű NATO-hadgyakorlat

Az invázió igazolni látszott Andropov félelmeit, miszerint a granadai incidens remek példa az USA militarista, a katonai erő bevetését szorgalmazó hozzáállására a konfliktusok rendezésében. Tíz nappal a grenadai akció után megkezdődött az „Able Archer 83” fedőnevet viselő, egész Nyugat-Európára kiterjedő 10 napos NATO hadgyakorlat, amely kis híján megpecsételte a világ sorsát.

A Szövetséges Haderő belgiumi főhadiszállásáról Casteauból irányított Able Archer 83 a Szovjetunió és szövetségeseinek katonai ereje ellen fellépő egészen a nukleáris fegyverek bevetéséig eszkalálódó konfliktushelyzetet szimulált. A korábbi katonai gyakorlatok során nem alkalmazott elemek: kódolt rádióadások, rádiócsend és egy szimulált nukleáris riasztás, illetve a hadgyakorlat szokatlanul nagy volumene azonban teljesen megzavarta szovjet elemzőket, akik a hadgyakorlat ötödik napjára már abban a hitben éltek, hogy országukat hamarosan nukleáris támadás éri.

Az Able Archer hadgyakorlat hetedik napján, november 9-én a nyugati hírszerzés jelentette, hogy a keletnémet és a lengyelországi támaszpontjaikon készültségbe helyezték a 4. szovjet légi hadsereg egységeit. A taktikai atomfegyverekkel felszerelt Szu–24-es vadászbombázók személyzete a pilótafülkében ülve várta a parancsot a támadásra.

A hírszerzés jelezte a Szovjet Északi és Balti Flotta egységeinek a készülődését és 300 interkontinentális atomrakéta készenlétbe helyezését is. A szovjet pártfőtitkár Andropov, miután informálta a Szovjetunióval szövetséges államok vezetőit a közelgő fegyveres konfliktusról, elindította a Szovjetunió atomrakétákkal felszerelt tengeralattjáróit az amerikai partok felé.

A fokozott szovjet katonai készültségről szóló hírek azonban nem keltettek pánikot a nyugati hírszerzés berkein belül. A befutó híreket elemző szakértők egyszerűen nem hitték el, hogy a szovjetek komolyan gondolják azt, hogy a Nyugat nukleáris háborúra készül. A valós veszélyre végül egy kettős ügynök ébresztette rá a kételkedő nyugatiakat.

Oleg Gorgyijevszkij igazi kémcsaládba született. Apja a szovjet hírszerzés sztálinista elődjénél, a rettegett NKVD-nél dolgozott, bátyja 1957-ben lépett be a KGB-be. Maga Gorgyijevszkij 1962-ben lett a szervezet tagja. Karrierje meredeken ívelt felfelé, hiszen 1983-ra a KGB londoni szárnyának ezredeseként a legmagasabb rangú KGB tisztként dolgozott az Egyesült Királyságban. Gorgyijevszkij miután teljesen kiábrándult a szovjet rendszerből, 1974-ben Koppenhágában vette fel a kapcsolatot a brit titkosszolgálattal.

Gorgyijevszkij tökéletesen tisztában volt a Kreml falain belül uralkodó paranoia mértékével és amint utasításokat kapott Moszkvából egy közelgő nukleáris csapás tárgyában azonnal értesítette a brit összekötőket. „Amikor közöltem a britekkel, hogy mi zajlik a másik oldalon” – írta később Gorgyijevszkij – „egyszerűen nem hitték el, hogy a szovjet vezetés olyan ostoba és szűklátókörű, hogy komolyan hisz egy küszöbön álló atomcsapásban.”

A britek csak akkor fogták fel a helyzet súlyosságát, amikor Gorgyijevszkij eléjük rakta a KGB utasításait. A meghökkent hírszerzők rögtön elküldték az átadott dokumentumokat miniszterelnöküknek, Margaret Thatchernek, aki továbbította azokat a CIA-nak.

A KGB-s direktívák a lobbanékony természetéről ismert CIA igazgató William Casey asztalán landoltak, aki személyesen továbbította azokat a Fehér Házba, ahol legelőször Reagan nemzetbiztonsági tanácsadója Robert McFarlane futotta át őket. Kezdetben McFarlane is szkeptikusan fogadta egy küszöbön álló nukleáris katasztrófa lehetőségét, de Gordijevszkij komoly veszélyt sejtető jelentései végül őt is meggyőzték, így McFarlane az elnökhöz fordult.

A diplomáciai vonalak Washington és Moszkva között forrni kezdtek. Az amerikaiak megpróbálták meggyőzni a Kreml urait, hogy az Able Archer nem több mint egy egyszerű hadgyakorlat. Reagan, hogy meggyőzze a szovjeteket az elnöki tanácsadót Brent Scowcroftot küldte Moszkvába, aki személyesen próbálta meggyőzni a szovjeteket arról, hogy az USA soha nem indítana meglepetésszerű támadást a Szovjetunió ellen.

Az amerikai erőfeszítések nem győzték meg Andropovot Reagan jó szándékáról, de arra elegendőek voltak, hogy a szovjet pártfőtitkár ne indítsa el a pusztító szovjet hadigépezetet. Andropov ettől kezdve várt és figyelt. Az Able Archer folyamán a szovjet erők indítási parancsra várva végig készültségben voltak, amely csak november 11-én a nagyszabású nyugat-európai hadgyakorlat lezárásával ért véget.

A józan ész végül diadalmaskodott a túlfűtött indulatokon a mélyen gyökeredző bizalmatlanságon és paranoián. Az atomkatasztrófa tudósok által felvázolt következményét, a nukleáris telet végül elkerülte az emberiség, de az apokalipszis hideg szele egy pillanatra megcsapta a világot.