Senki sem parancsolhatott az amerikai modernizmus első nagyasszonyának, Georgia O'Keeffe-nek

Kevés embert szeretett, azokat is utálta. Bár nem igen mondták róla, e szarkasztikus kijelentés akár Georgia O’Keeffe-ről is elhangozhatott volna. Az 1900-as évek amerikai modernizmusának idolja ugyanis módfelett excentrikus teremtés volt. Ennek ellenére vagy éppen ezért első jelentős női képzőművészként óriási hatással volt követőire, nemcsak a tengerentúlon, hanem Európában is. Pedig, mi tagadás: ki nem állhatta a gyerekeket, az ostobákat, utálta továbbá az agresszív férfiakat, lenézte női versenytársait, azaz alighanem mindenkivel baja volt, aki szembe jött vele az utcán. Magáról érdekes jellemzést adott. „Életem minden pillanatában rettegtem, ez azonban sohasem akadályozott meg abban, hogy megtegyem, amit akarok.” 

Magyar gyökerek

Mindenki magyar, csak van, aki tagadja – tartja a hollywoodi mondás. Nos, az O’Keeffe farmercsalád egyik oldalról ír felmenőkkel büszkélkedhetett, de anyai részről az ereikben csörgedező magyar vért is számon tartották. A legenda szerint a nagyapa (bizonyos George Victor Totto – lehet, hogy Tóth?) az 1848–49-es szabadságharc bukása után menekült az Államokba, egyes források szép kis mítoszt építettek köré, még bárói címmel is felruházták.

A kiegyezés után visszatért, hat gyermekét sorsára hagyta. A családi legendárium azonban továbbra is működött, Ida, az anya a „báróról” nevezte el 1887 novemberében született második gyermekét, Georgiát. Ida sokat betegeskedett, és bár többszöri költözéssel igyekeztek enyhíteni tüdőbaján – ugyan még öt gyereknek adott életet – fiatalon halt meg.

Ha mindehhez hozzátesszük az apa masszív alkoholizmusát, végül is sejthető, hogy Georgiának nem jutott túl boldog gyerekkor. A kislány különben meglepő tudatossággal készült az életre, alig múlt tízéves, amikor kijelentette, művész lesz belőle. Iskoláit Chicagóban és New Yorkban végezte, művészeti tanulmányai során egymás után nyerte a díjakat:

1908-ban készült Halott nyúl rézbögrével című festménye mai szemmel nézve is különös hatású alkotás. Igaz, feljegyezték róla azt is, hogy sírva fakadt, amikor kiderült: férfiaktokat kell festenie, ám jól helyre tette osztálytársát, aki kioktatta, hogy szerinte művészek csak férfiakból lesznek, a lányok legfeljebb rajztanárságig vihetik. (A precíz életrajzírók kikutatták, hogy hívták az okostojást: így aztán Eugene Speicher végül mégiscsak bekerült a művészettörténetbe.)

[galeria_kep_31139]

A sors azonban Georgiát is eltérítette eredeti szándékától. A család egyre romló anyagi helyzete miatt először Chicagóban kellett reklámgrafikusként két „pokoli” hónapot eltöltenie, majd felkínáltak neki egy állami rajztanári állást a texasi Amarillóban. Georgia sohasem állt olyan közel ahhoz, hogy beteljesítse az egykori osztálytárs, a nevesincs okostojás jóslatát.

Fent a magas ég, lent a kőrengeteg

Amarillóban viszont a szó szoros értelmében kinyílt számára a világ. Magasan fent az ég, a csillagok, lent a széljárta hatalmas rétek, a várost átszelő Palo Duro Canyon homokkő labirintusa azt adta a festőnek, amire mindig is vágyott: a korlátlan szabadság érzetét.

Megszállottan dolgozott: az eredménnyel maga is elégedett volt, el is küldte néhány rajzát az egyik New York-i ismerősének, aki remek érzékkel elrohant velük a 291 Galéria tulajdonosához. És itt érdemes megállni egy pillanatra. Az 1905-től 1917-ig a Fifth Avenue-n működő galéria homlokzatára jól olvashatóan kiírták, hogy a hely fotókiállításoknak is otthont ad.

A tulajdonos műgyűjtő Alfred Stieglitznek ugyanis az volt az ambíciója, hogy az odáig elsősorban portrék vagy családi események megörökítésére szolgáló és mélyen lenézett, „udvari fényképészetnek” titulált rutinmunkának művészi rangot adjon. Sokat tett ezért: tehetséges fiatal amerikai fényképészek sorát indította el ezen az úton. Mi több: bemutatott galériájában olyan művészeket, akik az európai avantgárdot képviselték: Pablo Picassót, Henri Matisse-t, August Rodint, Paul Cézanne-t és Henri Rousseau-t.

Azaz Stieglitz messze nemcsak jó képkereskedő volt, hanem kitűnő szimattal megáldott úttörő is: lenyűgözték Georgia rajzai. Levelezésbe kezdett hát vele, s újabb és újabb műveket követelt tőle. Georgia teljesítette is a kérést – álmában sem gondolta, hogy a férfi kiállítja majd a képeket. O’Keeffe szörnyülködött, tiltakozott, Stieglitz makacskodott, a művek maradtak.

A közben kitört első világháború amúgy igen megnehezítette Georgia életét Texasban. A hölgy igazi amazoni bátorsággal állt ki a béke mellett, szinte tettlegességig menő vitába keveredett egy boltossal, aki „Öld meg a barbárokat!” feliratú karácsonyi képeslapokat árult. Így aztán egy kikúrált spanyolnátha után eleget tett mentora meghívásának: 1918-ban New Yorkba ment lábadozni.

