Segély a háború viharában – Magyarország és az első iraki-kurd konfliktus

„Mi alulírottak még egyszer szeretnénk megköszönni a békés kurd nép nevében a segítséget és elismerésünket kifejezésre juttatni, azért, hogy a minket kegyetlenül sújtó igazságtalanság által okozott fájdalmak enyhítése mellett döntöttek. […] Reméljük, hogy a jövőben sem felejtenek el minket, mert rendkívüli nyomorúságunkban nagy hiányban szenvedünk” – olvasható abban a kurd szervezet által írt köszönőlevélben, amelyet a Vöröskereszten keresztül juttattak el a magyar vezetéshez 1964 végén.

Krajcsír Lukács: Magyar humanitárius segélynyújtás az első iraki–kurd háborúban az ArchívNet internetes folyóirat 22. évfolyamának 3. számában jelent meg, és az alábbi linkre kattintva teljes egészében olvasható.

Ebben a levéltári forrásban elismeréssel adóztak Budapestnek, mivel a Magyarország által küldött humanitárius szállítmány nagysága nem egy nyugati államét is felülmúlta. Ez a tanulmány nemcsak a kurdoknak nyújtott magyar segély alig ismert történetét mutatja be, de részletesebben kitér a nemzetközi szakirodalomban gyakran elhanyagolt első iraki-kurd háborúra és a keleti blokk tagállamainak hozzáállására is – hiszen csak így értékelhető igazán a magyar segítség jelentősége.

Dióhéjban a fegyveres konfliktusról

1961. szeptember 11-én a körülbelül hétezer főt számláló kurd milícia (pesmerga) váratlan rajtaütést hajtott végre a kurdisztáni offenzívára készülődő iraki haderő ellen. A kurd oldalon „szeptemberi felkelésnek” nevezett eseménnyel kezdetét vette az 1970-ig tartó első iraki-kurd háború. Bár az 1958. július 14-i iraki forradalmat követően lényegesen javult az arab országban élő, a becslések szerint 1,5 millió fős – az iraki lakosság közel egynegyedét kitévő – kisebbség helyzete, de 1961 elejétől egyre súlyosabbá vált az ellentét a Kurd Demokrata Párt (KDP) és a hatalomátvételt végrehajtó iraki Szabad Tisztek között. A felmerülő problémákat sem a mozgalom vezetője, Musztafa Barzani, sem az Iraki Köztársaság első miniszterelnöke, Abdel-Kerim Kászem, nem tudta elsimítani. Az önálló kurd államot követelő törzsek – szembe menve Barzani autonómiával kapcsolatos törekvéseivel – elűzték a kurd területeken dolgozó arab hatósági és közigazgatási alkalmazottakat, amely miatt Bagdad felrúgta az alkotmány 3. cikkelyét – vagyis azt a pontot, amelynek értelmében nemzetalkotó népnek ismerték el a kurdokat. Ennek következtében leálltak a Kurdisztánba irányuló beruházások, betiltották a kurd nyelv hivatali használatát és oktatását. Miután pedig Barzani leszámolt az arabpárti kurd törzsekkel, Kászem utasítást adott a hadseregnek egy kurdisztáni offenzíva megszervezésére. Az első egységeket már szeptemberre felkészítették a támadásra és várták az erősítés megérkezését. Csakhogy miután a KDP tudomást szerzett a mozgósításról, a pesmerga „megelőző csapást” mért az iraki erőkre. Kihasználva az irakiak súlyos veszteségeit nemcsak a mai Kurdisztán teljes területét vonták uralmuk alá, hanem az arabok lakta térségekbe is sikerült betörniük.

Sikertelen tűzszünet

A kezdeti sikerek után az első iraki-kurd háború változó intenzitással zajlott, az összecsapások többnyire könnyűtüzérségi támadásban, légicsapásokban és kisebb rajtaütésekben merültek ki. Nem volt hiány a háborús bűncselekményekből sem: a napalm gyakori használatától kezdve – egész kurd települések váltak a földdel egyenlővé – a hadifoglyok és civilek tömeges kivégzéséig bezárólag követtek el atrocitásokat mindkét oldalon. Ugyanúgy nemcsak a frontokon, hanem a „hátországokban” sem volt nyugodt a helyzet. 1964 elején a felek tűzszünetet kötöttek, de erről Barzani senkivel nem egyeztetett, ezért a kurd ellenzők és a rivális törzsek. Ibrahím Ahmed vezetésével fellázadtak, kiváltak a KDP-ből és Bagdad mellé álltak, így lényegében egy kisebb polgárháborút előidézve Kurdisztánban. Ezzel párhuzamosan Irak különösen véres puccsok (1963 februárjában és novemberében) és lázadások (1963-as júliusi zavargások) helyszíne volt – ezek pedig a hadseregen és a politikai pártokon belüli kiterjedt tisztogatásokkal és csoportos kivégzésekkel jártak. A mai napig nincs egyértelmű adat arra vonatkozóan, hogy a fegyveres konfliktust lezáró Iraki-Kurd Autonóm Egyezmény megkötéséig (1970. március 11.) hányan vesztették életüket a harcokban, illetve milyen mértékű károkat okozott a háború. Az iraki oldalon általában 10 ezerre becsülik a halottak számát, a pesmergák veszteségeiről még megközelítő adat sem áll rendelkezésre, de a szakirodalom szerint a harcok során majdnem háromezer kurd települést romboltak le, amely miatt mintegy 600 ezren kényszerültek lakóhelyük elhagyására; 250 ezren pedig a szomszédos Iránban leltek menedéket.

Krajcsír Lukács: Magyar humanitárius segélynyújtás az első iraki–kurd háborúban az ArchívNet internetes folyóirat 22. évfolyamának 3. számában jelent meg, és az alábbi linkre kattintva teljes egészében olvasható.