Marhasült osztrigamártással

Georgia O’Keeffee 31 éves volt ekkor, Stieglitz 54. Bár eddig erről nem volt szó, fontos momentum, hogy Stieglitz maga is nagyon szeretett fényképezni. Főként nőket. Meztelenül. Sokszor. Órákig. De Georgia nem bánta. Hol volt már az a kislány, aki sírva fakadt, ha meztelen férfi modellt látott...?!

Problémát jelentett viszont, hogy Stieglitz nős volt, és zsarnokoskodó felesége, Emmy nem értette meg a modern művészet parancsait. Amikor egyszer rányitott a párra, botrányt rendezett, a már régebben kihűlt kapcsolatnak végül is Stieglitz vetett véget: közös műteremlakásba költözött Georgiával.

Ekkor indult a pár különös közös élete, amely kisebb-nagyobb megszakításokkal Stieglitz 1946-ban bekövetkezett haláláig tartott. 1924-ben még össze is házasodtak, bár Georgia elmondása szerint sok öröme nem telt a frigyben. Legendák szerint szombatonként, ha összegyűlt a művésztársaság, Stieglitz mindig kapható volt a vitára, míg Georgia hallgatagon ült, és kizárólag osztrigamártással tálalt marhasültjével foglalkozott.

Felreppent olyan pletyka is, hogy az asszony szenvedélyesen inkább a saját neméhez vonzódik, az viszont tény: a házasság kitartott a sok-sok évnyi különélés ellenére is – legalábbis erről mesél az a több mint 25 ezer levél, amelyet az évek során egymásnak küldtek.

1924-ben Stieglitz kiállította a Georgiáról készített aktfotókat, majd (kitűnő üzleti érzékkel) Georgia virágképeit is. A botrány azonnal kitört. Dupla erővel. Meztelen női test közelről fotózva?! A művészetek szent oltárának számító galéria falán?! És olyan virágképek, amelyekről vagina és fallosz jut a gyanútlan néző eszébe...?! Mindez abban a korban, amikor Freud éppen arról magyaráz a világnak, hogy mindennek lehet rejtett szexuális üzenete...?! Georgia hiába hangoztatta, hogy virágokat fest, nem nemi szerveket, a tárlatlátogatók mélyen felháborodtak, a kritikusok gúnyolódtak, Stieglitznek pedig, mint legtöbbször, most is igaza lett: szexszel minden eladható.

Utólag áruljuk el azt is: a virágképek (közöttük van többek között a csodálatos Fekete írisz is) csak a töredékét jelentik Georgia O’Keeffe művészetének. Az általa festett több mint kétezer képből mindössze kétszáznak témája a virág, festett ő felhőkarcolókat, New York-i holdas éjszakát, szürreális manhattani pillanatokat és később új-mexikói sivatagot rajta lévő állatcsontokkal. A virágokról a festőnő gyönyörűen beszélt. „Le kell hajolnunk, és közelről kell megnéznünk őket, olyan kicsik. Csak közelről láthatjuk, hogy milyen szépek.”

Sivatagi show

A sivatagot az élettől kapta nagy ajándékként. A gazdag örökösnő és műgyűjtő Mabel Dodge Luhan meghívására érkezett Új-Mexikóba, ahová aztán minden nyáron visszatért. Rossz nyelvek szerint nem szívesen ápolta otthon betegeskedő férjét, és nemcsak az örökösnővel, de annak férjével is ágyba bújt néhanap.

Mégis tény, ami tény: amikor 1946-ban Stieglitz meghalt, Georgia ott volt a New York-i betegágy mellett. Utána azonban végleg letelepedett Új-Mexikóban. Vett egy romos házat Abiquluban, 1949-től ez a felújított otthon lett a búvóhelye.

Házsártos természetéről sok legenda született, állítólag csak ő mondhatott fel a cselédjeinek, hiszen neki „senki sem parancsolhatott”. Kivéve talán egy Juan Hamilton nevű fiatalembert, aki 1973-ban érkezett Abiquluba, és sikerült Georgia bizalmába férkőznie. Vad hírek keringtek a párról: Juan azt állította, hogy a szellemek küldték a művészhez, aki hitt neki, „szellemnyelven” gyakran társalogtak is.

Sok régi barát aggódott, hogy a fiatal férfi kihasználja az idősödő nőt, mások úgy ítélték meg, hogy Juan őszintén törődött vele. 1984-ben Juan például rájött, hogy nincs kórház a környéken, és ezért Santa Fébe költöztette a már akkor gyakorlatilag vak asszonyt, aki 1986 tavaszán ott is halt meg.

Georgia O’Keeffe hatása óriási volt az utódokra. A művész, akinek életét Joan Allen és Jeremy Irons főszereplésével filmre vitték, és akinek arcképét postabélyegeken is forgalomba hozták, teret nyitott a modern amerikai képzőművészetnek, és egyben a női tehetségeknek is. Fekete-fehér, szinte szerzetesi öltözékeivel az op-artra, Victor Vasarelyre, és áttételesen jelentős divattervezőkre, így Coco Chanelre, Pierre Cardinre és Christian Diorra is hatott. Műveivel ma a világ minden múzeumában vagy galériájában találkozhatunk, szimbolikus, hogy munkásságát már 1977-ben Szabadság-érdemrenddel jutalmazták: ez az Egyesült Államok legmagasabb polgári kitüntetése.